Ugrás a tartalomra

Adriatica II. - Zirje szigetén - Vasárnapi levelek II/24.

 

10.01 éjfél után, Šibenik

A Nagytemplomban a Horvát Rádió zenekara játszott ma este korálokat. Amikor Maja és londoni férje elindultak átszellemülten lefelé a lépcsőn, hogy lassan hazahajtsanak, észrevették azt a két fiatalembert, akik hátizsákosan egy ősöreg hajóroncsot méregettek éppen, hogy milyen lenne e remek hajófenék, mint szállás. Valahogy szóba elegyedtek, s a zene és a koncert témája mentén eljutottak a költészetig. „Igen, Duinó?” – kérdezte Maja, mikor már egy kisebb csoport jött össze a két fiatalember körül, az éjszaka mélyén Jordi Savallról, Sir John Tavernerről és a költők duinói konferenciájáról beszélgetni, s közben méltatlankodni, hogy a Hotel Jardan – az egyetlen Sibenik óvárosában – elzavarta ezt a két hátizsákos, holmi hippinek kinéző, de egyébként zeneszerető ifjút. Különösen attól hatódtak meg, hogy a Klarič lányok meséi vonzottak ide, s miattuk akarunk kimenni holnap arra a szigetre, ahol állítólag senki sincs, csak néhány halász, kő, fény, tenger és az istenek. Hamar telefon került elő egy nagyorrú és segítőkész hölgy táskácskájából, és pár perc múlva széles mosollyal érkezett Doktor Markovič, aki egy belső udvarba vezetett mindet, hol olcsó és kényelmes és tiszta szálláson hajthatjuk most le fáradt fejecskénk, miután vagy nyolc órán át buszoztunk Triesztből Abbázián és Fiumén és Zadaron át ideáig.

10.01. reggel nyolc Šibenik

Balázs zen-meditációval, fürdéssel, én könnyű sétával kezdem a napot. Csak néhány utcát járok be, s látok iskolába siető gyerekeket, köztük egy kislányt, aki megbotlik igyekvő lépési közben a város régi utcaköveiben. Nem esik el, csak épp elveszti egyensúlyát egyetlen pillanatra. Nagy táskája súlya sem akadályozza meg, hogy tovább szaladjon a szűk, ezeréves sikátorokon keresztül a tenger és a tudás felé.
A kis hölgy illata jut tegnap estéről az eszembe. Még órákkal a kézfogás után, ahogy elbúcsúztunk éreztük kezünkön finom és édes illatát. Mondtam is barátomnak, hogy az angyalok illatokból öltenek testet, s aztán sietve hozzátettem, hogy ezt csak most találtam ki. Mire Balázs nevetve azt válaszolta: „Tudom, de attól még lehetséges.”

10.01. 15:15

Žirje.

Naplemente Žirjén.

Belepisilni a tengerbe borozás után és nagy sóhajtással teli szeretettel kiengedni: ez jó!

10.01. Napfelkelte

A római kori várfalon ücsörögve a növények, kövek és az öböl és a horizont színeváltozásaiba merülünk. Megtaláltuk a nyugalmat. A feladat nem kevesebb, mint megőrizni azt. Jártam, sőt jártunk itt – az kétségtelen, oly ismerős a domboldal, oly biztosan találtuk meg a táborhelyet. Azt a puhafövenyes, rejtett tisztást, hol este tüzet raktunk, majd krumplit és hagymát sütöttünk, s jó toszkán borral kísérve, tonhallal és erőspaprikával, na meg pirítóssal együtt – mind megettük.
Közben a Nap kibukkant a felhők mögül, s a színes öbölre most aranylón mosolyog. Barátaim, Rómaiak! Ez csodás! Aranyló szalagot húz a tengerre a part mentén himbálózó vitorlás mellé. Madarak szállnak át a domboldal felett és kristálytiszta a levegőég!

Žirje – a parton

Körbegyalogoltuk az egész szigetet. Át a sziklás szirteken, át az olajfaligeteken, le a túlparti kikötőig – majd vissza.
Minden irányba megtesszük a bejárható utakat, majd visszatérünk. Szemlélődéssel teli délutánnak, s remélem nyugodt estének nézünk elébe. A tenger ragyog, fátyolfelhők úsznak álmosan.

10.03. 10:00 Žirje

Reggel jógáztunk a hegytetőn álló romokon, s most ragyogó napsütésben úszik a felhős égbolt alja. Vitorlások, hullámzás. Belső tenger. Csend.
Végre nem úgy ébredtem reggel, s bár kissé melankolikus vagyok, azért nem bánom, hogy el kell hagynom ezt a szigetet.
Lelassultam és megnyugodtam. Ezt a nyugalmat kell megőrizni, és majd ha végre hazaértem mosakodni kicsit, és szétharapni a babám seggét.


Női énekhangot hallottam meg a dombtető felől. Egyre közeledve, egyre jobban feltárva a dallamot. Két fiatal helyi lány, színes szalagokat húzva maguk után a fehér kövek felett, a táncoló szélbe sétáltak el éppen mellettem. Szép hangjuk, mint a levegőégbe szétterített selyem. Elmentek a szirt mellett, ahol álltam, és észre se vettek, vagy csak szerények voltak, vagy úgy elmerültek a dalukban, mint a kavics a vízben, amit az imént a hullámok közé dobtam.


Október harmadikán, délután kettő körül sziesztázunk a Riván, a kikötőben és várjuk a hajónk indulását. Koszosan. Fáradtan. Kócosan. Halászokkal és munkásokkal söröztünk és alig is különböztünk tőlük mi, vándorok.
Vajon lehet-e úgy író valaki, hogy nem járja be saját és világa határait? Az élet nagy titkainak megértéséhez elengedhetetlen egy Dalmát sziget pirkadattól-pirkadatig tartó színeváltozásának szemlélése.


Át a tengeren gyöngy szigetek között, pattogó kavics vagyok a kristálytiszta víz felszínén. Nem lehet leírni a Nap ragyogását, az Ég kékjét, a hullámzó végtelen megnyugtató dallamát, a víz mélyének és az ég tág tereinek titkait, csak teljes szívünkből átérezni és amilyen mélyen csak magunkba szívni, hogy odaajándékozhassuk másnak.

10.04. Trieszt ismét

Šibenikben töltött esténk több volt a felfedezésnél. Elébb a középkori kolostorkertben találtunk rá az angelica archangelicára, majd a háztetők felé vezető lépcsőn torony magasságból néztük nagytemplomot, rajta Szent Györgyöt, amint legyőzve tudatalattijának démonát – szárnyakat bont. A legmeglepőbb az volt, amikor újra összefutottunk az utcán a nagyorrú hölggyel, aki Doktor Markovičot hívta nekünk, s elvezetett egy igazi, príma Dalmát étterembe és borozóba, ahol kagylós-tésztát ettünk, s remek bort ittunk. Most újra itt, kezdeni kell valamit az idővel és az enyhe másnapossággal estig.

13:13 Miramare

Balázs a tizenhárom fűzfává változott lány tavánál pihent, míg én újra bejártam a kertet, a kastélyt, s megnéztem a tropikáriumot is. Utóbbi nyerte el tetszésem leginkább. A prizmaként ragyogó kolibrik és a huszonötmillió éves gomba, amivel szimbiózisba élnek a vöröshangyák. Egyébként itt minden hányaveti és mérhetetlenül lehúzós. 1 eurós mosoly, 10 eurós mosoly és így tovább… Minimális az őszinteség a vendéglátó helyeken. Persze vannak üdítő kivételek, de azt hiszem valami eltört Itáliában, vagy legalább Trieszt és környékén. Gyerünk tovább!

14:00 Trieszt – a Monfalconeben induló vonaton

Ahogy Balázs fogalmazott a szigeten: az utazó első és legfontosabb szabálya mocorogni. Mondhatnók mocorgásáról ismerkszik meg az igazi voyageur. Erőnk fogytán, hideg közelít Északról, s a mi vonatunk csak este 11kor indul. Remek alkalom felfedezni a trieszti öböl számunkra eddig ismeretlen városát.

15:47

Monfalcone szunnyadó kisváros, s kikötője zajos átjáró-ház. Sziklán éppen csak megpihenő sólymok vagyunk mi itt, kik tollukat igazítják a nagy repülés előtt.

18:00 Monfalcone, Corzo Jazz Bar

Túl sok és túl nehéz már a táska, s oly keveset aludtam az elmúlt napokban, hogy legszívesebben csak ücsörögök. Friuli bort iszogatok és meditálok az elmúlt napok, hetek, hónapok tapasztalatain. Balázs még felkapaszkodott a várhoz naplementét nézni, hiszen könnyű is neki, mert még Miramareban is és a vonaton is szundikált. Egyébként mindegy is. Nem baj ha nem vagyunk folyton együtt, különösen ezekben a kritikus órákban, bár ki tudja megmondani, hogy nem minden óra, nem minden perc kritikus-e igazán?


Utazó vagyok, és az utazók megismerik egymást. Kikötők között jár hajóm, vitorlámat változékony szél öleli. Hajóköteleim meggyengültek az elmúlt évek viharaiban, s bár kerültem sellők közé – füleimet bedugtam; Kirké szigetére, de vágyamnál erősebb volt végül szívem éhsége az őszinte életre, mely oly távolinak, oly messzinek tűnik még most is, hiszen élhet-e rendes, normális életet egy költő Pannóniában? De mit jelent az, hogy rendes és mit jelent az, hogy normális? Mindez csak tanulás volt. Mindez csak és kizárólag peregrináció. A világ megint megváltozik, fordulni fog tengelye körül. Hamar rá fognak jönni ázsiai barátaink, hogy eurónak és dollárnak hívott isteneik mögött nincs valódi pantheon. Afrika sok ezeréves álmából felriad, s Európa már most is csak múzeum és kedves kis félsziget csupán, ahol ügyesen kísérleteznek a demokrácia laboratóriumában velünk.
Amikor már egymást eszik az emberek, amikor már nem ismernek sem családot, sem szerelmet, sem kalandot és tablettákban fogják adagolni a napsütést, s a sok mosolygós plakát mögött beteg pszichék keresik éhesen, hogy mi az ami elveszett, akkor kell helyünkön maradni és tengelyünket megtartani. Ezek – a személyes élet iszonyú nehéz és fájdalmas próbái – semmi mást nem szolgálnak, mint a lélek párává és kolibri eledellé párolását. Ezek a próbák semmi másról nem szólnak, mint a lélek nemesítéséről.


Magamra legihletettebb perceimben – ha leírhatom egyáltalán ezt – mindig úgy gondoltam, mint borra, aminek ez a test a hordója, s maga a jóisten ültette a szőlőt, szüretelt, kezelte a mustot és szűrte át, s örült mikor – nem oly rég – felforrtam, s bizony kénnel kezelte belülről ezt a hordót, hogy baj ne érjen. Kóstolgat, ízlel, és kínál másoknak – ez az írás –, hogy nekik is örömet hozzak. Talán ezúttal megtart és óborrá érlel, hogy legjobb angyalaival osztozzon rajtam misztikus ünnepi asztalán.

(A napló első része olvasható itt.)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.