Ugrás a tartalomra

Jelige: BOTOS ANGYAL – Két utazó

Ruhája, bőre titkokat és szánalmas csontokat takarhat. Az asszonyok fürdették le, meglepődtek csecsemőszín bőrén. Befogadtuk vendégként, megetettük. Szemében sokatmondó fényt láttunk; alig tűrtük, hogy jóllakjon, hiába éjfél már, vártuk meséjét, el nem alhattunk. A ruháját kicseréltük, kutyáknak sem adnánk a régit.
Illatos füstölőt gyújtottunk.

 

Két utazó

 

 

Kahlil Gibrannak

 

Előbb ért el a híre hozzánk, mint láttuk volna.
Egy bizonyos, oly messziről jött, ahová gondolnunk képtelenség, mivel – A hatalmas távolság még egy gyermek fejét is szétrobbantaná – mondta barátom.
Azután hozzáfűzte: legalább százéves, ami egyértelmű, látszik az öltözetén.
A kutyák sem ugatták meg, nincs idegen szaga.
A bebugyolált ember előtt ajtót, kaput kinyitottunk, talán mert mifelénk úgy tudják, az öltözéke alatt mindenki anyaszült mezítelen. Mégis leselkedtünk, mert aki gyerek, az nagyon figyel. Ruhája, bőre titkokat és szánalmas csontokat takarhat. Az asszonyok fürdették le, meglepődtek csecsemőszín bőrén. Befogadtuk vendégként, megetettük. Szemében sokatmondó fényt láttunk; alig tűrtük, hogy jóllakjon, hiába éjfél már, vártuk meséjét, el nem alhattunk. A ruháját kicseréltük, kutyáknak sem adnánk a régit.
Illatos füstölőt gyújtottunk. Jóságos, megviselt arcát szinte belefúrta a frissen mosott, tiszta gyolcsba.
Közel húzódtunk hozzá, mellé telepedtünk, ágyához ültünk; egyetlen szavát el ne veszítsük. Miféle múltak hozták, űzték ide közénk, mi mindent hordoz legbelül, amitől koszosan is olyan volt, akár egy szent. Ismerheti a világot, ez ittenit s az ottanit, ami felé igyekszünk; többet tudhat rólunk is, akinek ilyen tapasztalatai vannak, úgy ismer minket, akár a tenyerét.
Lélegzetvisszafojtva vártuk, reméltük, mit tudhatunk meg tőle, a teljes élet álruhás császárától, akinek birodalmában a nap le nem nyugszik; aki előtt minden megnyílik, a növények, az állatok, az emberek alig várják, hogy rájuk tekintsen, mert nem kell félni tőle, mert jobbik énüket tükrözi nekik vissza
hatalmas, tiszta szeme.
Még a szomszédból is itt tolongtak már a szerencsések. Köribé telepedtek szomjasan, mint akik várják a megvilágosodást, a fényt, mely a jövőnkre
vetül, az útmutatást; a mesét, hiszen rólunk szól valamennyi mondata.
A kételkedőket erre az estére elhagyta minden hitük, az agyukat szétforgácsoló sehol sem levésük odakint hagyták.
Amint lámpásunk sátra alatt körbenéztem, újra azt láttam, amit apró gyerekként; ha körbenézek, körülöttem állnak, ülnek, bizalommal néznek, mintha mi együtt lennénk egy hatalmas szem, tág pupilla, és oly jó nézni, mert így mindent észrevesz az ember; és ezzel így van a többi is, ki fejét körbefordítva érdekelt, és mindegyik körközéppont, ha onnét kezdi el; s már nem is tudtuk, miért jöttünk össze az izgatott csöndben, a gyönge fényben egy lélek, egy test; és ekkor a vándor, a tiszta ruhájú, akár egy zsák krumpli – úgy dőlt el mellettünk, szavát se hallottuk, elaludt.
Álmában mosolygott, s csak aludt.
 

 

 

Csáth Gézának

 

Úgy emlékszem, fölfelé találkoztunk.
A Kende utcai ház igen régi, legalább századfordulós lehetett. Két hatalmas, durván faragott kőlépcsővel kellett megbirkóznia annak, aki be akart merészkedni homályos belsejébe.
Az idős férfi, úgy vélem, túl lehetett már a legnehezebbjén. Máig sem tudom, mi módon sikerült feltornáznia magát a két irdatlan fokon. Lihegősen, kétes fehérségű nadrágjából kétoldalt kilógó ingével olyan volt, akár egy botos angyal, aki igencsak beleizzadt a megváltás segédmunkálataiba, és most megpróbálna pihenni, mielőtt az Úr ismét rábízna valami fontosat.
Zihált, fujtatott, pedig különösebben még meleg sem volt. Levegő után kapkodott.
Először ki akartam kerülni. Úgy véltem, kár lenne megzavarni. Jól elbíbelődnek egymással: hajlott kora és egyenes botja; de olyan kihívóan szerencsétlennek tűnt, hogy megszólítottam:
– Hová, hová? Segíthetek?
– Föl. Föl szeretnék menni, az Isten áldja meg, drága uram, de valahogy nem akar sikerülni. Pedig már mióta készülök fölfelé.
Belekaroltam. Újra megtanultam járni. A járás egyáltalán nem az, amit mi, járókelők könnyelműen annak nevezünk. Nem. A járás egy öntudatlan misztérium. Szertartás. Amelynek segítségével túlszárnyaljuk a gyökereivel túlontúl elfoglalt növényvilágot. Különböző helyeket kötünk össze, s valójában anélkül, hogy tudnánk róla. A járás csoda.
– Ne olyan gyorsan, pihenjünk! – szólalt meg botos társam.
Megfogja kezem. Hálálkodik. Pikkelyes, száraz bőrét, vastag, durva karmát semmiképp nem tartom tisztes öreghez méltónak.
– Tudja, sokkal könnyebb már nekünk, öregeknek, amióta van lift. Ahol régen laktam, csupa földszintes ház volt Óbudán... Ott sokkal nehezebb volt...
Lifttel könnyebb, csak el kell jutni hozzá... Maga nagyon jó!
– Ugyan, ugyan! – szerénykedem. Bosszant az értelmetlen beszéd és a totyogás.
A liftig leküzdöttünk még öt kisebb lépcsőt, amelyek közül az egyik igen-igen csorbának, mondhatni életveszélyesnek tűnt, bár erre még sohasem figyeltem föl. A lépcsőket általában kettesével vettem, már csak sportból is, "felvonóval" meg ritkán jártam, hasonló megfontolásból. Réges-régen az ötödiken lehetnék, ehelyett itt piszmogok!..
– Nem nekünk építik a várost – krákogott az öreg.
Mit akarnál mégis, nekropoliszt?! – gondoltam, egyre dühösebben. – Sok a szósz, gyerünk!
– Milyen jólesően szokatlan, hogy egy fiatalember ilyen kedves legyen manapság, mint maga. Tudja, hogy hasonlít szegény, megboldogult fiamra?
Na, most még ez hiányzik! A családfa következik... Ez a rohadt lift meg, a fene tudja, mi lehet vele – el sem akar indulni, hiába nyomom!..
– Az ötödiket nyomja, fiatalember? – kérdezte az öreg, de föl sem nézett.
Szemét lesütötte, mintha nem bánná azt sem, ha megyünk, azt sem, ha maradunk.
Neki nem sürgős, vagy csak direkt velem szórakozik! Én pedig, egyébként tényleg, amilyen hülye vagyok, valóban a földszint gombját nyomkorászom...
– Sohasem voltam még az ötödiken, életemben – mondta halkan.
A csudába is! Velem akarja elkezdeni a magaslati kirándulásokat?! Minek néz ez engem; játszótársnak?..
Ahogy haladtunk egyre följebb, mintha emeletenként egyre lejjebb hajtotta volna a fejét, és valami izgalom lett úrrá rajta. Nem értettem, mi baja, megkérdeztem:
– Valami kártyapartira megy föl? – mintha értetlenül nézne rám. – A nyugdíjasklub, úgy tudom, lent van a szomszéd ház földszintjén.
– Nem, nem. A partit már régen leosztották – és itt elmélázott –, én különben is sakkoznék inkább, kettesben valakivel...
Ez már valóban több a soknál! A végén még hazaállíthatok egy ilyen pisiszagú vénséggel...
– Itt is vagyunk – szóltam megkönnyebbülve.
A rohadt lift rosszul állt meg, nem az emelet szintjén, bizonyára sittet fuvaroztak rajta, és meghúzták. Jókorát kellett lépnünk, főleg neki, hogy kikászálódjunk. Meg akarta fogni a kezem, de kikerültem hálás kézszorítását:
– Ugyan, igazán semmiség!
Előresiettem a folyosón. A lengőajtót kitámasztották, így véget érhetett áldásos tevékenységem.
A keskeny folyosó alacsony korlátjától apró koromban igencsak féltem, s annak idején jobban szerettem felnőtt kísérettel, vagy szorosan a fal mellett járni. Mára már e félelmemből semmi sem kísért, bár jóval magasabb lettem, de tériszonyos nem vagyok.
Azt még érzékeltem, hogy az öreg mögöttem szuszog, talán a korláthoz csoszog, de vissza már nem néztem.
Állítólag rázuhant a házmesterék négyéves kislányára.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.