Ugrás a tartalomra

Kozma Szilárd: A táltos bolond

– Micsoda? Mármint hogy te az én barátaimat? Hát minek képzeled magad, te féreg? Úgy látszik elfelejtetted, hogy hol vagy és hogy kivel beszélsz! Na majd én megmutatom neked, te szerencsétlen állat, én megtanítlak arra, hogy ki vagyok én és arra, hogy ki vagy te, de azt úgy, hogy hetven éves korodban is megemlegeted! Én mondom, hogy visszaadom neked a realitásérzékedet! Eltaposlak, mint egy férget, megsemmisítelek, te, te... – Vérmes őrnagy éppen úgy ordibál, mint Matyi bácsi részegen ezelőtt öt, tíz és tizenöt évvel, miközben az elém tolt sötétbarna ragyásképe fokról fokra kivörösödik. – Te azt képzeled, hogy itt a művészlelkek között bulizol velem? Azt képzeled, hogy szabad neked így beszélned velem?! Megtanítlak én téged mindjárt becsületre...

 

Kozma Szilárd: A táltos bolond

 

(Részlet)

 

 

– Ádám kedves, a helyzet az, hogy mi nagyon értékelünk téged. Gyere, próbáljunk meg egymással értelmesen beszélni. Én teljesen meg vagyok győződve arról, hogy mi meg fogjuk érteni egymást. – Az őrnagyi rangot viselő, Lambian Crăciunescu hazafias verseket író és giccses hazafias műsorokat készítő tévésztárhoz nagyon hasonlító, ragyás képű férfi, igen jelentősen a szemem közé nézett, majd tagoltan folytatta: – Gondolom érted, hogy ez mit jelent.

 

 

És folytatja a „Jelentős tekintet” című, szélesvásznú nagyjelenetet. Mielőtt ebbe a rácsos ablakú irodahelyiségbe átvezettek, egy másik rácsos ablakú „puritán” iroda­helyi­ség ablakából nézve a kinti „szabad” embereket, úgy döntöttem, hogy végig naiv és ártatlan leszek:
– Iiigen, azaz nem értem egészen... lehetséges...
– Hogyhogy lehetséges? – Változik át szigorúvá a tekintete.
– Hát úgy, tudja őrnagy elvtárs, hogy félig-meddig értem, de nem vagyok egészen biztos benne, miről is... Talán arról lenne szó, amit Pál Károly hadnagy elvtárs a múlt­kor említett, vagyis hogy én esetleg, néha felhívjam telefonon és találkozzak vele és beszélgessünk az alkotó körről és tagjairól, és hogy a többiek miket beszélnek egy­más között, és akkor önök megpróbálnának tenni valamit a felvételi vizsgám sikerének érdekében...
– Mondd csak bátran Ádám, itt nem hallgat senki minket, aki illetéktelen lenne... (Vigyázz Ádám, vigyázat, veszély, veszélyes, itt még a veszélyről tudni is veszélyes, csapda, csapda, csiki-csuki verem, a lehallgató poloskák, a hallgatózó férgek, az elv­tár­sak, elvtársak és férgek, agyak szürkeállományát rágcsáló férgek, lelkeket rágcsáló férgek, tudati férgek, gondolatférgek, állj! Veszély, veszélyes, figyelem, figyelem, nem tudom, hogy mire gondoljak, hogy merre is nézzek, vigyázat: a szavakban vannak a férgek, a szavakból lesnek rám a veszélyes gondolatférgek. Koncentrálj, Ádám. Naiv­kod­jál, Ádám. Naivkodjál, önérzeteskedjél és vigyázz a szavakra, Ádám. Koncentrálj a szavakra és vezesd az őrnagyot a csapdától félre.)
– Én nem tudom... szóval nekem nem lehet... én gyermekkoromban sokat voltam beteg, nekem bélférgem is volt sokáig, amitől az idegeim tönkrementek annyira, hogy már hatodikos koromban és később is, kórházban kezeltek az idegeimmel. Ezért én nem bírom a feszült idegállapottal járó fegyelmet. Sokszor nem tudom fegyel­mez­ni magam és nemcsak a barátaimnak, de a közeli ismerőseimnek is magamról, még a legintimebb dolgaimról is mindent elmesélek azért, hogy a lelkemet nyomasztó két­ségektől megszabaduljak... Még azoknak is, akiket alig ismerek, és akik ezért erre illetéktelenek és nagyon sokszor később ezekkel az őszinte vallomásaimmal vissza is élnek és felhasználják ellenem..., elmondják olyan helyeken, ahol nem kellene... Tessék elhinni nekem, én nem tudnám ezt csinálni rendesen, én nem tudok titkot tar­tani, nem vagyok erre alkalmas ember. Édesanyám is rájönne és a barátnőm is, mert álmomban is szoktam beszélni... ha édesanyám erre rájönne, akkor kétségbeesne, mert tudja, hogy nekem gyenge az idegzetem...
– Rendben van, Ádám, hagyjuk most ezt. Tulajdonképpen nem is ezért hívtunk téged ide. Bár lehet, hogy később visszatérünk még erre a mellékes kérdésre. Itt ennél sokkal, de sokkal súlyosabb dolgokról van szó, Ádám kedves! – Folytatódik a jelen­tőségteljes szembenézés jelenete, ezúttal még egy gondterhelt homlokráncolással is meg­emelve. Azt hiszem, a szekus tisztiiskolák kézikönyvében ez a „Vajat rakni a kihallgatott fél fejére” című fejezetben szerepelhet. Érzem is, amint kétfelől csordogál az arcomon lefelé a tudományos alapokra berendezett társadalmunk heti tíz deka fejadagra racionalizált tejterméke. Még egy lélektani jelenet tehát az amerikai széles­vásznú filmből. Boldognak kellene lennem, hogy ezt láthatom élőben, de pillanat­nyi­lag semmiféle boldogságot nem érzek, csak egyszerűen félek. Iszonyúan félek, és közben feszülten figyelek és azt képzelem, hogy meggyőzően ártatlanul nézek az őrnagy szemébe.
– Na mit szólsz hozzá, Ádám kedves?
– Mihez kellene hozzászólnom?
– Ahhoz, hogy kikkel barátkozol, miféle romlott, mocskos senkiházi stricikkel jársz te egy bandába, és hogy amikor együtt vagytok, micsoda erkölcstelen dolgokról jár­tat­játok a hazaáruló pofátokat?
Vérmes őrnagy elvtárs arckifejezése az iménti gond­terheltségből hirtelenül gyűlö­letes haragúra váltott. A trükkje sikerült, mert én is felkaptam hirtelen a vizet:
– Ne tessék haragudni, de ha én az ön barátait ilyen jelzőkkel illetném...
– Micsoda? Mármint hogy te az én barátaimat? Hát minek képzeled magad, te féreg? Úgy látszik elfelejtetted, hogy hol vagy és hogy kivel beszélsz! Na majd én megmutatom neked, te szerencsétlen állat, én megtanítlak arra, hogy ki vagyok én és arra, hogy ki vagy te, de azt úgy, hogy hetven éves korodban is megemlegeted! Én mondom, hogy visszaadom neked a realitásérzékedet! Eltaposlak, mint egy férget, megsemmisítelek, te, te... – Vérmes őrnagy éppen úgy ordibál, mint Matyi bácsi részegen ezelőtt öt, tíz és tizenöt évvel, miközben az elém tolt sötétbarna ragyásképe fokról fokra kivörösödik. – Te azt képzeled, hogy itt a művészlelkek között bulizol velem? Azt képzeled, hogy szabad neked így beszélned velem?! Megtanítlak én téged mindjárt becsületre...
– Én csak megkérdeztem...
– Itt én vagyok az, aki kérdezek és nem te, szarházi! Itt egyedül én vagyok az, aki most kérdezhet és te vagy az, aki válaszolsz a kérdésekre! – Üvölti az őrnagy, mi­közben félig feláll a székből és Matyi bácsihoz hasonlóan, hatalmas öklét az orrom elé tolja így néz velem farkasszemet. Egy fél percig egészen közel hajol hozzám, és dü­hödten az arcomba liheg. Gondolom, elégedett a szemeimben tükröződő rémülettel, mert lassan visszaereszkedik a székébe. Én elfordítom a tekintetemet és a szoba felső sarkát nézem. Tudom, arra vár, hogy még egyszer ilyet mondjak, amitől ő újra el­veszítheti a türelmét és az asztal fölött áthajolva, végre megüthet. Elhatározom, hogy nem szólok egyetlen szót sem. (Inger-csapda, a humanista államvédelmi színjátszás magas iskolája. Az államvédelmisek ma a legjobban képzett színészek. A dionüszoszi misztériumok és napjaink állam-világa az államvédelmisek öntudatában boldog nászban egyesülnek. A színjátszás állama, vagy az állam színjátszása? A humanista államvédelmisek profi szintű színeváltozása. Dráma, dráma. Hazugság, korrupció és tudományos keresztény dráma. Veszély, veszélyes dráma: az isten szellemétől és az Isten szerelmétől kiürült lelkek sorozatfilm-szivárványa. Magányos léthazugságaink­nak a rácsozott ablakú modern épületeiben megvalósuló évezredes álma. A raciona­lizmus és a fajelméletek pompázatos hatalmi álma. A látvány pompája és a pompa látványa. Ennek, az előttem grimaszkodó sötét léleknek, otthon van egy tizenhét éves gyönyörű lánya. Vajon milyen lehet Vérbő-Vérmes őrnagy otthoni, papucsos család­apa látványa? Elmegyek az iskolába és megmondom a lányának, hogy milyen lát­ványt nyújt a „munkahelyén” az apukája. Megmondom a gyönyörű lánynak, hogy hány kitépett idegszálamba került az ő drága szövetű szoknyája. Hogy hány lekent pofonba kerül a divatos téli kabátja. Hogy hány leszakított vesébe kerül az estélyi ruhája. De­hogy mondom. Hallgatok. Inkább hallgatok egész életemben, csak éppen innen ki­kerül­jek épen. Apropó hallgatás: ha amúgy is megvernek, akkor meg miért beszéljek? Ezen túl nem szólok egy szót sem. Ha megvernek, vagy megölnek, legalább azelőtt e szaros hóhérokkal ne csevegjek. Istenem, vajon még kijutok-e innen? Itt minden zárva van, itt ezen a FÖLD-SZINTEN. Mi lehet lent a pincében? Vajon oda is levisznek? Lehet, hogy csak a pincében verik meg az embereket. Senki nem tudja, hogy a gyárból hová jöttem, csak a gyár besúgó káderese... Nyugodtan eltüntethetnek. Tel­nek a félelemterhes másodpercek. Én hallgatok és félrenézek. Érzem, hogy a tehetet­lenség és a kiszolgáltatottság érzése elhatalmasodik bennem és – akárcsak Matyi bácsi előtt gyermekkoromban és felnőtt koromban – mindaddig, amíg egyszer csak nem bírván tovább a megalázó helyzetemet, jól szájba nem vertem – bőgni kezdek. Mi lenne, ha most Dóra így kellene lásson engem?
– Megértetted-e, te hülye művészlélek? – Böfög az államvédő minotaurusz előt­tem. Nem szólok egy szót sem.
– Mi az, megnémultál? (Nem, minotaurusz-állambácsi, nem némultam én meg, csak ettől a jelenettől egy kicsit megijedtem. Az önsajnálattól elered a könnyem. Na, ez így nagyon giccses Balog Ádám, tényleg nagyon giccses. Hogyan süllyedhettél lelkileg idáig? Mindegy, most úgysem tehetek jobbat ennél, és jól is esik, és úgy látszik, hogy a pozitív hatása sem marad sokáig el.) Könnyes szemekkel felé fordítom a fejem és az Ő szemébe nézek úgy, mint a megbántott szerelmes az amerikai filmek­ben. Egészen megenyhül. – Ő is ember: egy gyönyörű, bánatos szemű kamaszlányka várja otthon, családi puszival a családi ebédre.
– Na ne butáskodj, és ne kezdj nekem bőgni itten. Mi az Isten csapott beléd, csak nem sírsz itt nekem, mint egy kis szüzecske? Na gyere, beszéljünk komolyan, hagyd a fenébe ezt az egészet. – Úgy látszik, ebben a művészi helyzetben nem jut eszébe sem­mi jó ötlet sem, mert feláll az asztaltól, a vasszekrényhez lépik, kinyitja és kivesz belőle egy iratcsomót. Szétnyitja és maga előtt tartva beleolvas, úgy ül vissza a helyére, ahol az iratcsomóban lapozni kezd. Lassan elmúlik a bőghetnékem és megpróbálok felülről a lapok szövegébe beleolvasni. Látom, egy-két helyen előfordul a nevem. Az őrnagy hirtelen felkapja a fejét, és megint csak a szemem közé bámul jelentőség­teljesen:
– Igaz-e, hogy egy bizonyos társaságban kijelentetted, hogy te soha nem fogsz piros-sárga-kék színű hazafias szentképeket festeni? – Amennyire az erőmből telik, semmit-mondóan a szoba felsősarkába nézek.
– Igaz, vagy nem igaz?
Tovább hallgatok, és a szoba felső sarkát nézem.
– Figyelj ide, Ádám. Itt senki nem akar rosszat tenni neked. Mindannyiunk közös érdeke, hogy mi jól megértsük egymást, és a dolgok olajozottan menjenek. Mi igazán csak a javát akarjuk mindenkinek. Főképpen nektek, tehetséges fiatalembereknek. Ezért el akarjuk kerülni azt, hogy bizonyos dolgok elmérgesedjenek bizonyos, általa­tok rosszul értett és rosszul értelmezett igazságok következtében. Mi nem akarjuk, hogy titeket, ártatlan és tapasztalatlan fiatal tehetségeket, olyan emberek, akik az emberiség ellenségei károsan befolyásoljanak, megfertőzzenek, és az élet egészséges útjáról letérítsenek. Mi nem vagyunk a ti ellenségetek, mi csupán egy, a tieteknél nagyobb és szélesebb eszmekör, egy tudományosan pontra tett eszme rendszer... egy egészségesen a realitás talaján álló tudományos szellemi tudásrendszer, valamint több élettapasztalat birtokában, a helyes utat akarjuk megmutatni nektek. Szóval, egészen nyugodtan megmondhatod nekem, hogy mondtad-e egy bizonyos társaságban, hogy te soha nem fogsz hazafias témájú szentképeket festeni? – Ezt már igen enyhülten mond­ja, már-már bizalmasan, mintha együtt ittunk volna abban a bizonyos társaság­ban, egyszerre hízelgően és kérlelően. Szembe fordítom a fejem vele lassan, olyan kifejezéssel, mintha igazán hinni szeretnék a szavában. Ette a fene, ha már itt vagyok, kockáztatok még egyet. Lám, melyik fontosabb számára: az, hogy megverjen, vagy az, hogy beszéljek?
 

 

 

Bővített (hosszú lére eresztett) tartalomleírás

 

     Hamvas Béla azon tételének a beváltását várom el mind önmagamtól, mind az író társaimtól, már az 1995-ben megjelent vereses kötetemben is, ti., hogy a mű hitelességének („realizálási lehetőségnek”) az érdekében, a szerzőnek is hitelesnek kell lennie és ezért az író személye (egészsége, erkölcsi és magánélete) a műtől elválaszthatatlan. Talán érthető, hogy ezután lemondtam arról, hogy ennek, a nem esztétikai céllal írt, nem drámai, nem politikai és nem gazdasági megváltásról szóló regénynek a kiadását, akár állami kulturális pályázat segítségével, akár politikailag rejtetten elkötelezett erdélyi mecénások révén, megkíséreljem. És nem csak azért, mert ha bárki is beleolvas a regénybe, azonnal rájöhet, hogy az általam ábrázolt éber személyek, a bolondok – akik világszerte egyre többen lesznek – a létformájukkal érvénytelenítik mindazt, amit az állami és a magántőkét kézben tartó politikusok és az oligarcha – technokraták, valamint a velük szemben lázadó, azokkal háborúzó ellenséges személyek (anarchisták, terroristák) tesznek. Hanem azért is, mert biztos vagyok abban, hogy még minimum tíz évig semmi esélyem sincs arra, hogy Erdélyben állami, vagy alapítványi segítséggel könyveket megjelentető kiadóknál nekem valaki is zöld utat adjon. Az Erdélyi irodalmi életet irányító írók és szerkesztők (különböző kuratóriumi tagok) ugyanis, akik a kéziratba időközben beleolvastak, jól tudják, hogy amennyiben a Bolond mennyországa c. regény megjelenik, a magyar és az erdélyi irodalomnak is, több mint háromnegyedéről kiderül, hogy mindössze misztikus, vagy tudományos fikció, naplószerű kordokumentum. És ha nem kor-dokumentum, akkor érzelgős és/vagy kegyetlen széplelkek magyarázkodása, szórakoztató pszichológiával dúsított detektívtörténet, jobb esetben elgondolkoztató esztétikai tornagyakorlat.
     Mind a fikció (vagy az un. virtuális valóság) értelmét, mind a misztikus és vallásos fantazmagóriák jótékony következményeit tagadó, a metafizikai valóságról hírt adó "Bolond mennyországa" ugyanis, annak ellenére, hogy egy egyszerű sorstörténeten alapul, konkrét metafizikai beavatást, vagyis szellemi felébredést és az abszurd sors-tragédiákból való kilépési lehetőséget ír le, olvasmányos irodalmi mű, annak ellenére (illetve éppen azért!), hogy mellőzi a misztikus és az un. ezoterikus irodalom által előszeretettel használt tudományos és un. művészi-fikciót, valamint a mitikus, vagy a vallásos fantázia elemeit. Nem tesz egyebet, mint leírja az események hátterében és a hősök tudattalanjában megbúvó, az eseményeket és a hősök képzeletét, gondolatát, érzéseit és tetteit irányító „valós-realitást”: az egyetemes törvények és szellemi-teremtő erők hatásmechanizmusát. Az erdélyi sorstörténetre, a mikor drámai, mikor tragikus és tragikomikus eseményekre, sorsfordulatokra és jellegzetes erdélyi párbeszédekre alapozott, egészen pontosan: abba csomagolt, abból kibontott és magától is tovább bomló események, a jellemek, az azokat mozgató mögöttes indokok, valamint a spontán és az átgondolt viselkedések – tettek, nem lévén mások, mint a metafizikai realitásnak, a folyamatos változásban levő ősidea-kombinációknak a pszichikai és fizikai következményei.
    A Bolond mennyországa tehát, arról a természeti (fizikai és pszichikai) világ előtti (fölötti: metafizikai) alaprealitásnak a hétköznapi (gyakorlati) megnyilvánulásáról és a könnyen felismerhető – megismerhető erőiről és törvényeiről tudósít az irodalom sajátos kifejezési formáival, amelyről nem vesz tudomást, sem az un. természet-tudomány, sem a politika, sem a gazdaság, sőt: a modern filozófia és pszichológia sem, és amiről a különböző vallások is többnyire csak ünnepélyesen felnagyított mágikus elemeket, és így a misztikus fikciók és fantazmagóriák világában maradó információkat közölnek.
   A Bolond mennyországa az éberségről szól. Arról az éberségről, amiről Jézus állandóan tanított, mikor a deréköv-kötéssel, mikor az olajmécsessel (balga szüzekkel) példálózva, elég furcsa dolog. Arról szól, hogy minél több és pontosabb információd van a szellem világ törvényeiről, valamint az egyetemes létezés (teremtés) funkciójáról, céljáról (alaplogikájáról: a megváltásról), annál inkább vigyáznod kell, hogy minél kevesebb korrupcióba (zavart, hamis helyzetbe – állapotba) kerülj, mivel a hamis kiegyenlítődés (hamis boldogság) az alaplogika szempontjából még rosszabb, mint a találomra folyatott élet, a kiegyenlítetlenség. Ám ugyanakkor azt még nehezebb lenyelni és keresztülvinni, hogy elhárítván a korrupciós játékokat (az életnek a fájdalom, erőfeszítés, kockázat, veszteség, stb. nélkül történő megnyerésének a lehetőségének a téveszméjén alapuló infantilis felnőtti játékokat) és kísértéseket, azt látod, hogy lemaradsz egy csomó lehetőségről (látszólagos előnyökről, könnyítési trükkök és eszközök megszerzési és használati lehetőségéről), amelyek által mások látszólag boldogak, de legalábbis nálad jobban boldogulnak. Ez viszont önkéntelenül kiváltja a mentális agressziódat akárcsak finom neheztelés, vagy szomorúság formájában is. Nos az éberségnek talán ez a része sokkal nehezebben fenntartható és sokkal fontosabb a korrupció elkerülésénél: Hamvas Béla úgy hívja, hogy a reszentiment (ellenérzés) nélküli áldozathozási képesség. Itt jelentkezik a három féle keresztény magatartás: 1. a világias, hipokrita – ünnepélyes, amely valójában semmiféle áldozatot nem hoz és azt hazudja, hogy minden rendben van, neki semmit nem kell tennie, mivel Jézus a megváltást ab ovo mindnyájunknak elintézte. 2. A fanatikus áldozathozó aszkéta, az inkvizíciót feltaláló és működtető „alázatos szent”, aki az elsőnél veszélyesebb, mivel telve van a világ és a világiasság iránti rejtett gyűlölettel és ezáltal a teremtés elleni rejtett, öntudatlan gyűlölettel. És 3. A bolond alapállású keresztény, aki igyekszik normális lenni és így végezni a dolgát, ott maradva a világban. De nem hazudja azt, hogy a világban minden jól van, hogy a tudomány, a gazdaság és a politika kiegyezése az élet megnyerése érdekében valójában „a keresztény világ” érdekeit szolgálja és azt, hogy ezért valaki is személy szerint hibás lenne (nem hisz a külső ellenségben, ahogy a rajta kívül álló Úristenben sem). És amennyire képes rá, nem vesz részt a létrontásban és ezért a világi sikerekről lemarad, de ugyanakkor igyekszik elkerülni azt is, hogy a képzeletét, gondolatait, érzéseit és cselekedeteit a világiassággal szembeni ellenérzés, gyűlölet és harag működtesse.
   A bolondnak a titka, hogy nem szédíti magát sem hazugsággal, sem fanatikus (vallásos) fantazmagóriákkal, külső boldogsági lehetőségek és külső ellenségek képzeteivel. Habár a korrupt ügyeskedő világi tudás az övénél látszólag józanabb, sőt: azzal szemben ő teljesen hülye, élhetetlen félkegyelmű, igazából ő a legjózanabb. A józansága segítségével kerül ki minden korrumpálódási lehetőséget (létrontásban való személyes részvételi lehetőséget) és ezután még nevetni is tud saját rejtett ellenérzésein, amelyek úgy jönnek létre, hogy néha őt is bántja az, hogy egy-két „jó dologról” és esetleg épp az agresszív beavatkozás és a korrupció reális elkerülési lehetőségéről szóló bolond-eszmék érvényesítési lehetőségéről (a személyes siker-élményről) minduntalanúl lemarad az éberség alkalmazásával. Szóval az a bolond aki nevetni tud azon, hogy az ébersége alkalmazásával lemarad a jó dolgokról, mivel a bolondságnak látszó igazságot nem csak alkalmazza, hanem ki is mondja és ezért lemarad a jó üzletekről, de közben igyekszik vigyázni arra, hogy senkire és semmire – még a világra, vagy a sorsra sem! – haragudjék a sikertelensége miatt.

    A cselekmény nagy része Erdély sajátos kis- és nagy városaiban és szintén sajátos jellegű kis és nagy lelkeiben játszódik. A tulajdonképpeni cselekményt a hatvanas éveknek a civilizáló, sajátosan „jó-román” kommunista diktatúra által még lebontatlan székelyföldi kisvárosok egyikében indítja el a főhős édesanyja, aki annak ellenére, hogy nagyon gyatra a román nyelvismerete, „praktikus” megfontolások alapján, román iskolába íratja a románul egy mukkot sem tudó, hét éves, jövendő főhőst. A klasszikus értelemben vett cselekmény szerint a regény egyfajta művész életrajzként indul, amit néha a cselekménnyel majdhogynem egybefonódó narráció, máskor viszont a cselekménytől félig, vagy teljesen különváltan, a történteket mintegy kívülről megítélő és kommentáló, metafizikai értelmezés ellenpontoz.
    A regény főhősének, az édesanyja által mindjárt az első iskolakezdő napjától román tannyelvű osztályba íratott, zavart személyi tudatú Balog Ádámnak, a román iskolai évek, a román hadseregben szerzett közösségi tapasztalatok és később a Ceausescu diktatúra elnyomó hatalmi apparátussal való találkozásai szolgáltatják az eredeti és sajátos élményeket. Ezek az élmények, valamint a magánélete sorozatos kudarcai és végül az öngyilkossági kísérletig fajuló szerelmi tragédiája juttatják Ádámot olyan helyzetbe, hogy kénytelen majdnem teljesen elfogadni a minden társadalmi és gondolkozási konvenciót felrúgó Géza barátja minden humanista etikát és racionális gondolkozást elutasító szempontjait. Ádámnak ez a hamis "feleszmélése" (téves kijózanodása) és a beinduló „életértelem-keresése” következtében, a főhősnek bizonyos tragikus veszteségek: a talajt a lába alól több rendben is kihúzó élményei után, a regény átalakul szellemi fejlődésregénnyé.
    Ezért, a cselekményt leíró és a történteket sajátosan értelmező narrátor a tízedik fejezetben egyé válik a főhőssel, miután a kilencedik fejezet egy majdnem teljesen lerombolt, majd a „jó-román” szocializmus stílusában felépített Erdélyi panel-város különböző kocsmáiban a főhős és annak a furcsa, Géza nevű barátja között lezajlik egy századokon átívelő, jelentőségteljes dialógus. Ez, a XIII és a XIV. fejezetekben és a főhős szülővárosában, egyre újabb és újabb „lélegzet-elállító” fordulatokat vesz és, amelynek a főhős meghiúsult öngyilkossági kísérlete az indító oka. Ebben a halál utáni perspektívában, a regény közepétől, még a diktatúrában elszenvedett "hazafias kihallgatások" is metafizikai távlatokat (szellemi "értelmeket") kapnak. De nem csak Balog Ádámnak a fiatalkori "munkás évei", a szerelmi-szexuális krízisei, a diploma-szerző egyetemi kínlódásai és hatósági labirintus-járásai, valamint a magánéleti – családi szférában és a társadalomban átélt csődjei-konfliktusai szolgáltatnak alapot a furcsa barátjával (a főhős ellentétével), a luciferi luciditás szellemét képviselő Gézával folytatott dialógusokhoz. Időközben Ádám is kezd ”tisztán látni” és a Gézával folytatott szenvedélyes és szellemes, ám néha a trágárságig is elmenő, személyiség-sértő és személyiség-tudati (erkölcsi) problémákat is felvető dialógusok Ádámot a Géza szabadnak képzelt, de valójában csak anarchista látásmódját meghaladó metafizikai felismerésekig vezetik. Ezért a harmadik krízisét Ádám már Géza nélkül, és sokkal tudatosabban éli meg, ami annak is köszönhető, hogy a megsejtett „túlvilági” igazság-keresései közben találkozik a metafizikai információt Gézánál jóval hitelesebben és elfogadhatóbban közvetítő személyekkel.       
    A harmadik rész a diktatúra utáni években történik – értelmeződik. Itt a regény a demokráciával kísérletezgető román és "székely – magyar" társadalmi-szellemi korrupció értelmezéséhez valamint a diktatúra nyomasztó légkörének elmúlta után is többszörösen kudarcba fulladt magánélete értelmessé tételéhez már bizonyos (az élettapasztalatok hatására egyre inkább csiszolódó, körvonalozódó és személyes igazsággá váló) metafizikai szempontokat is használó, érett Balog Ádámot kíséri további, "szabaddá vált" életútján. Ebben a részben a teljes lelepleződésig tovább bonyolódnak a bizánci- fanarióta mintára működő román társadalmi intézmények, illetve a mindenkori „élet-nyerő” állami apparátusok mélyén élő világ-organizációnak, a sors-malomként működő, személytelen dzsungel-voltát leleplező konfliktusok. És nem hiányoznak a főhős újabb szerelmeivel-élettársaival való konfliktusai és Géza barátjával való, "a dialektika csapdáival leszámoló" dialógusai, amelyeket egy adott ponton (a regény valós szellemi fordulópontján) felváltanak a narrátori szerepkört elfoglaló Balog Ádám belső (tudattalan) világát, kicsinyességét, zavarát, félelmeit és korrupcióját leleplező, azokat az időközben megszerzett metafizikai tudatossággal átvilágított lelkiismereti monológjai – spirituális felfedezései.
    Az utolsó három fejezet Magyarországon történik-kommentálódik. Ide Balog Ádám a Gézának korábban kifejtett korábbi helyben-maradási dogmáit feladva, a furcsa foglalkozása és még furcsább sorsa által kényszerítve, mégiscsak átköltözik családostól, jobb és több megszólalási lehetőséget keresve a szorgalmas munkával és személyi tapasztalataival megszerzett metafizikai tudásának és előadói képességeinek a hasznosításához. Itt találkozik végül az élete legnagyobb beavatási élményével: második gyermekének, a három hónapos Eduának a rá villámcsapásként lesújtó, látszólag abszurd halálával. A tragédia-élmény leírását követő eszmélések, a halállal való mély szembenézés, valamint az embert a természet tönkretételére kényszerítő világapparátus működési elvét, de a halált és az apparátust egyaránt legyőzni képes spirituális („bolond”) alapállást leíró két utolsó fejezet adja meg a regény mondanivalójának a súlyát és ugyanakkor ez biztosítja a főhős  számára a hazatérés pozitív következményébe vetett hitének metafizikai-erkölcsi alapját.
    Ebben a regényben tehát, élvezetes olvasmányélményeket nyújtó fejezetekbe csomagoltan, tovább gondolhatóan és nem utolsó sorban a valóságban is tovább élhetően, regény formában írtam le mindazt a szellemi tudást, aminek a java részét a Neptun kiadónál 2003-ban megjelent 400 oldalas metafizikai – asztrológiai tanulmánykötetben, majd a Status kiadónál megjelent 120 oldalas tanulmánykötetben sikerült közreadni. Azt is mondhatnám, hogy a regény az asztrológusi tapasztalataimnak, illetve metafizikai tanulmányaimnak és felfedezéseimnek az illusztrációja, holott a valóság az, hogy a megismerésére és leírására tett két fajta kísérlet egymást serkentette és építette tizenkét éven keresztül.
    A regény huszonkét, vagyis háromszor hét (huszonegy), plusz egy (huszonkettő) fejezetre tagolódik a Tarot beavatási rendszerének megfelelően. Noha nem követi sem tartalomban, sem fejezetcímek szerint a Tarot ikonjainak elnevezését és jelentését, a Balog Ádám sorsát jelölő sors-mozzanatok, vagyis a jellegzetes események és a narrátori értelmezések, finoman követik és értelmezik az egyetemes emberiségnek, az általam felfedezett – az Utódok szülők és szeretők az asztrológia tükrében című könyvemben kifejtett –, az ősanyáktól öröklődő spirituális memórián és a huszonkettes aritmológiákon alapuló mítoszát.
    Ennek a, bizonyára sok, családalapítás és (több!) gyermekvállalás előtt álló erdélyi magyar fiatal számára és sok magyarországi személy számára sorsfordítónak (remény-adónak!) szánt műnek a napvilágra kerüléséhez kérem tehát a lehetősége és jóindulata szerinti anyagi, illetve információ-közlési, továbbítási, kapcsolatteremtői segítségét: áldozatát és fáradságát (segítségedet, áldozatodat és fáradságodat) előre is hálásan köszönve. Bármiféle segítői lehetőségét, anyagi, vagy más (a mű megjelenését gyakorlatilag és tehetősen előmozdítani képes személyekkel való kapcsolat-létrehozói) szándékát szíveskedjen minél hamarabb közölni, annak érdekében, hogy a gyakorlati pénzügyi eljárási mód felől értesíthessem önt.
    A regénynek van egy un, harcművészeti érdekessége is. A XXI fejezetben (A világ világossága), az ötödik bolygó: a Mars regényes értelmezésénél részletesen kitérek a Karatéra, mint az egyik legelőkelőbb és legjobb eredményeket hozó beavatási rendszerre. Illetve arra, hogy minden misztikus elmélet és fantáziálás ellenére, igazából csak azok a személyek képesek az önzetlen szeretet átélésére és kiáramoltatására, akik olyan kultikus harci beavatásban részesültek, amit főképpen a Karate képes igazából megadni. (Természetesen a főhős is, Balog Ádám, akihez némiképpen hasonulok, Karatézik.) A tényleges nagymesterek környezetében az ember jobban és személyi öntudata maximális tiszteletben tartása szempontjából sokkal inkább biztonságban érezheti magát és inkább érezheti a szeretet, mint a szeretetről folyton prédikáló, de azt igazából megvalósítani képtelen, fanatikusan vallásos személyek társaságában. Ezek ugyanis, szélsőséges helyzetekben (harci szituációkban) elveszítik a fejüket és nem csak, hogy megaláznak másokat, de rejtetten még gyűlölködnek is.                        

 

www.kozmaszilard.hu

 

http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2371

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.