Én igazán csak akkor sírdogálok, bőgök, kiabálok, visítok fulladásig, ha már nincs más választásom. Ha nagyon elfáradtam, amikor nincs „lábam” tehát egy lépést sem tudok tovább menni, ha valami igazán nem úgy akar sikerülni, ahogy elképzeltem. Persze akkor is, ha nem abba a pohárba kapok vizet, nem abba a tányérba kapok tésztát, nem anya adja, nem apa adja, ahogy éppen szerettem volna.

Az érzelmeket cérnafogyatkozásig fokozó Barátaim!

Bóc voltam a Csillagszeműben, amit persze lehet bohócnak is mondani, és a felnőttek így is mondják. Tegnap meg fogjuk beszélni, hogy ki minek öltözik a farsangon. De hol van már a farsang? Messze, bár azt hittem, hogy tegnap is farsang lesz és tegnapelőtt is.(sic!) Ám örökös gond, hogy mit vigyek az óvodába, mert mindent szívesen bevinnék, de egyrészt nem tudunk annyi mindent cipelni, és őszintén szólva nem is szívesen adom oda másnak játszani azt, ami az enyém. Könyvet, babát, kendőt, csatyrot, kockákat, ceruztát. Édesanya és édesapa szerint nagyon irigy kutya vagyok, mert még Johanna kezéből is mindent kisajnálok, pedig ő az unokatestvérem. Hogy milyen az irigy kutya azt nem tudom, de az asztal alatt szívsen ugatok. És azt mesélem mindenkinek, hogy van egy kutyám lenn a pincéban és fekete-fehér foltos. Ez az én mesém. Ahogy azt is el kellett mesélnem Anyának, hogy ezért szeretem Hunit, mert olyan ismerősen fut. Hunival, aki édesapa szerint Hunor együtt járunk a Csillagszeműbe.  

Amikor reggel felébredek magamtól, akkor jó kedvem van és azt kérdezem apától, hogy: te jót álmondtál? És milyen jót? Én csillagokat álmodtam, Anya holdat és nagymama labdát. Lehet, hogy ez is egy mese, de nagyon jó elmondani. Aztán amikor öltöztetne édesanya, akkor én anyaszült meztelen körbeszaladom a lakást, megállok apa előtt és mutatom neki, hogy itt a cicim, de ez még csak bimbócska és nincsen benne tej. Ebből anyáék úgy gondolják, hogy a tej tényleg nagy élményem volt és még mindig vágyom rá. Vagy, ha valamilyen ennivalótól, vagy mástól kicsit pettyes a kezem feje az érzékenységtől és édesanya bekeni krémmel, akkor elújságolom apának, hogy koppanás van a kezemen. (Koppanás – pattanás kérdezi apa anyától. Pedig Koppanás.)           

Könyvben legkedvencem, Keresztes Dóri Tréfás farkas című könyve, ahol az ölelkező róka és farkas egy ház. Úgy egymásba vannak kapaszkodva, mint a háztető. De Dóriékat nagyon régen láttam pedig sokat járunk - kelünk. A szombat előtti szombaton (amikor visszatérően nincs Csillagszemű) Szabó Lilla művészettörténész néni hívott minket magához ebédre és ott voltak mások is. Például Roy Snheangsu bács, aki nekem csak Roy, vagy még az sem, mert még meg sem merem szólítani. De azért tetszett, bár előtte az autóban azt hittem félni fogok tőle. Mondtam is édesapának. De nem. És ott volt Péter Ágnes szobrász és a férje aki egy árva szót nem szólt egész idő alatt, csak mosolygott és citerakészítő. Nagyon tetszett nekem. Szabó Lilla haluskát hányt (mármint a vízbe, hogy főjön), brinzával és pörccel. Ez persze nálunk sztrapacska, juhtúróval. Édesapának a szeme kopogott, de kárpótlásul töltögethette a pálinkát Roynak, és banánt evett. A káposztaleves is finom volt, és Roy mindig mondta, hogy ezt sem szabad, enni, azt sem szabad inni. És jóízűen nevetett és persze mindent szépen megevett. Közben nagy beszélgetés, jó hangulat, de nekem vigyázni kellett a játékkal, hogy a Lilla lakásában a szép kerámiákat, poharakat le ne üssem, és csak egészen ritkán essek le a gerendákról, vagy fel a gerendákban. Majdnem sikerült is, de ebben elfáradtam és eljöttünk. Pedig jó volt ott, mert Lilla minden ablaka a Dunára néz és így nagyon magasról én is.

Megint csek egy héttel ezelőtt vasárnap Tündi doktor néni férje István, Zsebi és Juditka apukája volt ötven éves, tehát születésnapja volt, de én még csak három éves vagyok, és nem tudom, hogy mennyi az az ötven. Olyan tízig, vagy néha kihagyással húszig számolok. Viszont édesapa végtelenül boldog, hogy már a színek megvannak nekem, már el merem nevezni őket, és rá merem kenni az arcomra, amitől édesanya legszívesebben sírva fakadna, de egyszerűbb a csapból lemosni, mint a könnyeivel. Nagyon jó volt Tündiéknél, a tortát is magamra kentem, ahogy csak bírtam. Meg magamba gyömöszöltem, de a piskótákat szépen lenyaltam és otthagytam, ahogy Antal Jóska nagyapám valamikor, amikor még itt volt közöttünk és még én nem voltam itt. Az ő vére – mondta édesanya. István pedig mosolygott és közben aludt is egy kicsit ülve, két szó között, mert ő ügyelős orvos. Nagyon sokat ügyel, így tud bármikor aludni, csak műtét közben nem. De azt hogy mi a műtét, nem tudom, valami dolgozó lehet a kórházban.  

Én igazán csak akkor sírdogálok, bőgök, kiabálok, visítok fulladásig, ha már nincs más választásom. Ha nagyon elfáradtam, amikor nincs „lábam” tehát egy lépést sem tudok tovább menni, ha valami igazán nem úgy akar sikerülni, ahogy elképzeltem. Persze akkor is, ha nem abba a pohárba kapok vizet, nem abba a tányérba kapok tésztát, nem anya adja, nem apa adja, ahogy éppen szerettem volna. Egyéb apróságok is kihozhatnak a sodromból, például, ha nem rajztáblán rajzolhatok, hanem csak az asztalon. De nekem semmi sem apróság, még én sem vagyok az, pedig néha úgy szólítanak. De erre én csak azt mondhatom, hogy nem vagyok apróság, Teci vagyok, legfeljebb Tefánia. De egyébként higgyétek el, sokkal többet vagyok kedves és jó, mint ahogy ezek a rossz pillanatok elkövetkeznének.

Hát ti is legyetek nagyon kedvesek,ha nem is könnyű, legyetek, ahogy bírtok, de tiszta erőből!

Az óvodában rólam csak jót mondanak. Meg azt, hogy jókat mond ez a gyerek!

De apa nem meri megkérdezni, hogy miket, hát én sem árulom el. Legfeljebb legközelebb.

Addig is maradok:

Stefánia Irma, de legtöbbször magamnak Teci, másnak Stefi

Itt olvashattok egy kis gyűjteményt belőlem – Irodalmi jelen: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4577