Ugrás a tartalomra

Jelige: Láng – Hazám, Önség, Két csillag

Jelige: Láng

 


számtalanszor, sokféle mód
vágyta egymást tünde s kobold
faun és nimfa...
nem volt soha két egyforma
szerep,
szerelmi gőzt eresztő szívszelep.

 

 

 

 

Hazám

 

renyhe, tunya
mocsár
ragadós, nyúlós
massza
könnyen folyó
könnyű szavak
üres tárca
s kassza

 

ütemezett, épülő
légvár
pukkanó színes
buborék
nincs egyenlőbb
az egyenlőknél
mindenki lelki
nyomorék

 

mocskos szenny
az élet
így mulatunk
hurrá
depresszió, füst
és vér, ami
nem vált vízzé,
csak borrá

 

szégyen foltos
lepedőn
már rég nem szűz
a szent
protestál vagy
prostituál
nincs különbség
odafent

 

hazugság
vagy tévedés
ne rezzenj, csak
lazán
mégis szeretem
ezt, itt, Őt
ez az egyetlen
Hazám

 

 

 

 

Önség

 

Vajon hová lett mesés vágyam?
Mikor ordítva kiabáltam?
Akartam, faltam, habzsoltam mindent,
S most alig van ritmusa itt bent
A szónak, mint kit meghurcoltak,
Végig cibáltak a léten,
Úgy érzem, teljesen végem.

 

Egykor csodás fekete szárnyak
Kísértek, s hordámat mindenki félte,
Ki szembe szállt velem,
Hadam elsöpörte!
Erősen álltam sziklán és viharban,
A nyugodt tengert gondolattal kavartam,
S most csendben itthon ülök,
Bort üvegből hörpölök,
Pénzt telefonon utalni sincs kedvem,
Te jó ég, mivé lettem.

 

Bekebeleztem mindent!
Megettem a földet, az eget,
Nyeltem mérgeket,
Szerettem ostoba embereket,
Elviseltem százezer kínt,
S a testem most csak int:
Öreg vagy már, túl sokat akarsz,
A képzelet a tudatos harc?!
Ostoba vagy te is, kiket szerettél,
Mit látsz most?
Mivé lettél?

 

Nyúlt, koszos ruhában,
Befejezetlen konyhában,
Zsíros, mosatlan edényben,
Krumplit sütök éppen….

 

Csak álmot hazudtam volna…
Boldog álmot akartam!
S magam egyre mélyebb
Gonosz álmokba zavartam.
Megálmodtam százféle mesét,
Olyannak, kinek egy sem elég,
Szívem darabját könnyezve adtam,
Olyannak, akinek nem akartam…
Eddig sosem bántam semmit,
Mert erős vagyok!
Legyőzhetetlen.
De túl sokat tűrtem,
magamat az élet alá gyűrtem,
Azt hittem, végtelen vagyok,
De végtelenséget más nem hisz,
csak a vakok.
Egy pillanat csak az, míg jelen vagyunk,
S tűrni nem kell, mert belehalunk.
Örökké csak a boldogságot kerestem,
Világom ennek alárendeltem,
Sokszor hittem tévesre, igaz,
S lelkemet már benőtte a gaz.
Burjánzik benne undor, kéjvágy,
Gyűlölet, betegség, indulat…

 

Erre vágytál?
Hogy ilyennek lásd magad?

 

Sírnék, zokognék, hogy szabaduljak!
De könnyemtől e gaz, csak felduzzad,
S egyre hangosabban kiált:
Hazug vagy!
Becsapod Őt is, mint magad!
Végül majd rád omlanak a falak,
Ha így vadul rúgod őket,
Azt hiszed pár hét alatt minden
Ledőlhet?
Évekig építettél gondosan,
Téglát téglára rakva lassan,
Hogy elzárkózz mindentől, mi érinthet,
Mert csak bántott, ki megérintett.
Mérgezed magad töménytelenül:
Művész vagyok - agyad így derül,
Azon, mennyi mérget eszel,
Most mosolyogsz, mert
Magadnak így tetszel.
De mi lesz majd, ha szeretni fog?
Ezzel a ronccsal mulattatod?
Az Álom itt van, mit kergettél!
Nézd meg mid van!
Mivé lettél?

 

Ölelni vágyom szüntelen,
Keble nyugtatja fejem.
S ha tényleg szeretni fog,
Így szeret majd,
Szárnyával takar az angyal.
Érintése etet, csókja az mi itat,
S megtisztulok majd egy
Pillanat alatt!

 

Álmodsz, már megint csak álmodsz!
Vágyad közt bukkannak
A kéjábrándok!
Csak magad miatt akarod Őt!
A Múzsát, a nőt, a szeretőt!
Tényleg ezt akartad?
Ilyenné válni?

 

Egy pillanatra itt tessék megállni!
Boldoggá tesz, lazít és tüzel!
Hazugság lenne? Nem hiszem el!
Ha kell, minden emlékem kitörlöm,
Magam tovább semmin nem őrlöm!
Csókjára cserélem összes álmom,
Utolsó erőmmel is csak őt imádom!
S ha kell, belehalok!
Mert ilyen halál az, milyet akarok!
Gyönyörben fürdeni, szerető karokban,
Ott, hol szívem egy mosolyra lobban!

 

S mivé lettem? Mit számít az?
Meghalt rég az ostoba kamasz.
Már nem ordítok, na és?
Szívemen virágok már, rég nem kés.
Csak fáradt vagyok, nem öreg!
Nem vagyok többé öleb,
S nem tűrök el semmit,
Tovább állok, ha kell!
De Ő más! Hidd el!
Szeretni fog, mint még soha senki,
Ő fog engem boldoggá tenni.

 

S arcára írom majd könnyeimmel,
Mindent, mindent Érted tűrtem eddig el…

 

 

 

 

Két csillag

 

két csillag ugrott a Földre
más helyre, de azonos időben.
kalandot kerestek, s leltek,
ahogy egymásba többször
beleszerettek

 

számtalanszor, sokféle mód
vágyta egymást tünde s kobold
faun és nimfa...
nem volt soha két egyforma
szerep,
szerelmi gőzt eresztő szívszelep.

 

a mese és képzelet
szabott csak határt,
de mint olyat,
egyszerűt, könnyedét, lazát:
hol túlvilágon, tengeren vagy várfokon,
esetleg felhőn állva vártak,
mégis mindig
mindig egymásra találtak

 

ármány és hazugság
sem állta útjukat,
ki szerelmes történetet ír,
olvas vagy kutat,
csak e két csillag arcait látja,
ahogy időn, téren át
a kaland a kalandot váltja,
mert nem győzte le őket soha semmi
...bolond vágy hajtotta testek...
örökkön-örökké szerelembe estek.

 

Játszottak egymással
gazdagot, szegényt,
árva leány, legkisebb legényt,
elvarázsolt békát, buta királynőst,
fejlevágóst, bosszúst, csalfa szeretőst
ezernyi történet, legenda és mese
senki nem tudná lejegyezni se,
min átszerette egymást a két csillag,
így adjon az embernek
reményt, hőst s álmokat

 

de a fénylő pontok végtelen játékát
más csillagok is ámulva-bámulták
az Univerzum ugyancsak tapsolt,
örömmel nézte a szerelmi karambolt.
a Világ, a Mindenség, a Fokozhatatlan
boldogan csendülte: minden ezért van.
a Földön egymást meglelő szikrák,
megfejtik, mutatják a teremtést titkát.

 

hisz édes ábránd, talmi látomás,
nem volt itt egyszer sem egymásra találás
nincs itt mese, varázslat vagy csoda...
a két csillag Egy
így nem is vált el soha...
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.