Édesapa és Édesanya ma ünnepelt, és azt mondták ez nekem is ünnep, mert 24 éve házasodtak össze és ehhez nekem is van valami közöm. El nem tudom képzelni micsoda, de öleltem őket és az egeremet is velük. Én nem kaptam ajándékot, pedig az ünnepekben igazán csak az érdekes. Na jó a rózsaszín ruha…  Amíg édesanya billegtetett a számítógépen és apa nem figyelt oda rám, befeküdtem a szekrénybe, a paplanommal párnámmal és magamra zártam. A szüleim nagyon kerestek, szólongattak,  kiabáltak is, én meg mondtam, hogy ne kiabáljatok, nem tudok így aludni.

Indulataitokkal és könnyeitekkel küszködő Barátaim!

   Krokodilkönnynek hívja édesanya, ha csak azért üvöltök, mert nem akarok hazamenni a játszótérről, nem akarok aludni, vagy nem akarok ebédelni, esetleg még egy rajzfilmet szeretnék a huszonötödik után nézni. 

   Igaz, hogy eddig csak akkor bőgtem, amikor elfáradtam. Most már akkor is, ha valami nem úgy van, ahogy én akarom. A szeretném szót nem nagyon tudom használni, inkább akarni szoktam. De a tehetetlenség is kihozza a nyávogást, ahogy édesapa hívja. De higgyétek el, nem egész nap vagyok ilyen, tudok én kedves is lenni, de a szüleimet azért nagyon szeretem, de legalábbis szeretném a magam kedvére formálni. Ez persze nem mindig sikerül, de ha másként nem hát szép szóval, apa szerint hízelgéssel célt igyekszem érni. Persze vannak pillanatok, amikor édesanya és édesapa egyszerre szeretne sírni. Ilyen volt, amikor éppen elindultunk volna Kiss Gyuri bácsiékhoz, a szobrász Kiss Bishez (ahogy apa hívja) és én szépen ünneplősen felöltözködve a tejet magamra öntöttem. Magamra, az asztalterítőre és a konyhakőre. Ilyen gyors takarítást, átöltözést még én sem éltem meg…       

   Nagyon sokáig autóztunk és végre mindenki megnyugodott volna, de túl Rákospalotán, a Ferihegyi útról nem kanyarodtunk le, hanem addig mentünk míg egy sötét erdőbe nem értünk. Ott viszont hiába mondtam anyának, hogy lehetne egy öreganyó és lehetne kalács háza, inkább visszafordultunk. Némi kacskaringózás után Gyuri bácsi kinn állt a kereszteződésben és náluk pedig vált engem Ildi, Bis felesége és nagyon kedves volt velem. Játszottunk és kaptam nagy színes golyókat, amiket föl lehet fűzni. Apáék szokás szerint egészen pici poharakat emelgettek, egészen gyakran. Ennek anya nem örült, pedig apának már ki tudom a dobozból önteni a sört és nem fut ki a hab. Bisnek nagyon nagy szakálla van, nem pusziltam meg. De Ildit azt hiszem igen.

   Azt álmodtam, hogy egy kecske és egy vaddisznó kergette a rókát és a róka bemenekült a paplanom alá. El is meséltem ezt a rossz álmot, de mire elmeséltem már nem is volt rossz. Anyával voltunk vásárolni és én is kaptam ajándékot ezt a kis tüll ruhát. Apa legnagyobb bánatára a legkedvesebb színem a rózsaszín. Rózsaszín villával eszem, rózsaszín pohárból iszom (abból borítom ki a tejet) és akkor most itt van ez a ruha, aminek a szoknyája egészen finom, áttetsző. Szeretek nagyon öltözködni, és ha jól találom el a dolgokat, akkor édesanya frizurát is csinál nekem. Az esti hajmosásnál persze ebből már inkább nagy kiabálás szokott lenni. Én a hajszárító miatt, édesanya azért, mert ugrálok a mosógépen és magamra nyitogatom az ajtót. És dől be a hideg.   Az óvodában ugyanis van már tánc és van torna is. A tánchoz eddig csak a pártámat és a kopogós cipőmet vittem, illetve a kékfestő sörgős szoknyámat. De most itt ez a csodaruha, amire úgy sikerült anyát rávenni, hogy ha még ezt is megveszi, akkor engedményt kap. Azt nem tudom mi az az engedmény, de hallottam, hogy elmesélte apának és azt kérdezte: Most mond meg, Te mit csináltál volna? Apa pedig eléggé kajánul mosolygott. A Napraforgóban egyébként a múlt héten meglátogattuk a nagycsoportosokat. Nekünk kiscsoportosoknak ez nagy élmény volt, de nem tudtam apának elmesélni, hogy miért.

   Édesapa és Édesanya ma ünnepelt, és azt mondták ez nekem is ünnep, mert 24 éve házasodtak össze és ehhez nekem is van valami közöm. El nem tudom képzelni micsoda, de öleltem őket és az egeremet is velük. Én nem kaptam ajándékot, pedig az ünnepekben igazán csak az érdekes. Na jó a rózsaszín ruha… Amíg édesanya billegtetett a számítógépen és apa nem figyelt oda rám, befeküdtem a szekrénybe, a paplanommal párnámmal és magamra zártam. A szüleim nagyon kerestek, szólongattak, kiabáltak is, én meg mondtam, hogy ne kiabáljatok, nem tudok így aludni. (Mindig azt akarják, hogy aludjak délután…) Ebédnél anya majdnem sírva kérdezgette, hogy: Édes Stefikém, milyen gyümölcsöt lenne kedved megenni? Mondtam neki, hogy: kolbászt. Szerintem annál nincs jobb gyümölcs. Néha rohangálok föl-le a lakásban és a kolbászt rágicsálom. Pedig több nap, mint kolbász.

   Nektek is legyen kolbászból a kerítés és ne sírjatok, látjátok a képeken én sem…

   Maradok Stefánia Irmátok

    (Az Irma ellen kicsit berzenkedem, anya mondta, hogy beszéljem meg apával)