Stefáncika
Nagyon sokan voltunk gyerekek, nem nagyon ismertem senkit, mert ott évente egyszer vagyunk csak, mi rádiós gyerekek. Az ajándékot hazahoztuk, bár már közben, az autóban is dézsmáltam. (Apa mondta, pedig csak ettem belőle…) Itthon pedig kipucoltam a cipőmet vasárnap estére, de aztán nagyon elaludtam délután, és majdnem itt értem a Mikulást a mi ablakunkban, aki már vasárnap este telepakolta a csizmámat. Kaptam a Napraforgós jelemet, sok szívecskét, felfűzve, adventi naptárat, kihajtogatósat, egy mikulás sapkás egeret, és minden egyebet.
Szent Miklóst és Jézuskát váró barátaim!
Az igazi meglepetés az, hogy a Mikulás is többször jön és Jézuska is jár szinte mindenütt, mert ők engem keresnek. Pedig, ha valami rosszaságot csinálok, Édesanya azonnal azt kezdi mondogatni, hogy nem is fog eljönni a Jézuska, mert minden esendőségemet előre tudja ugyan, de nem mindegyiket képes megbocsátani. nekem bevallom még mindig a legnehezebb: osztozkodni. Ha már adni kell apának a banánomból, mert ha kettő van, akkor hosszas anyai rábeszélésre némi meggyőzés után odaadom az egyiket, akkor utána miért nem maszatolhatok még órákig az én maradék banánommal? Már édesanya és édesapa elmennek az asztaltól, én még mindig játszom az étellel, kevergetek, öntögetek, morzsálok, amin anya nagyon fel tudja magát bosszantani. Pedig, ha vendégek vannak nálunk, akkor magam is érzem, hogy az étkezés az ünnep is tud lenni. Akkor odafigyelek és szépen eszem. Mármint magamhoz képest. Másrészt még mindig csak a kenyér, tészta, hús a táplálékom, a zöldség és a gyümölcs nem nagyon vonz. Ennek persze kemény következményei vannak a bilimben, amivel persze azonnal édesapához rohanok, mert szerintem ezeket a csodákat kimondottan neki nyomom. Csak ő öntheti ki őket…
A másik baj, hogy én egészen addig nem vagyok álmos, amíg el nem alszom. És még ha éppen elaludnék is rengeteg ötletem támad, a kakaóivástól, a pisilésig és apa már teljesen belealszok az által mondott mesébe, de én még ébren vagyok. Ez csak látszólagos ellentmondás, mert aztán reggel a Napraforgóba (óvodába) indulás nagyon nehézkes. A paplan alatt elbújok édesanya és édesapa elől és meg kell engem találni. De ha meg is találnak, akkor is összeszoríthatom a szemem és azt mondhatom, hogy hagyjatok, még alszom. Ez akkor baj igazán, ha reggel torna van a Napraforgóban vagy tánc, esetleg mind a kettő. Az öltözködés, fésülködés ilyenkor bizony feszültséggel teli. Már tudnék magam öltözni, sőt tudok is, de amikor a zoknik összekeverednek és a bugyinak megfejthetetlen, hogy melyik az eleje, a tartóról (ami alsóing, a melltartóról kapta a nevét, mert én lány vagyok) se tudom, hogyan húzzam át a fejemen, hát ilyenkor elfogy az idő. És néha a türelem is…
Először a rádióba a Márványterembe jött a Mikulás, és ott a Sebő együttes muzsikált, Feri bácsi olyan érdekes fejhangon is cifrázta Weöres Sándor bácsi verseit, meg mesélt is, így megtudhattuk, hogy a Bóbita című versben van Géza malac, mármint hogy „szárnyat i-géz a malac-ra... Aztán megjött a Mikulás és én is szerettem volna neki énekelni, de nem vette észre, hogy jelentkezem. A télapó sokat viccelődött, de ezen inkább a felnőttek nevettek, mert olyan rádiós szólító szavakat öltött a beszédébe, hogy „a szavak ereje”, meg ilyenek. Nagyon sokan voltunk gyerekek, nem nagyon ismertem senkit, mert ott évente egyszer vagyunk csak, mi rádiós gyerekek. Az ajándékot hazahoztuk, bár már közben, az autóban is dézsmáltam. (Apa mondta, pedig csak ettem belőle…) Itthon pedig kipucoltam a cipőmet vasárnap estére, de aztán nagyon elaludtam délután, és majdnem itt értem a Mikulást a mi ablakunkban, aki már vasárnap este telepakolta a csizmámat. Kaptam a Napraforgós jelemet, sok szívecskét, felfűzve, adventi naptárat, kihajtogatóst, egy mikulás sapkás egeret, és minden egyebet. Énekeltem az ablak előtt és tapsoltam, hátha még hallja a Mikulás elmentében…
Amikor hideg van, mi akkor is elmegyünk néha apával a lépegetős biciklimmel sétálni, erről is van képünk. Majd szánkózunk is mert most van hó is.
Édesanyával és az Ő testvérével, Krisztikével, az ő kislányával, tehát az unokatestvéremmel, Johannával voltunk Táncházban. Ott is annyi gyerek van, hogy össze sem lehet számolni, de nem egyformák vagyunk, hanem mindenfélék, egészen kicsik, aztán olyan kiscsoportosok, mint én, meg olyanok, akik nagycsoportosok lennének egy másik napraforgóban. Johannát kézen fogtam, mert ő kicsi, felvettük mindketten a kopogós cipőnket és a táncos szoknyánkat és énekeltünk, lépegettünk és játszottunk, meg mesét hallgattunk. A muzsika mindig élő, mert egy élő bácsi muzsikál. Ezt így mondják. Ez is olyan ünnepi.
Hát lélekben készülődjetek (én imádkozni tanulok, a Napraforgóban és itthon is.) TI is várakozzatok, mert nem hiába várakoztok.
Elég legyen az aludásból! Az ünnepek alatt biztos írok! Maradok:
Stefánia Irma
