Stefiverseny
Viszont amikor apa ágyaz, akkor lehet versenyre ugrálni az ágyneműben. Édesapa számol, és én ugrom. Teljesen biztos a győzelem, mert csak én ugrom, és apa mindig megdicsér. Néha látom rajta, hogy retteg, hogy leesem az ágyról, de ezt nem mutatom. A Napraforgóban is minden versenyre megy, Izabella barátnőmmel mindenben versengünk, és ha nem vagyunk együtt akkor abban, hogy melyikünk hiányzik a másiknak jobban. A betegségben én győztem, mert anyától elkaptam, majd apát is lázassá sikerült tennem.
Mindenáron Győzelemre törekvő olvasóim, barátaim!
Versenyzünk édesapával az elalvásban, versenyzünk reggel az öltözésben, versenyzünk a fürdésben, az evésben és mindig csak nekem szabad nyernem. Akkor is, ha apa hamarabb alszik el, ilyenkor fölébresztem, akkor is, ha hamarabb öltözik, olyankor legalább a cipőjét nem szabad fölhúznia, fürödni pedig végképp nem szoktunk együtt, tehát mindenképpen én győzök. Az étkezés pedig kényes dolog, mert apa szeret enni, én meg szeretek játszani az ennivalóval. Kiharapom a kolbász, a parizer, a palacsinta közepét és gallérként az ujjamra húzom. Édesanyai ilyenkor nagyon dühös, de igazán akkor haragszik, amikor éjjel fél egykor azt súgom a fülébe, hogy „éhes vagyok”. Minden alkalommal megesküszik, hogy soha többé nem ad éjjel enni, de ebből látszik, hogy a felnőttek fogalmai igen törékenyek. A héten Apával aludtam, mert édesanya volt beteg, és édesapa is adott éjjel egy órakor kakaót. Inkább, minthogy hallgassa a nyávogásomat. Reggel nagyon jó volt apával ébredni, pedig éjjel annyira hiányzott édesanya, hogy még oda is sírtam magamhoz. De erre később nem emlékeztem. Viszont amikor apa ágyaz, akkor lehet versenyre ugrálni az ágyneműben. Édesapa számol, és én ugrom. Teljesen biztos a győzelem, mert csak én ugrom, és apa mindig megdicsér. Néha látom rajta, hogy retteg, hogy leesem az ágyról, de ezt nem mutatom. A Napraforgóban is minden versenyre megy, Izabella barátnőmmel mindenben versengünk, és ha nem vagyunk együtt akkor abban, hogy melyikünk hiányzik a másiknak jobban. A betegségben én győztem, mert anyától elkaptam, majd apát is lázassá sikerült tennem.
Ki játszik velem? Ez életem legfontosabb kérdése itthon. A választék viszonylag kicsi mert, ha nem jön hozzánk senki, akkor vagy édesanya, vagy édesapa játszik. De édesanya főz, mos, takarít, édesapa meg nagyon szeretne a képernyője elé ülni, hogy írjon nektek. Ha pedig ilyen betegek mint most, akkor már az is öröm, ha betelepedünk az ágyba és valamelyikük mesél. A mesés könyvek között van egy imádságos is, aminek Döme a főhőse, és szeretem a benne levő történeteket (bár apa stilisztikailag, ahogy ő mondja javítaná, azt meg nem tudom milyen), de amikor elkezdi a történet végi imádságot mondani, akkor zavarba jövök. Elkezdek játszani, henteregni, valahogy az a szöveg egészen másként szól, mint a mese… Persze nézhetnék filmet is, de azért apa nagyon dühös, mert szerinte engem nem lehet egy gépre bízni.
Merthogy apa nem volt itthon a múlt hétvégén (el is maradt egy) levelem. Szatmárcsekén volt, mert és a Himnuszt ott írta Kölcsey Ferenc bácsi. Ezt ünnepelték és amikor hazazuhant, akkor meg éppen nálunk voltak Pánczél Józsikáék, Kereki Sanyi bácsi unokája, Kereki Judit és az idősebb Pánczél Józsi, a szakállas fiú gyermeke. Apa éppen csak meg tudta ölelgetni a kicsit mert rohant tovább a rádióba, hogy leadja a műsort. Én viszont nagyot játszottam Józsikával, aki nagyon jól tűrte a dolgot. Amíg édesanya főzött, tálalt a nagy Józsi pedig valami illatos finn italt kevert és becserkésztem Józsikát, aki az édesanyja ölében üldögélt. Kendőt kötöttem a fejére, ölelgettem, incselkedtem vele. Ő meg legszívesebben, ha Judit karjaiban volt belemarkolt Judit hajába és elkezdte harapdálni az édesanyja állát. Hát ennél már az is jobb volt, ha velem játszott.
Ugyanúgy holnap, mint Józsiék itt jártak nálunk Mihály Gabi bácsiék és a feleségével. Hogy melyik holnap arra már nem emlékszem, de Mihály Gábor bácsi feleségével nagyon jól eljátszogattunk. Gábor bácsival, aki szobrász, apa hajnalban uszodába megy, de olyankor nem tud engem a Napraforgó óvodába vinni. Már jártunk is apával a százados úti művésztelepen, de akkor még egészen kicsike voltam és egyáltalán nem emlékszem rá, csak Gábor bácsi emlegette a dolgot. Viszont az ilyen ügyekben gyakran faggatom édesanyát és édesapát is, hogy milyen voltam, amikor egészen kicsike voltam. Ebből követezik, hogy már egyáltalán nem vagyok egészen kicsike, és ha rám szólnak, hogy adjam oda a játékomat Johannának, akkor azt mondják, hogy Stefike, te már nagylány vagy, ne legyél olyan buta.
Hogy egy kiscsoportos Napraforgós hogy lehet nagylány azon még gondolkodom.
És azon is, hogy ennyire köhögve mehetek-e Óvodába. Pedig Izabellának szülinapja lesz a héten, tehát meg kell gyógyulnom. Gyógyuljatok meg ti is.
Maradok a Ti Stefánia Irmátok…
