Stefinyafizás
Olyankor fürdünk, és olyankor turbánt köt anya a hajamra hogy ne fázzak meg, amíg meg nem szárítjuk a frizurámat. Apa most csinált ilyen képeket, s az egyikre azt mondta, hogy olyan vagyok rajta mint Johannes Vermeer festménye a Leány gyöngy fülbevalóval. Hogy ez igaz-e, azt meg nem mondhatom, de nekem csak ragasztós fülbevalóm van még és az is csak színes papírból, és az sem ezen a képen, mert fürdésnél leázik…
Olyankor fürdünk, és olyankor turbánt köt anya a hajamra hogy ne fázzak meg, amíg meg nem szárítjuk a frizurámat. Apa most csinált ilyen képeket, s az egyikre azt mondta, hogy olyan vagyok rajta mint Johannes Vermeer festménye a Leány gyöngy fülbevalóval. Hogy ez igaz-e, azt meg nem mondhatom, de nekem csak ragasztós fülbevalóm van még és az is csak színes papírból, és az sem ezen a képen, mert fürdésnél leázik…
Egyedül való, magányoskodó, együttműködésre nehezen rávehető Barátaim!
Óvodába mentünk reggel a lépcsőn, a felnőttek ilyenkor úgy becsomagolják a gyerekeket, hogy úgy nézünk ki, mint egy töltött káposzta töltelék, de még ráadásul úgy is érezzük magukat. Elgondolkodtam és azt mondtam apának, hogy „Apa, én egy-kettőre felnövök és te szinte nem is tudsz rólam semmit!” Megálltunk a lépcsőn egy pillanatra, apa fogta a kezemet, és azt mondta: hogy ő azért igyekszik engem megismerni, de lehet, hogy igazam van. Hogy ilyen dolgok gyakran jutnak eszembe az attól is lehet, hogy én itthon sosem vagyok egyedül, de mégis egyedül vagyok - gyerek. Ezért van, hogy néhanap körül kell járnom a lakást és mondogatnom kell, hogy mikor játszik már velem valaki? A héten kitaláltunk egy újat, tollaslabda ütővel luftballont ütöttünk. Nagyon élveztem és anyával is kipróbáltuk, sőt játszottunk egy nagyot. Amikor nem vagyunk óvodába, arra azt mondja anya hogy hétvége. Olyankor fürdünk, és olyankor turbánt köt anya a hajamra, hogy ne fázzak meg, amíg meg nem szárítjuk a frizurámat. Apa most csinált ilyen képeket, s az egyikre azt mondta, hogy olyan vagyok rajta, mint Johannes Vermeer festménye a Leány gyöngy fülbevalóval. Hogy ez igaz-e, azt meg nem mondhatom, de nekem csak ragasztós fülbevalóm van még és az is csak színes papírból, és az sem ezen a képen, mert fürdésnél leázik…
„Én kényeztetem apát, ha azt csinál, amit akar!” Tehát inkább nem hagyom a saját játékaival játszani. Jöjjön inkább Ki nevet a végén-t játszani velem, vagy rakjuk ki versenyben a vakondos puzzlit (jól van, na, tudom, hogy pazl) esetleg rajzoljunk almafát és színezzük ki, esetleg rakjuk össze vagy a betűs, vagy a számos oldalával a színes fa zsiráfot. Ennek csak az a kockázata, hogy apa keresztkérdéseket tesz föl játék közben és pont azt csinálja velem, amit annyira utált az ő anyukájánál vagy apukájánál. Vizsgáztat. Hogy mondjam meg ránézésre hányat dobtam a dobókockával és, hogy hány ujjam van egy kezemen. Szerintem hat, de apa mindig ö betűt csücsörít, hátha akkor azt mondom, hogy öt. Ha megszámolom öt, de egyébként úgy gondolom, hogy hat. Édesanya szerint amolyan vajákos asszony lehetnék akkor, de ezt egyáltalán nem értem, olyan hangzása van, mint amikor dalol Berecz keresztapám. Az ő ujjait nem is számoltam még.
Viszont ahogy látjátok, jó az anya holmijaiba bújni, fölvenni a meleg fölsőjét és a kendőjét, amit a derekára köt, és még jobb építőzni és az építménybe belebújni, rátenni a paplant és alóla kikukucskálni. Ez a fészekrakás játék most még csak a lakásban működik, de ma és tegnap már sütött a nap is, kertészkedtünk anyával és egy bodobácsot is találtam, még nagyon kis fáradt volt, de anya szerint addig piszkáltam, hogy kinyuvasztottam.
Est itt voltak másik keresztszüleim, Krisztike és Bandika és hozták Johannát is, de én anya szerint nagyon undok voltam, és az óvodában fölszedtem a nyafizást, amit nem tudok itthon sem abbahagyni. Az igaz, hogy hiába kedveskedett nekem Johanna unokatestvérem, én lógtam anyán, és nyafogtam és nem engedtem, hogy foglalkozzon Krisztikével, aki már olyan értelemben sincs egyedül, hogy már állandóan Andriskáról faggatja mindenki. Megyünk a kocsival „ha jön az idő”, anya mondta is, hogy akkor ő nem koccint, hiszen „bármelyik pillanatban menni kell”. És mindenki mosolyog, Krisztikének pedig azt kell figyelnie, hogy Andriska milyen gyakran mocorog a hasában. És képzeljétek, minél nyugodtabb, annál jobban kell készülni. Ez az egész várakozás ügy, meg ezek a felnőttes összekacsintások nem tudom, mit jelentenek, de érdekes dolog lehet. Anya persze a lépcsőházban azt mondta, hogy még lehet egy hét is, míg megjön Andriska. És „lesz egy újabb unokatestvérem a három mellé”. Na, megint a számok. Mindenesetre nagyon letolt anya, hogy hogyan viselkedtem Johannával, és hogy nyafogtam, kényeskedtem és mesét követeltem, amikor Johanna táncolni szeretett volna.
Megígértem vacsora közben hogy jó leszek, mert az is szóba került, hogy ha „ilyen minősíthetetlen vagyok”, akkor nem lehet hozzánk hívni sem Izabellát, sem Bodó Gittát, se Dórit, se Rózit, se senkit. Ezt azért nagyon nem szeretném, bár most már gyakran elszórakozom azzal hogy magamnak dalolgatok, mesélek, vagy éppen a Katica babámat altatom. Persze kell a társaság, de holnap már amúgy is Napraforgóba megyek és ott sokan vagyunk. Ott persze édesanya hiányzik, és rá gondolok sokat, de azért jókat játszunk, és szeretek ott lenni. Csak a búcsúzáskor legyen puszi dobálás.
Nektek is dobok egyet és megyek aludni.
Álmodjatok szépeket.
Stefánia Irma kívánja ezt
