Stefimobilitás
Ma ismét tollasoztunk lufival, de a piros már kezdett engedni és rosszul repült, így a kékkel. Ezt annyira jól tudom csinálni, hogy én is élvezem. Ahogy a rajzolást is, mert jó macskát tud apa rajzolni és elég jó mackót is, de engem a pónilovon, ahogy királykisasszony vagyok, kétszer is elrontott. A ló jól sikerült, de én nem annyira. Aztán meg azt nem értette apa, hogy miért szeretném, ha a fehér kutyámat fehér ceruzával rajzolja a papírra. Hiába erőltettem, azt mondta nem látod, hogy nem látszik? Tényleg nem látszott, de ez nem baj, hát hagytam neki hogy rózsaszínnel, meg arannyal rajzoljon, az a kettő a kedvencem.
Az első tavaszi napsütésben fürdőző Barátaim!
Nem tudjátok én meddig leszek még négy éves? Mert azt tudom, hogy már voltam, és a héten az én barátnőm Izabella is négy éves lett. Csak azt nem tudom, hogy mennyi ideig kell még ezt a négy évességet csinálnom. Kérdeztem apát, hogy mi lesz, ha hat éves leszek, ő azt mondta iskola. Ha tíz éves leszek, azt mondta akkor is. De vajon mikor érem utol Borika, vagy Tinka barátnőmet, akik közül az egyik iskolás, a másik gimnazista? És, ha utolérem őket, akkor örülni fognak nekem? Ezen anya is és apa is csak nevet, de egyáltalán nem értem miért.
Reggelente úgy érzem, hogy „elzsibbadt a szemem, mert alig tudom kinyitni”. Ilyenkor még olyan jó a paplanban hemperegni a párnába túrni a fejem, és ha ébresztgetnek a szüleim, akkor azt mondani, hogy: hagyjatok, alszom! Ezt el is szoktam mesélni édesanyának, mert ilyenkor minden érdekeset elmondok ami az alvás alatt történik velem. Erre azt szokták mondani, hogy álom, de szerintem inkább mese. De van, hogy még szeretnék egy kicsit szenderegni, ami eddig csak-csak megtörténhetett, de péntektől már anyának is dolgozója van. Este persze le nem hunynám a szemem! Jönnek azok az esti kacagó gerlés, fulladásig tartó nevetések, amivel végül még édesanyát is felvidítom, aki előtte elveszti a fürdőszobában a türelmét és hiába keressük, egyre ingerültebb, mert mosdásnál csapkodok, fröcskölök, aztán izgek-mozgok, nem hagyom magam megtörülni, a hajamat szárítani, pucér fenékkel szeretek rohangálni, mezítláb a kövön és ilyenkor édesanya dühös lesz és kiabál. Na, ezután szokott jönni a pizsamás nevetgélés, ami az egész családot feldobja és nem akar véget érni. Nem tudom, mitől van, de csak nevetek, nevetek és egyre jobb az este és egyre messzebb az alvás.
Szombaton kerékpárra kaptunk apával és a környéken a ragyogó napsütésben, igaz nagy szélben bicajoztam. A Hungária körútnál átmentünk a zebrán és a Stefánián (ami rólam van elnevezve apa szerint) a rendes kerékpárút sárga csíkján mentünk. Alig kellett segíteni, bár a fordulás, meg a döccenők azért kibillentenek a lendületből. Aztán bebicikliztem a Népstadion szoborparkjába, amiről tudom, hogy már nem Népstadion, hanem Puskás Ferenc stadion, de a szoborpark nagy figuráival lehet játszani. Olyan mászókaszerűen lehet rájuk kapaszkodni. Édesapa szerint inkább a Kerényi Jenő szobrára kapaszkodjak, mert az legalább jó szobor. Kérdeztem, hogy miért jó, amire azt mondta apa, hogy van benne spiritusz. Én hiába tapogattam nem éreztem rajta semmit, de végigfutottam ötször oda-vissza legalább azt a kőpárkányt a pályán belül, pedig néhol teljesen befelé billennek a kövek és ott nehéz egyensúlyozni. Óvatosan lihegett utánam apa, és nagyon dicsért, hogy ez távonként kétszáz méter meg volt. Azt nem tudom, hogy mi a távonként, mert bújócskázni akartam és ez az amitől az én gyenge idegzetű apukám elveszti a türelmét. Ha nem lát, egyszerűen elkezd kiabálni és akkor sem nyugszik meg, ha előkerülök. „Olyan lettél, mint édesanyád, aki egy órával korábban kiküldött minket a lakásotokkal szemben öt percre lévő állomásra, édes Antikám!” ezt mondta anya, meg valami olyat hogy szorongás, de ez engem nem szorít egyáltalán, tehát nem érzem. A biciklim pedig tudjátok meg hogy Kingáé volt korábban és én örököltem tőla. Nagyon régen nem voltunk már nálunk Veresegyházon és nagyon hiányzik is nekem Kinga. De majd a tengernél. Mert oda bármikor mennék.
Ma ismét tollasoztunk lufival, de a piros már kezdett engedni és rosszul repült, így a kékkel. Ezt annyira jól tudom csinálni, hogy én is élvezem. Ahogy a rajzolást is, mert jó macskát tud apa rajzolni és elég jó mackót is, de engem a pónilovon, ahogy királykisasszony vagyok, kétszer is elrontott. A ló jól sikerült, de én nem annyira. Aztán meg azt nem értette apa, hogy miért szeretném, ha a fehér kutyámat fehér ceruzával rajzolja a papírra. Hiába erőltettem, azt mondta nem látod, hogy nem látszik? Tényleg nem látszott, de ez nem baj, hát hagytam neki hogy rózsaszínnel, meg arannyal rajzoljon, az a kettő a kedvencem. A „36-os koh-i-noort” (valamiért így hívja apa a ceruzákat) Milánóból kaptam Varga Mónitól. Nagyon szeretem, de apa szinte tiszteli is és nagyon dühös, ha elejtem, hogy eltörik a hegye. Pedig nem is lát bele a ceruzába, kívülről meg minden rendben.
Legyen veletek is minden rendben kívül-belül.
El ne törjön a hegyetek, mert a hegyező nem segít. Aludjatok jól és szép meséket gondoljatok.
Jó éjt kíván: Stefánia Irma
