Kedves hullámzó kedélyű Barátaim!

Kedves hullámzó kedélyű Barátaim!

Nagyon régen írtam Nektek, de erről csak és kizárólag Édesapa tehet. Én szállítom a legjobb történeteket, ő viszont nehezen állt, illetve ült neki az írásnak. Most pótoljuk azt is, ami pótolhatatlan.

Például:
Mi anyával nagyon egy húron pendülünk, és ilyenkor ezek a húrok össze is gabalyodhatnak. Talán azért mert édesanya szerint túlságosan sok a szótáramban az akarom szó, és kevés a szeretném, a légy szíves, a próbáljuk meg, a jó lenne így. Mondtam is anyának, hogy: „ én vagyok az istenek királynője, és azt akarom, amit akarok…”   No, és hogyha valami nem úgy van, ahogy én akarom (szeretném), akkor kitör a haddelhadd! Mert egy darabig édesanya is kedves, édesapa is kedves, de „ha minden hülyeségért elkezdek bőgni”, akkor  aztán egyre erősebb szavak és hangok következnek, s legvégén előveszi apa a favonalzót. A lakkozás nélküli, natúr, ötven centiméteres favonalzó apa szerint nem hagy koszt a papíron és nem keni el a grafitot. Rajtam nincs is grafit, csak filctoll színekkel kenem magam, vagy vízfestékkel, Apa mégis ezzel a vonalzóval szokott fenyegetően közeledni hozzám. Én ilyenkor kénytelen vagyok elhüppögni, hogy én csak azért sírok, mert én akartam elsőnek kimenni az ajtón, én csak azért sírok, mert tüllszoknyában szeretnék menni a Szépművészeti múzeum Nyolcak kiállítására, én csak azért sírok, mert pont úgy kellett volna nekem a tojásrántotta, ahogy azt apa (mivel én korábban ott hagytam) helyettem megette. Érthető, nem, hogy ezek komoly és sarkalatos kérdései az életnek, amihez kellenek a könnyek és a hangos, keserves sírás? Meg is kérdeztem édesapát, hogy az ő apukája mivel fegyelmezte őt? Mire azt válaszolta, hogy nadrágszíjjal hurkásra verte a fenekét, amikor tüzet rakott a kollégium valamennyi lepedője alá. Mire meg kellett kérdeznem: Miért nem volt apukádnak favonalzója?!      

A harmadik képemen egy repülőgépben láttok, mégpedig egy vitorlásban, a Hármashatár hegyen. Nekem ugyanis olyan óvónénijeim vannak, Jutka néni és Gabi néni, akik a szüleinkkel együtt elvittek minket egy szombaton kirándulni. Erről lehetne több fénykép is, de elárulom nektek, hogy már én is fényképezek, aminek következtében úgy össze volt fogdosva a fényképezőgép lencséje, hogy egészen líraian ködös felvételek sikerültek, míg édesapa észre nem vette, hogy mit csináltam. Akkor a szemüvegtörlővel megtisztította, de addigra hazaértünk. Ezt a képet egyik óvodástársam anyukája csinálta rólam, és küldte el nekünk.        

Az, hogy óvodába induláskor egyáltalán nem vagyok hajlandó azokat a ruhákat felvenni, amiket édesanya kikészít nekem, az a szüleimet is kikészíti. De voltunk egy esküvőn, ahol Baranyai Lilikét elvette édesapja barátja (Boros) Tóth Pisti és ott is elkéstünk miattam, pedig édesapa volt az egyik vőfély és neki kellett volna a Bakáts téri templomban a népeket eligazítani. Láthatjátok, mi akkor érkeztünk, amikor llikét az édesapja már vezette volna be a pap bácsi elé.

Később némi gondot okozott, hogy az általam elszórt virágszirmokat össze szerettem volna gyűjteni az elvonulás után. Itt viszont nem volt apánál favonalzó, tehát az összekoszolt ruhámért csak némi feddést kaptam. Az esküvői képet (még) nem én csináltam, azt édesanya fotózta le, ideteszem az ifjú párt. Én inkább lábakat, hasakat, a pincéreket alulról, a partot és az asztal alatti történéseket fényképeztem a hajón, ahol vacsoráztunk, de ezeket édesapa törölte.  Veresegyházán pedig Kinga barátnőm fényképezi a befont hajamat, míg az édesapja, Gyuri süti a húst…

Valamelyik este Édesapa elhozta hozzánk Ilkka barátját a feleségével és a gyermekeivel. Itt is volt egy kis meccs, mert nehezen törődtem bele, hogy ha beülök az autóba, akkor a vendégek nem férnek bele. Ilkka édesapa egykori kollégájának, Koppányi Gyuri bácsinak az unokája, tehát Kereki Eszter Vuojala egyik gyermeke. Ouluban él a családjával, van neki két kislánya és egy aprócska kicsi fia, Olivér. A Lányok nevét (nagyon szégyellem) nem tudtam megjegyezni, de hogy finnül beszéltek, az nagyon érdekes volt. A nyelvi nehézségeket nevetéssel és visítozással oldottuk meg és remekül játszottunk: fogócskáztunk körbe a lakásban, rajzoltunk, színeztünk, és abban is közösek voltunk, hogy Ilkka lányai sem ettek semmit, ahogy én sem.  De így legalább nem irigykedtünk.

Tudjátok, a gyermekorvos nénim, Tünde Svédországban dolgozik, István férjével együtt és Zsebi lányuk is velük van, ha nincs itthon. De mivel az ottani iskolája több mint két óra buszozás, így inkább itthon vizsgázgat a pesti gimnáziumában. Ehhez persze haza kellett jönnie és már egyedül, de Juditka testvérével is voltak nálunk. Itt nagyon jóban vagyok Zsebivel, aki persze Eszter, de így senki nem hívja, csak az édesanyja, ha valami szemrehányás van a hangjában.

Az én hangomban nincs szemrehányás, mert már alszom és csak szuszogok, amikor ti ezt olvassátok.
Szép álmokat és a sokmindent, ami történt velem, majd pótolom.
Maradok a ti Stefitek, aki Irma is.