Az ellenálló simulékony szövegteste – A Pixel bemutatójáról

Tóth Krisztina legújabb kötetét Szilasi László mutatta be a szegedi Somogyi-könyvtárban. A beszélgetés során kiderült: mit ábrázol a borító, hogyan maradt életben a narrátor, miért nagy ellenálló az írónő, és miért van szüksége egy könyvnek kezekre, lábakra, na meg a vállra.

Az ellenálló simulékony szövegteste

– A Pixel bemutatójáról

2011. október 17-én adott otthont Tóth Krisztina Pixel című könyve bemutatójának a szegedi Somogyi-könyvtár.  Az írónőre rengetegen voltak kíváncsiak, hiszen még pótszékekre is szükség volt a nagy befogadóképességű olvasóteremben, ahol az aktuális beszélgetőtárs, Szilasi László író, irodalomtudós fogadta a szerzőt, rögtön egy provokatív címet adva a találkozásnak: „Tóth Krisztina – Az ellenálló”. Ezzel kívánt utalni a Pixel „forradalmi szöveg” voltára, amely – paradox módon –, miközben szembefordul a kritikai trendekkel és az olvasói elvárásokkal, mind a könyvvásárlók, mind az ítészek körében osztatlan sikert aratott.

Tóth Krisztina és Szilasi László a fehér abrosz felett a Pixelről

Tóth Krisztina kötete ugyanis szembemegy az asztalt rengető vaskos köteteket, elsősorban a nagyregényeket kedvelő kánonnal, hiszen novellákat tartalmaz. Ez azzal magyarázható, hogy bevallása szerint prózaíróként is versnyi hosszúságokban gondolkodik. „Alkatilag nem tudok hosszú szöveget írni” – foglalta össze, és hozzátette, hogy a túlcizelláltság nem előnyös, mert a részletek könnyen elvonják az olvasó figyelmét a lényegről. Írás közben folyton húzza szövegeit, sőt, gyakran utólag is soknak tartja a leírtakat. Stílusa – saját megfogalmazása szerint – az egyszerűsödés irányába tart, ahogy Garaczi László és Háy János szövegei is. „Nem program, nem felvállalt puritanizmus. Ez igény részemről” – jelentette ki határozottan.

Ez a fajta minimalizmus nem csupán a stílusban, hanem a történetek építkezésében is megmutatkozik. Tóth Krisztina számos „nagy történettel” rendelkezik, de ezek megmaradnak kivágott képkockáknak a nagy egészből, amelyek képesek a hátukon cipelni a teljeset. S pont emiatt a képkivágás egy nagyon fontos momentum, amely a címmel is összefüggésbe hozható. Nem úgy, mint a Szilasi László felvetette hasonlóság a Pixel és Nádas Péter Párhuzamos történetek című műve között, ami ellen Tóth Krisztinának láthatóan volt némi kifogása. Véleménye szerint van egy lényeges, technikai különbség köztük: Nádas Péter nagy formákban gondolkodik, nála viszont a kicsi forma az építőelem. Viszont a vizuális gondolkodásuk valóban hasonló: a közelítések, eltávolítások mindkettejüknél a filmes technikával mutatnak hasonlóságot.

A közelítés és távolítás a kötet felépítésében is visszaköszön. A Pixel alcíme ugyanis: szövegtest, és a különböző fejezetek egy-egy testrészt helyeznek a középpontba – némelyik szó szerint egy-egy végtagra, testtájra fókuszál. Néhány fejezet kicsit hanyagabbul kezeli ezt a felépítést, ürügyként felhasználva a fejezetcímben található testrészt, hogy körüljárhasson valami teljesen más témát (például a Hetedik fejezet, avagy a váll története).  S hogy ezek az al- és fejezetcímek miért is alakultak így, arról az írónő csak annyit mondott: egyfajta struktúraképző módszerként működtek a könyv írásának folyamatában. Célja volt, hogy végül létrejöhessen a szövegtest fantomképe, amely a Tizennyolcadik fejezet, avagy a térd történetében konkrétan meg is jelenik: amikor egy művész kiszáradt teafilterekből állítja össze a műterem fehér falai közt alvó korpuszt.

A szerző pixelmentesen, virággal és sállal

Ezzel kanyarodott vissza a beszélgetés a borítóhoz, amelynek során megtudhattuk, hogy az nem kötött pulóvert vagy más, ehhez hasonló szövetet ábrázol, hanem egy teafilterekből készült installációt. Ezt jó pár évvel ezelőtt a Lipótvárosi galériában állították ki. A mű azóta megsemmisült, de Tóth Krisztina szerencséjére fennmaradt róla egy fénykép, amelyet Lévai Nóra felajánlott a borítóterv elkészítéséhez.  

Szóba kerültek még a könyvszerkesztés körüli huzavonák is. Kiderült, hogy amennyiben az írónő engedett volna szerkesztője, Király Levente nyomásának, annak a narrátor itta volna meg a levét. A Pixel elbeszélője ugyanis igazán pimasznak nevezhető, folytonos kiszólásaival, magamutogatásával akadályozza az olvasó belefeledkezését a történetbe, és ezt a szerkesztő zavarónak találta. Ám szerepe korántsem funkciótlan, nem dekorációként van jelen, mondhatni: ő a lelke az egésznek. Ha kiszedték volna, meghal a könyv. Az írónő elszánt küzdelmének köszönhetően életben maradhatott mind a narrátor, mind a kötet. Tóth Krisztinának ugyanis fontos a hitelesség, hogy szövege a valóság szabályainak képes legyen megfelelni. Ehhez pedig elengedhetetlen az a távolság, amelyből az olvasó az elbeszélőn keresztül szemlélheti az eseményeket.

Búcsúzóul az írónő felolvasta egy régebbi novelláját, majd a szűnni nem akaró tapsot követően hosszas dedikálás kezdődött, bebizonyítva: Tóth Krisztina ellenállása forradalmi ugyan, de csak abban az értelemben, hogy novelláskötete simulékonyságával könnyen jut az olvasókhoz. Jól láthatóan – pixelek nélkül. 

Fülöp Anna

Fotók: Farkas Daniella

További képeink:

A vaskos nagyregényeknek ellenálló közönség

Szilasi László már a következő vendégnek, Bodor Ádámnak tartja a mikrofont

Kapcsolódó anyag:

Vágatlan hangfelvétel az estről

Toth Krisztina Szegeden by sultanusbeatus