Ugrás a tartalomra

Jelige: PIP – Havazás New Yorkban

Piroska szédült, éhes volt, egy kis dobozban talált néhány száraz kekszet, lassan szopogatta, hogy tovább tartson, egy aprócska kínai megállt mellette, egy darabig bámulta őt, aztán szó nélkül tovább ment.

   

 

 

 

 

Jelige: PIP

Havazás New Yorkban

 

 

     Piroschka nehezen lélegzett, a tenyerébe véres csíkot égetett a hatalmas bőrönd fém fogantyúja, órák óta gyalogolt, átvánszorgott már a Williamsburg Bridgen is, még tíz kilométert kell megtennie ma, holnap ugyanennyit, vennie kellett volna olyan modern, kézzel húzható bőröndöt, amilyeneket látott a repülőtéren, mindegyiknek két kicsi kereke volt, könnyedén gurultak az elegáns utasok után, követték őket, egy kis mozdulatra jobbra-balra kanyarodtak, a mozgólépcsőre is felugrottak, mint valami szófogadó alattvalók.

     Nincs már olyan messze a Sunset Road és a Keene Lane   kereszteződése, addig kibírja, ott majd leül, megpihen a járdaszigeten, arra csak ritkán jár rendőr, sok a néger.
     Hirtelen lefékezett mellette egy elegáns autó, kiugrott belőle Hannah.
     – Hálátlan perszóna – rikácsolt a Weinbaum család úrnője és rángatni kezdte a bőröndöt, hogy képzeli, hogy csak úgy megszökik tőlünk, amikor a múlt heti fizetését már meg is kapta, négyszáz dollárt, ami nagy pénz azért a kicsi munkáért, amit nálunk kellett végeznie,  és ma  reggel  ki kellett volna fényesítenie az összes ezüst tálcát, evőeszközöket és pokálokat, kupákat, az arany menórát, erre szerződésünk van, holnap sábesz, összegyűl a család, mindennek ragyognia kell ezen  szent napon, most azonnal borítson ki mindent a földre, mindjárt előkerül egy-két ezüst kanál, vagy a szép rózsaszínű selyem ruhám, amit biztosan eldugott a bőröndje aljába, láttam, hogy megbámulta a szekrényemben.
     A nő dühösen rugdosta a cipőket, a szétszóródott ruhákat, parókája félrecsúszott, kivillant a kopasz koponyája, undorító, undorító miket gyűjtött itt maga össze, csupa rongy, szemétbe való, a többi kelet-európai housekeeper bőröndjét is átvizsgáltam, amikor felmondtak, ez magától értetődő dolog, miért néz rám olyan furcsán, na, mehet tovább maga szerencsétlen, megbocsátok.
     Piroschka lassan lecsúszott a járda szélére, összegörnyedve, némán ült, nem tud tovább menni, a lába is megdagadt, a háta is fájt, később majd összeszed mindent a földről, itt semmi sem piszkolódik össze, mindig csodálkozott, hogy Long Islanden a járdák nem porosak, amikor sétált a gyerekekkel, két óra  múlva  is  tiszta  maradt  a cipője.
     Nem kellett volna elküldenie rögtön a pénzt postán, azt  hitte, még kibír Weinbauméknál  egy hónapot, olyan szépen kérte reggel a kis Isaacket, hogy öltözzön már, elkésnek az iskolából, nem tudsz angolul, te hülye, Piroschka, Piroschka, hi-hi, kapsz te piroschkát, ordította a fiú és jól hasba rúgta.
     Nem igaz, hogy ő nem beszél angolul, tanfolyamra is járt, 100 dollárt fizetett hetente két óráért, afgánok és arab férfiak voltak még rajta kívül és egy ukrán nő, utána ő volt a második az alapfokú nyelvvizsgán, meg is dicsérték.
     És az Isaack román nagymamája nem tud angolul, csak héberül, pedig ötven éve él New Yorkban, olyan meglepő volt, hogy Amerikában nem kötelező megtanulni az állam nyelvét, ő annyit kínlódott kislányként a románnal, naponta húsz szót kellett bemagolni, a tanító néni nagyon szigorú volt, ha egy szót nem tudott, kapott egy körmöst az ujjbegyére, egyszer behasadtak az ujjai és napokig nem tudott gyakorolni.
     A kisvárosban, ahol laktak, akkor még csak néhány román család élt, nem volt kivel románul beszélnie, mégis ez volt a legfontosabb tantárgy, itt meg külön negyedben  laknak az afgánok, spanyolok, zsidók, kínaiak, mint valami saját, színes szigeten, van külön iskolájuk, üzletsoruk,  vendéglőjük, templomuk,  csoportosan mennek imádkozni, hét végén  meg együtt piknikeznek, nem érintkeznek senki mással, a legtöbb asszony nem is dolgozik, otthon ül, nem érdekli őket az angol nyelvtudás, mindenki azt csinál, amit akar, ezt hívják igazi demokráciának, magyarázta a nyelvtanár.
     Aztán, amikor telefonáltak az öregasszonynak a kórházból, hogy meghalt a fia, nem értett egy szót sem abból, amit mondtak, de azért udvariasan válaszolt, Yes, Yes. Vidáman készülődött a sábeszre, sóletet és finom csirkehúslevest főzött macesz gombóccal,  a tűzhelyen egyetlen lángot meggyújtott a fémlap alatt,  forró vízbe állította  a hatalmas fazekat, hogy melegen tartsa éjjel a szombati ebédre, töltött halat, gefilte fisht sütött, előételnek hagymás májas tojást, megfonta a három kalácsot, szép aranyszínűre sült a barches, letakarta egy csipketerítővel, gyönyörűen megterítette az asztalt, csak úgy csillogott a sok ezüst, megfürdött, felvette a legszebb ruháját. Alkonyatkor, mielőtt a nap lemegy, pontosan négy óra ötvenkét perckor, felgyújtott néhány villanyt, kikapcsolta a telefont, kihúzta a televízió drótját a falból, előkészítette a gyertyákat, az illatos füstölőket, boldogan várta a családot és a vendégeket a vacsorára.
     – Ne sírjatok  és ne boruljatok rám, holnap sábesz, az öröm, nyugalom  és béke napja, nem illik ilyenkor feketébe öltözni és így viselkedni – mondta korholóan.
 
     A hirtelen feltámadó szél Piroska mellé fújt egy ruhát és egy kis fekete kesztyűt.
     Ez a kesztyű bőrből van, vékony bőrből, hogy tudja mozgatni az ujjait a gyors zongorafutamoknál, a Brahms G moll rapszódiában sok ilyen van, kesztyűben gyakorolt, de  Eleknek volt igaza, az ujjait le kellett vágni. A nézők kezén is kesztyű volt, meg meleg sapka a fejükön, kabátban ültek a jéghideg koncert teremben, az ő lába alá egy hősugárzót tettek, pedig tilos volt az ilyesmi, pénzbírságot kellett fizetni, ha rajtakaptak valakit, a keze nem fázott, csak a térde merevedett meg, alig tudott felállni, amikor a végén tapsoltak.

     – Holnap megszökünk, mondta Elek, elegem van a sötétből, a fagyoskodásból, nem állok többet sorba a  fél kiló ragacsos fekete kenyérért, amit régebb a disznóknak adtunk, szalámit sem ettünk két hete,  a magyar határig vonattal megyünk, ott leszállunk és átvisz egy román határőr éjjel a mezőn, nem kell félnünk, ez egy jól működő hálózat,  már ki is fizettem, maradt még ennyi pénz, miután az orvos zsebébe dugtam a borítékot, mert meggyógyított téged a súlyos tüdőgyulladásból, kabátban kellett volna zongoráznod a koncerten, de neked nem lehet beszélni, mindenképpen azt a ruhát akartad felvenni, amit édesapádtól kaptál, mielőtt meghalt, neki zongorázom, mondtad, ha megfagyok, akkor is.

     – Hát, kedves Piroska, kár, hogy csak most került ide Magyarországra, nem vehetjük fel a Zeneakadémiára, mert már harmincöt éves, nagyon tehetséges, ezt el kell ismernem, ilyen nagyszerű Liszt interpretációt régen hallottam, de a román diploma itt nem érvényes és mire elvégezné újra az akadémiát, már késő lenne magának koncertezni, zenekarban sem játszhat diploma nélkül, érti, ugye. Én azt ajánlom, keressen egy kis falut vagy városkát, ott taníthat képesítés nélkül is, a vidéki gyerekek nagyon kedvesek, szeretik a zenét – mondta a rektor úr sajnálkozva, miután meghallgatta.

     – Én megengedem, hogy zongorázzon – mondta Isaack úr, de legyen nagyon óvatos, és a feleségemnek nehogy elárulja, mert nagyon félti, nehogy megkarcolódjon, a múltkor is mondta nekem, Isaack, nézd csak milyen szépen ragyog a politúr a fényben, ez egy nagyon drága zongora, Európából, Bécsből  hozattuk hajón, az utcánkban minden hithű családnak van ilyen zongorája a nappaliban, erre büszkék vagyunk, és  nehogy elfelejtse, hogy  minden nap le kell törölnie róla a port, mi a fedelét sem szoktuk felemelni,  zongorázhat, de csak akkor, ha ő nincs  itthon, nyissa ki a szárnyas, üveges ajtót és én fent az emeleti dolgozószobámban olvasom a Tórát, közben majd hallgatom, miket játszik.
     Egy délelőtt Isaack úr lejött a szobájából, kezében tartotta a  díszes Tórát és csendesen a Piroska háta mögé  ment, mozdulatlanul állt egy fél óráig, gyönyörű volt ez a Chopin, amit most játszott, maga igazi művész,  a könnyem is kicsordult, – szólalt meg kissé rekedten és a nő vállára tette a kezét, milyen kár, hogy maga nem zsidó, mi nem hagyjuk, hogy elkallódjanak az ilyen tehetségek, szeretnék itt ülni, amikor zongorázik, közben olvasok és imádkozom, ugye nem fogom zavarni.

     A református imaház egyik termében zsúfolódtak össze az erdélyi menekültek, egy fiatal lelkész a szeretetről és az összetartozásról prédikált nekik, hogy milyen eredményes volt a gyűjtés, pénzt nem adott senki, de nem ez a lényeg, hanem maga az adakozás, mondjuk el együtt a Miatyánkot. Nagy halomban ruhák, ágyneműk, cipők, edények, néhány használt bútordarab a sarokban, lehet válogatni, kiabálta egy kedves kövér nő, erre mindenki nekirohant a ruhahegyeknek, két asszony egy nagy pihepárnát rángatott, én láttam meg előbb, az enyém, visítottak, Piroska elvett két kis tányért, ami nem kellett senkinek.

     – Mikor fogja már megtanulni, hogy a tejes tányérokat külön mosogatóban kell elmosni, a húsosakat egy másikban, ezért van kettő a konyhában és mind a kettő drága fémből készült, és hányszor mondjam még, hogy mindig kesztyűt kell váltani közben – mérgelődött Hannah, maguk nem adnak semmit a tisztaságra,  nem lehet a sajtot rátenni ugyanarra a tányérra, amin korábban hús volt, most ki kell dobnom ezt a kistányért maga miatt, pedig ez sem volt olcsó, majd levonom az árát a béréből a hónap végén.

     – Van egy jó hírem a maguk számára – mondta a polgármester, tanárhiány van, mindkettejüknek lesz állása szeptember elsejétől a szomszéd faluban, és ennél még jobb hír, hogy lakást is adunk a város szélén, a Gödör utcában. Építettünk a cigányoknak egy házsort, de nem tetszik nekik, nem akarnak beköltözni, mert nincs még út, és a ház csak egy szoba-konyhás, de van egy kis zuhanyozó fülke is, és a tanács az én javaslatomra megszavazta, hogy ha már a cigányoknak nem kellenek, adjuk ezeket oda az erdélyi menekülteknek.
     –  Árokból gödörbe – mondta Elek, ez már egy fokkal magasabb szint, megérte, hogy átszöktünk Magyarországra.

     Piroska szédült, éhes volt, egy kis dobozban talált néhány száraz kekszet, lassan szopogatta, hogy tovább tartson, egy aprócska kínai megállt mellette, egy darabig bámulta őt, aztán szó nélkül tovább ment.         
     Ő kínaiakat csak moziban látott Romániában egy szovjet háborús filmben, aztán amikor hat év múlva végre értesítették, hogy megkapták a magyar állampolgárságot, menjenek be vizsgázni a polgármesteri hivatalba magyar nyelvből és a Magyar Népköztársaság Alkotmányából, utána letehetik az esküt, a folyosói padon leült melléjük egy kínai házaspár.
     – Hány évet vártak az állampolgárságra? – kérdezte Piroska a férfitől.
     –  Sokot. Háromot – válaszolt a kínai.
     Az esküt is kórusban tették le, a himnuszt is együtt hallgatták, a magnóval valami baj lehetett, mert recsegett és meg-megszakadt a gyönyörű zene.
     – Mit éreztél, kicsi mama? – kérdezte Elek az  utcán és kézen fogta.
     – Semmit – mondta Piroska. Holnap kiváltom az útlevelem, megyek Amerikába egy román zsidó családhoz housekeepernek. Már minden el van intézve, küldik a repülőjegyet. Hat hónap alatt annyi pénzt gyűjtök, hogy abból befejezed a kicsi házat.
     – Mi az a hauszkíper?
     – A magyaroknál cseléd, a zsidóknál házvezetőnő. Kétezer dollárt kapok egy hónapra és teljes ellátást, azt mondta az állásközvetítő.    
     – Gyere, igyunk egy sört, gazdag és boldog magyarok leszünk. Ezt meg kell ünnepelni – mondta Elek.

     Kedvesség. Komolyság. Harmónia. Elszántság. Alázatosság. Megalapozás. Nemesség.  Ez a hét szó volt  kifüggesztve egy kis fekete  táblára a rabbi ajtajára, a  menórának is hét ága van, hét gyertya lobog, az igazhitű zsidók lelkét tükrözi a hetes szám, mindannyiunknak ugyanaz a célja: Teremtőnket szolgálni, és menóraként közvetíteni a fényt a világ felé  – magyarázta Isaack úr.Ezeket mind meg fogja nálunk tapasztalni, kedves Piroschka.                            
     Mi csak így tudjuk kiejteni a maga nevét, volt már nálunk egy darabig egy magyar housekeeper, Marischka. Marischka, Piroschka, ez majdnem ugyanaz.
     A szép, emeletes ház bejárati ajtóján jobb oldalt  függött egy kis fémdoboz, mi van a  dobozban, kérdezte Piroska Isaack úrtól, mezuza, egy kis pergamenlap, kézírással az egyik legfontosabb zsidó imádság, a Smá Jiszraél szavai, egyszer ő megnézte, mi van rajta, de nem értette, mert héberül volt írva.    
     Nagyon jó tölgyfadeszkát kaptam a szomszédtól, írta Elek, mire hazajössz, készen lesz a székely kapu, rá fogom vésni, hogy „Hű, igaz ember itt bémehetsz, az  facsaros, gonosz lélek itt elmehetsz”. Aztán találgassák, mit jelent az  a  facsaros.

     Milyen kihalt ez az utca, nemsokára besötétedik, Piroska az órájára nézett, négy óra ötvenkét perc, Weinbauméknál kezdődik az shabbati  ünneplés. De ő nincsen ott, hogy az ünnepi lakoma után eloltsa a villanyokat, mert nekik tilos, az is munkának számít, ünnepkor minden tilos, aminek eredménye van.    
     – Vegye ki a kulcsot a zsebemből, de ügyesen, nehogy meglássák, mert elfelejtettem bezárni az ajtót, mondta egyszer neki szégyenkezve  Hannah. Kapott tőle egy nagy nyomtatott papírt, ellenőrző lista shabbatra, hetvenkét utasítás volt rajta, megszámolta, és, ha valamit elvégzett, akkor ki kellett pipálnia.
     Már szerdán neki kellett fognia, hogy péntek délutánra minden ragyogjon. A mosogatónak tisztának és üresnek kellett lennie, a padlót fel kellett mosni, a szőnyegeket kiporszívózni, a szennyes ruhákat kimosni, kivasalni és szépen eltenni a szekrénybe. Ő minden shabbatkor segített a főzésben is, irigyelte a családot, a nagy rokonságot, hogy összegyűltek, soha senki sem hiányzott, vendégeket is hívtak Shabbat királynő tiszteletére.
     A rituálé mindig ugyanaz volt, sosem hibáztak a sorrendben, együtt mostak kezet a mosogatónál, egy kancsóból vízzel leöntötték mind a kezüket háromszor, és háromszor köröztek az égő gyertyák fölött, így vonjuk magunkhoz a fényt, mondta Hannah, többször is áldást mondtak Istenre, az ételre, gyertyára, kalácsra, borra és egymásra, nyitott szemmel imádkoztak, a Tórát olvasták, bort ittak a  Kiddush-pohárból, énekeltek és rengeteg finomságot ettek. Nekik a vallásos ünnep felszabadult zsidó nemzeti örömünnep is volt, a magyarok a történelmi vereségeikre emlékeznek, gyászünnepségeket tartanak vesztes csaták, kivégzések színhelyén, ami  tiszta  felesleges önkínzás.
     Egyszer megkérdezte Isaack úrtól, hogy lehet egész héten át a szombatra készülni és minden alkalommal ugyanúgy lelkesedni, de azt már nem mondta meg neki, hogy észrevette, hogy titokban lesték az órát, amikor lejárt a shabbat és lelocsolták borral az égő fonott gyertyát, tömjénnel kifüstölték a szombatot, gyorsan felpattantak, bekapcsolták a tévét, autóba ültek és mentek moziba.
     – Az ünnep célja, hogy emlékeztessen a világ teremtésére és a Teremtőre, aki a hetedik napon megpihent. Még sosem érezte, hogy összhangba került végre önmagával és a világgal és isteni sugallatra teljesen más fényben látja az életet? Ez a csoda bármikor bekövetkezhet, de ünnepkor a legvalószínűbb – magyarázta türelmesen Isaack úr. A lelkünkkel Istenhez fordulunk, feltöltődünk  spirituális energiával, amit a Shabbat nyújt, ezért nem csinálunk semmi egyebet. Tilos. Szombaton tilos. Az ünnep szent.    
     – A mi magyar Szent István királyunk is megparancsolta a törvénykönyvében, hogy vasárnap kötelező templomba  menni, és aki aznap szántott, annak elvették az ökrét, szekerét, és megkorbácsolták, mondta Piroska.      
     A vasárnap nem szombat – válaszolt a rabbi bölcsen.

     Piroska magához ölelt egy szép lila ruhát, Paulától, az egyik nagybácsi amerikai feleségétől kapta ajándékba, amikor elvitték egy esküvőre Weinbaumék, ami nagy megtiszteltetés volt, de neki nem volt elegáns ruhája. A nőket egy nagy fehér vászonfallal külön választották a férfiaktól, akik széles karimájú fekete kalapban nagyszerűen mulattak, énekeltek, egymással táncoltak, rá sem néztek a feleségükre.    
     – Hol van a fia, kérdezte Piroska Paulától.
     – Nincs itt, mondta Paula. Nem zsidó. Csak az a fiú zsidó, akinek az anyja zsidó.

     – Gój, gój, kiabálta a kis Isaack másnap reggel, nekirontott Piroskának és gyomorszájon vágta.
     – Maga a hibás, nem tud bánni a fiammal, ami nem csoda, mert nincs gyereke. Legyen türelmesebb és kedvesebb, mondta Hannah.

     – Kicsi mama, csak még egy hónapot maradj, nagyon kell az a pénz, végre kaptam engedélyt a polgármestertől, beépíthetem a felső részt is, alig akarta megérteni, hogy nem kérek anyagi támogatást, megcsinálok mindent én, mind azt fújta, hogy az önkormányzatnak nincsen semmi pénze,  legyen  most már elég az erdélyi koldulásból. De én nem hagytam magam, megmondtam neki, hogy én székely vagyok, székely ezermester, három szobás, fürdőszobás házat építek a cigányházból. Kibírod, ugye lelkem? – kérlelte Elek, amikor sírva hívta fel telefonon.
     – Ha még egyszer megütnek, hazamegyek – suttogta a kagylóba az asszony.

    – Úgy látszik, nincsen elég munkája, Piroschka, a szomszédok mondták, hogy órákig zongorázik, olyan hangosan, hogy az utcára is kihallatszik, nem azért kapja a fizetést, hogy klimpírozzon, inkább porszívózzon még egyszer a nappaliban és az Eszter szobájában, utána mossa fel a konyhát, már megint nem elég tiszta a padló – szólt rá Hannah  szigorúan.

     Piroska hanyatt feküdt a járdán, szombat van, ünnep, a lelki béke és nyugalom napja, kitárta karjait és csodavárón felnézett a magasba. Megnyílt az augusztusi ég, lassan hulldogálni kezdett a hó, fényes csillagszemek ölelték magukhoz.

      – Hova lett az a koldusasszony, aki napok óta itt ült és eszelősen motyogott magában – kérdezte  Mike.
      – Nincs itt senki és nem is volt. Nincs itt csak egy pár kesztyű. Dobd a szemétbe.  Levágták az ujjait – mondta Jim, a néger.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.