Ugrás a tartalomra

Függőségek

A közösségi oldalak és a vizuális kultúra nyújtotta lehetőségek az irodalomtanításban

Szombathelyen 2012. február 10-én és 11-én Az irodalomtanítás innovációja címmel rendeztek konferenciát. Az itt elhangzott előadások közül Boldog Zoltán esszéjét olvashatják a közösségi oldalak és a vizuális kultúra nyújtotta lehetőségekről az irodalomtanításban.

A médium maga a motiváció

„Mindenki függ valamitől” – állhatna mottóként az esszé elején a Hiperkarma egyik dalának címe, amely közhelybe csomagolva mutatja: minden ember dependens. A kamaszok különösképpen, hiszen egy másik dalt idézve azt mondhatnánk, hogy már akkor „szájukba nyomják az első marihuánás cigarettát”, mielőtt értenék: mit is jelent érettségire készülni. Sokan még pesszimistábban látják a helyzetet, és azt állítják: a legtöbb kamasz egyszerűen Internet-függő. Hazamegy, ledobja a táskát, a könyvek az energiaitalok kifröccsent maradékával ott pácolódnak az uzsonnászacskó mellé préselve, miközben a lagymatag test a forgósszékbe vonszolja magát. Fel sem kel onnan az esti sorozatig, de lassan már azért sem, hiszen húzza le a torrentoldalról a legújabb részeket – a magyarországi vetítés előtt néhány héttel. A diákok Internet-függősége tehát legyőzi a benne lakozó potenciális könyvmolyt, az eminenstanulót, aki a tudás rekvizitumát kezébe véve a jövő polihisztora lehetne. A kamasz azonban a jövő polihisztora így is, elítélendő dependenciájával, és nem is szándékozik kigyógyulni, holott tanárainak többsége ezt szeretné. Így lesz a közösségi oldalak használata kóros állapot a pedagógus diagnózisa szerint, üldözendő tevékenység, e rabság felszámolása pedig a tanár egyik legfőbb célja.

Pedagógiai szempontból azonban sokkal hatékonyabb lenne, ha a tanár ezt a függőséget a javára tudná fordítani – mielőtt marihuánás cigaretta helyett a diák kezébe nyomják az első Ipad-et, IPhone-t, e-bookolvasót, tabletet vagy okostelefont. Mert akkor már úgy is képtelen ez ellen bármit tenni, hacsak nem ellenségként kezeli, hanem az irodalomtanítás egyik és talán legfontosabb eszközét látja benne. Mert ahogy MacLuhan óta tudjuk: „a médium maga az üzenet”. Üzenet abban az értelemben is, hogy a könyv önmaga nem elegendő az olvasás fontosságának bizonyítására. A nyomtatott kötet idegenné vált: ócska, nehéz, nagy, néha még szaga is van. Nem villog és világít, többnyire nem nyílnak benne új ablakok. De tévedés azt állítani, hogy maga a Szöveg van válságban, hiszen a kamaszok irodalomtanulás helyett végigszövegelik a napot közösségi oldalakon, különböző fórumokon, chat-felületeken. A Szöveg tehát nincs válságban, csak az a médium, amelyhez évszázadok alatt hozzákapcsolódott a létezése. Vele együtt pedig az a magyartanár is, aki nem méri fel, hogy ez a médiumváltásról szóló üzenet maga az üzenet.

A gépfüggéstől a könyvfüggés felé

Mit tehet a tanár ebben a látszólag válságos időben, amikor minden diákja a neten lóg? Meg kell ismernie a szert, annak minden veszélyével és előnyével együtt. Majd lassan a saját és az irodalomtanítás javára fordítani mindezt – attitűdváltással. Hogyan?

Az olvasás magányos élmény, juthat el a végkövetkeztetésig a könyvvel intim viszonyban álló tanár. A szövegolvasás és -alkotás viszont a kamaszkorú diákok számára egyre inkább közösségi tevékenységgé válik. A szöveg az önmegmutatás, csúnyább szóval az én-reprezentáció egyik fontos formája. Üzenőfalak, fórumok hemzsegnek az egymásra reflektáló szövegektől. Az olvasás tehát nem magányos élmény, a maga reflexivitásában, interaktivitásában képes csak létezni. Olvasni akkor jó, ha mások is látják.

Hogyan teheti a tanár közösségi élménnyé az olvasást? Hogyan nyerhet az olvasásról valódi bizonyítékot a virtuális térben? Erre az egyik legalkalmasabb felület a több mint 40 ezer felhasználót számláló Moly.hu. A regisztráció egyszerű, a felhasználó nicknevet kap, amely mögé bújva építgetheti saját identitását. Emellett a vizuálisan is igényes felület úgy teszi a könyvet virtuális tárggyá, hogy visszavezet annak anyagszerűségéhez. Azaz a felhasználó a borítókat fiktív könyvespolcára helyezheti. Ezen felül hozzátehet a nagy egészhez is, hiszen véleményt írhat bármely feltöltött könyvről. Interaktív viszonyba kerülhet vele, más olvasókkal, értelmezésekkel. Pontozhat, ledorongolhat, megnézheti, hány százalékon áll az adott mű, milyen az árfolyama, és hányan kedvencelték. Emellett a Moly.hu versenyélményt is kínál az úgynevezett kihívások rendszerével. Ez azt jelenti, hogy az adott felhasználók versenyeket hirdethetnek a legextrémebb feltételekkel. Például Poe A holló című versének összes magyar fordítását kell elolvasni néhány hét alatt, vagy Agatha Christie összes művét két év leforgása alatt. De akad viccesebb, az olvasást népszerűsítő játék is, ilyen a Meztelenül olvasni szexi, amely az adott kötetet egy pucér testrész kihívó, de nem pornográf megjelenítésével reklámozza. A lehetőségeknek csak a fantázia és a szerkesztőközösség szab határt. A teljesített kihívásokért a felhasználó plecsniket, kitüntetéseket kap. A közösség egyes tagjainak aktivitása lépésről lépésre, illetve százalékról százalékra végigkövethető az adott felhasználó profiljánál, azaz megnézhető: hol tart az illető a kötetben.

Hogyan fordíthatja mindezt a saját javára egy irodalomtanár? A kihívások rendszere remekül használható versek-novellák olvasásánál is, hiszen a felület lehetőséget ad erre. A házi feladat megoldása így összekapcsolódhat a diák életének azzal a fázisával, amikor az energiaitaltól összeragadt, táskába préselt tankönyveit ledobva napja nagy részét a számítógép előtt tölti. Egy-egy jópofa Facebook-felírás között szétkommentelhetnek egy-egy verset, kiposztolhatják az oldalra, hogy milyen hülyeségeket írt Kassák Lajos, vagy éppen vitázhatnak azzal, aki fogódzót talált a látszólag értelmetlen szövegen. Lehet oltani egymást – az ő szóhasználatukkal élve. Így aztán kialakulhat a vita, a párbeszéd, melynek során akár arról is szólhat a verseny: ki tudja legfrappánsabban megindokolni, hogy a Kassák-vers hülyeség.

Egy hosszabb kötelező olvasmány feldolgozásánál is növelheti a motivációt, ha az egyes profiloknál nyomon követhető válik: ki hány százalékát dolgozta fel a könyvnek az adott pillanatban. A kiválasztott könyv ugyanis felkerül mindenki saját könyvespolcára.  A kötelező olvasmányokból is szervezhető kihívás, hiszen a virtuális verseny nyújtotta élmény lehetősége több diákot képes bevonni az együttes olvasásba.

Nem kell azonban feltétlenül Moly-taggá válnia az elfoglalt netfüggőnek, hiszen a Facebook is számos lehetőséget tartogat tanár és diák együttműködésére. A közösségi oldal ismerős és az otthoni szabadidő eltöltésében előnyben részesített felülete lehet az a közeg, amelyben a diák talán még jobban kiigazodik, mint a már említett, energiaitallal áztatott tankönyv tartalomjegyzékében, vagy irodalomfüzetének lapjai között. A virtuális közösség számos olyan kibontakozási lehetőséget biztosít, amelyet egy tanulócsoport vagy osztálytermi munka nem tud megfelelően megteremteni. Ennek néhány előnye címszavakban: otthoni környezet, a jelenlét és a szereplés miatti szorongás csökkenése, a párbeszéd nyitottsága és ezzel együtt a vélemények összeolvasása, szembesítése. A médium tehát maga a motiváció. Csak a tanáron múlik, hogyan él vele. Egy azonban biztos: az ő jelenlétére is szükség van az adott közösségi oldalon, és nagyobb felelősség hárul rá pedagógusként is. Főleg azért, mert meg kell tanítania, hogy a virtuális közösségi jelenlét ugyanolyan felelősséggel jár, mint a valódi. Tehát virtuális profiljával az oktató szerep mellett fel kell erősítenie pedagógusi-nevelői attitűdjét.

A Facebook-függőség egyik legtöbbet emlegetett hátránya az úgynevezett írott beszéltnyelviség. Ez azt jelenti, hogy a diák nem tud különbséget tenni az élőbeszéd és az ideális esetben igényesebb írott nyelvhasználat között. Utóbbit a mindennapi szófordulatok mintájára alakítja át, miközben az adott szó írásképe a beszédhez idomul. Hiába próbálja a tanár lebeszélni diákjait az ilyen típusú nyelvhasználatról, a rengeteg emotikonról, a rövidítésekről, a nyelvi pongyolaságról, nem fog menni. Főleg azért, mert mindez belefér abba az egyszerűsödés felé mutató tendenciába, amelynek egyik alapkövetelménye a nyelvi takarékosság. A közösségi oldalakon használt nyelv pedig éppen ennek szellemében fejlődik, ahogy a nyelv életéhez általánosan hozzátartozik ez a folyamat. Így valójában a tanárnak két dolgot kellene tudatosítania. Egyrészt az, hogy neki is kell alkalmazkodnia ehhez az új nyelvállapothoz. Másrészt, hogy megtanítsa diákjait fordítani a nyelvváltozatok között. Ehhez ravaszságra és nyitottságra van szükség. A ravaszság ahhoz kell, hogy a diákok maguk érezzék a szükségét saját nyelvhasználatuk lefordításának. Ennek egyszerű formája lehet egy Facebook-szótár elkészítése, és akár közösségi projektmunkaként is megvalósítható. A feladat során egy idősebb embernek szánt kifejezés-gyűjtemény állítható össze, amely dinamikusan bővíthető. A diákok így megtanulnák a két nyelvállapot közti különbséget, és lehetővé tenné, hogy felfigyeljenek a virtuális szótárfüzet másik oldalán álló kifejezésekre is. Megértsék, hogy miért nem értik őket az idősebbek.

„Rajzolj pöcsöt a plakátnak”

A legtöbb tanár és tankönyv nem a közösségi oldalak nyújtotta interaktivitással próbálja az irodalmat köríteni, hanem tetemes vizuális anyagot használ illusztrációként. Ezek legtöbbször klasszikus, már-már az általános műveltséganyag részét képező kanonikus alkotások, amelyeket illik ismerni egy érettségizett diáknak. A megszerzendő ismeretek mellé tehát újabbakat illeszt. A feladat legtöbbször egyértelmű. Egyrészt kitalálni, miért került a szöveg mellé a kép, másrészt információként sajátítani el az adott képet. Régen ez szerzők portréira korlátozódott, ma már eljuthatunk a 19. századi és 20. század eleji festményekig is.

A diák viszonya ezekhez a készen kapott vizuális ismeretanyagokhoz eléggé egyértelmű. Ha kezünkbe veszünk egy általa forgatott tankönyvet a számos illusztrációval, azt láthatjuk, hogy az írók divatos napszemüveget, vicces bajszot, valószínűtlen helyen lévő szemölcsöt kapnak, vagy nem éppen korhű feliratot zakójukra. A kamasz tehát ironikusan szemléli ezeket az információkat, kihívásként éli meg a szöveghez való kreatív és konstruktív viszonyt. Komolyan veszik a Kispál és Borz dalának egyik részletét: „potyogtasd el a nápolyimorzsát, rajzolj pöcsöt a plakátnak”. Ha a tanár potyogtatja el azt a bizonyos „nápolyimorzsát”, akkor a gyerek is szívesebben rajzol a plakátra – talán anélkül is, hogy megfogná a ceruzát. Hogyan?

Ha az eddig többnyire illusztrációként használt képi anyag merev ismeret helyett készség- és képességrendszert mozgósító rejtvénnyé alakul, akkor a diák azt is megtanulhatja: hogyan működnek a saját értelmezési stratégiái, illetve miért tekinti művészinek a szakma az adott alkotást. Egyik példa lehet erre René Magritte Előrelátás című festménye. Ha kitakarjuk a festménynek azt a részét, amelyet a képen található művész figyel, sokrétűen mozgásba hozhatjuk az alkotást. A feladat különösen termékeny, ha az alkotásra koncentrálva sem a szerzőről, sem a címéről nem árulunk el információkat. (A feladat alapötlete Turi Tímeától származik.)

Az alkotás folyamatára reflektáló kép bemutatja, hogy a művészi tevékenység nem minden esetben a valóság leképezése, bár szoros kapcsolatban állhat azzal. A realizmus problémáján kívül azonban számtalan kérdést felvet még a képrejtvény. Miért gondolja éppen azt a diák, hogy egy kalickába zárt madár van a kitakart részen? Vagy miért következtet arra, hogy egy madarakról szóló könyv hever az asztalon? Esetleg rögtön átverésre gondol? Arra, hogy nincs is semmi az asztalon, és a festő éppen az ablak felé tekint? Az oksági összefüggések látszólag csődöt mondanak, pedig a leleplezés után a sóhajok azt sugallhatják: kézenfekvő a megoldás.

Pedig korántsem az. Honnan tudja a festő, hogy éppen olyan madár kel ki a tojásból? Hogyan képes a szárnyait kitárva ábrázolni a madarat, miközben a tojásra tekint? Szüksége van-e egyáltalán a tojásra? Ha nem, mit keres a képen? Mi lehet a szerepe? Miért fontos oldalra tekinteni? Számos hasonló nézőpont körvonalazható, sok kérdés vethető fel ezzel a módszerrel. A diák leteszi a ceruzát, de attól függetlenül rajzol: megrajzolja a hiányzó részt. Rejtvényt fejt, de a hibás megfejtésekből tanul igazán: megismerheti értelmezői attitűdjét. Képet alkothat saját értelmezési folyamatairól. A vizuális segédanyagokat tehát érdemes kimozdítani az illusztráció és az ismeretanyag szintjéről, mert valójában ez motiválja a diákokat a saját vizuális értelmező-rendszerük fejlesztésére.

A fenti módszerek nyilván nem garantálják, hogy a diák nem dobja le a táskát, és a könyvek az energiaitalok kifröccsent maradékával nem pácolódnak az uzsonnászacskó mellé préselve, miközben a lagymatag test a forgósszékbe vonszolja magát. Az ötletek csak segítenek ezen függőségeket az irodalomtanár javára fordítani. De, jaj, mi lesz akkor, ha egyszer maga pedagógus e merész ötletek függőjévé válik?! Talán éppen akkor éri utol saját korát.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.