Ugrás a tartalomra

Az erőszak fontos az irodalomban

Bartók Imrét Fém című regénye kapcsán Csobánka Zsuzsa kérdezte kegyetlenségről, biomechanikáról és arról, miért törekszik az olvasó folyamatos elbizonytalanítására.

Kapcsolódó anyag: recenzió a Fémről


 

Az erőszak fontos az irodalomban

 

– Létezik számodra egy alaptörténet? Például egy orvos és egy beteg kapcsolata, vagy a valóság és álmok keveredése…

Nem, nincs alaptörténet, illetve van valamiféle mozgás, tartunk valami felé, de nem hiszem, hogy itt valóság és álmok „keveredéséről” volna szó – ez nyilván azt jelentené, hogy a kettőt meg lehet különböztetni, és el lehet különíteni egymástól.

– Annyi minden történik a Fémben, hogy a cselekvések gyakran kioltják egymást. A borzongatás, a biomechanikai terror és kegyetlenkedés mennyiben meghatározó a regényben?

Számomra az erőszak nagyon fontos, talán a legfontosabb az irodalomban, persze kellően tág értelemben véve. A sebezhetőség a lényeges. Ezt sokféleképpen meg lehet mutatni, de néha nem árt, ha valaki/valami szó szerint is megsérül. Ezért kellett a konkrét erőszak is a regénybe, de igyekeztem mértéktartó lenni. A biomechanika a lieblingem: személyiségfejlődésem egyik meghatározó pillanata volt, amikor a Terminátor levágta a bőrt a karjáról, és megmutatta, hogy mi van alatta. Az új Terminátor-film, noha összességében csalódást kelt, de megismétli ezt a jelenetet, ráadásul önismereti kontextusba helyezi. A gép/ember egészen addig nem tudja, hogy kicsoda valójában, amíg le nem pillant a felhasított mellkasa alatt kígyózó kábelekre és csövekre. Egy szép napon bármelyikünk ugyanilyen helyzetben találhatja magát.

– Az archetípusok, a mű szövevényes szimbólumrendszere jelentéssel bír számodra, vagy az ősi képek, mítoszok felszámolhatósága, felszámolandósága volt a szemed előtt?

Volt, ami jelentéssel bírt, és volt, ami nem. Vagyis vannak motívumok, amelyekhez határozott hangulatok, érzelmi állapotok kötődnek, és vannak, amelyek – például a mályvaszín – úgymond „üresek”. Utóbb persze ez az üresség az ismétlődés miatt maga is jelentésessé válhat. Freud legalábbis így határozza meg a kísértetiest: valami idegen, ami újra és újra visszatér, éppen a visszatérés által lesz kísérteties, hiszen emiatt, habár megőrzi idegenségét, egyúttal ismerőssé is válik. Más a helyzet a konkrétabban beazonosítható mítoszokkal, például Minotaurusszal. Van Borgesnek egy fantasztikus írása, amelyben ugyanezt a történetet írja újra – az eredmény egyszerre felszabadító és sokkoló. Szerintem ebben óriási lehetőségek rejlenek. A Fémben persze arra törekedtem, hogy ezeket a történeteket integráljam a regény saját világába, kiemeltem a születés/anyaság/apaság-kérdést stb.

– Mit keres valójában az elbeszélő? Melyik az a szó, akár jelképesen, amelyet a kislány testéből kiolvas?

A kérdés az, mit kezdene azzal az olvasó, ha tudná, hogy mi volt az a szó. Erről eszembe jut egy anekdota. A filozófus Franz Rosenzweig a halálos ágyán még egyszer magához tért, és azt mondta: „Isten csodálatos álmot bocsátott rám... álmomban azt láttam, hogy...” – aztán visszahanyatlott, és meghalt. Bármit is látott Rosenzweig, Isten bennünket is megajándékozott azzal, hogy ezen töprenghetünk. A testbe írt szó egyébként ószövetségi motívum: ez a biohorror kezdete, a test instrumentalizálásának baljós fénnyel derengő hajnala.

– Hogyan értelmezed te magad a Faembert, az Óriáscsecsemőt?

A Faember Hieronymus Bosch festményéről kelt életre, amely a regényben az orvosi rendelő falán lóg. Bosch régi traumám: még elég kicsi lehettem, amikor egyik éjjel felkeltem az ágyból, és kimentem a nappaliba, szüleim megnyugtató szavaiért. Ők azonban sehol sem voltak. Leültem a könyvespolc mellé, kihúztam a vaskos Bosch albumot, és órákon keresztül azt lapozgattam. Ezek az élmények persze megnyomorítják az embert, de hosszan tartó inspirációt is jelentenek. Azóta is sokat néztem ezt a figurát, és próbáltam megérteni, vajon mire gondol. Hölderlin azt írja, az istenek azért teremtették az embert, hogy legyen valaki, aki érez helyettük – ők ugyanis erre kevéssé képesek. Lehet, hogy Hölderlinnek igaza van, de felmerül a kérdés, hogy akkor ki érez az emberek helyett? Úgy tűnik, az embernek is érzés-protéziseket kell létrehoznia a maga számára. A sor végén, azt hiszem, torz, szárnyaszegett angyalok vannak, akik nukleáris könnyeket hullatnak mindannyiunkért. A Faember számomra ilyen angyal. Az Óriáscsecsemő szintúgy gondterhelt teremtmény, a születéssel és a megszületettséggel kapcsolatos félelmek figurája. Nem tudom, ez mennyire archetipikus, de nőismerőseim közül többen beszámoltak arról, hogy álmukban pirinyó, milliméternyi gyermeknek adnak életet. Azt hiszem, ez a női aggodalom: a gyerek túl védtelen lesz, nem leszek képes megóvni stb. Ezzel szemben a férfi-aggodalom az, hogy a gyerek túl nagyra nő, fölém kerekedik, és már születése pillanatától fogva csakis az apagyilkosság foglalkoztatja. Ezért lett óriási az én csecsemőm. Bár, az igazat megvallva, nem olyan hatalmas: két-három méteres lehet.

A faember Hieronymus Bosch triptichonjáról

– A „minden felszámolható” gondolata születik meg az olvasóban amiatt, hogy minden változik, átalakul, semmi sem lényegi és maradandó. Te ezt hogyan éled meg? Akár az életben, akár egy regény, szöveg írásakor?

Panta rhei, bizony, de ha minden elfolyik, akkor elfolyik az a gondolat is, mely szerint minden elfolyik. Csak a szorongás állandó, és az a csekélyebbnél is csekélyebb remény, hogy ez mégsem mehet így örökké. Nem tudom, irodalmilag mit lehet ezzel kezdeni, itt mintha határokba ütköznénk. Ismét Borges, a Homokkönyv: egy könyv, amelyet nem tudsz uralni, és az életedre tör. Ennek létrehozása persze imponáló cél, de azért szeretnék olvasóbarát (is) lenni. Dédelgetek olyan terveket, hogy megírom a Fém folytatását: ebben az elbeszélő testvére John nyomába eredne, miközben senki sem hiszi el, hogy valóban eltűnt. Mint az X-aktákban Mulder ügynök, aki ki tudja, hány évadon keresztül azon siránkozik, hogy a húgát elvitték az idegenek, és aztán a végén ... nem tudom, valahogy erre nem emlékszem. Úgy látszik, önvédelmi okokból töröltem a dolgot.

– Tudatosan törekedtél arra, hogy az olvasót végérvényesen elbizonytalanítsd?

Szerintem bizonytalanságról csak addig beszélhetünk, amíg működik a valóság keresésének reflexe. Számomra ez már az első oldalakon megszűnik. Valójában már kezdettől fogva nincs miben bizonytalannak lenni. Itt minden az, ami. Hogy ez másokra hogyan hat, azt nem tudom megmondani. Még azt sem tudom, saját magamra hogyan hatott. A könyv végén a szobába besüt ugyan a fény, de nem mondhatnám, hogy érezném a melegségét az arcomon.

– Milyen írói elveket tartasz szem előtt? Milyen könyveket olvasol örömmel? Egyáltalán mit jelent számodra az olvasás öröme?

Írói elvem az, hogy próbálok jót írni. Ez egyetlen dolgot jelent, mégpedig azt, hogy az olvasó azt érezze, hogy valami újjal és ismeretlennel találkozik. Persze, nincs új a nap alatt, de az irodalom mégis él, és újrateremti önmagát. Egyik kedves könyvem például Ellis Holdpark című regénye. Ellist egyébként is szeretem, de a Holdpark számomra különösen fontos abból a szempontból, ahogyan az író szétrombolja és újraalkotja önmagát. Jóval több ez, mint öncélú játszadozás az elbeszélői szerepekkel. Ezt a könyvet tehát nagyon szerettem – annál nagyobb csalódás volt a Királyi hálószobák. Szeretem Pynchont és újabban Verhaeghent: brutális kifejezőerő, hihetetlen térmélység, totális művészet, anélkül, hogy erőltetetten artisztikus volna. És persze sok hazai szerző is „tud” írni, de mintha hiányoznának az ötletek, az ambíciók. Alain Robbe-Grillet, a Francia Tudományos Akadémia tagja nyolcvanévesen írt egy hardcore libertinus torture pornót. Jó volna valami ilyesmit itthon is látni. Az általam egyébként rendkívül nagyra tartott Nádas Péter például a vadkörtefa-sorozat (Saját halál) után fotózhatna oszlásnak indult holttesteket, esetleg veszettségtől szenvedő, egymást széttépő impalákat, vagy bármi ilyesmit.

Bartók Imre regénye megrendelhető a Bookerről.


Kapcsolódó anyag: recenzió a Fémről

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.