Ugrás a tartalomra

Bolyongás a költő magánmúzeumában

Jász Attila istenbőre című kötete finom hangú tárlatvezetés, ugyanakkor naplószerűsége révén az alkotói tudatba is bepillantást enged a figyelmes látogatónak.

Kapcsolódó anyag: részletek a verseskötetből

 

 

Bolyongás a költő magánmúzeumában

 

Jász Attila istenbőre című kötete a 2011-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Szemrevaló, kézbevételért kiáltó könyvtárgyról és egyéni hangú, a középnemzedékhez tartozó költőről van szó, s a kötet lapjain olyasféle, sűrű anyagról, mely leginkább azt mutatja meg, hogy isten bőre tarka színű, különböző matériákból tevődik össze, változatos formákba rendeződik, felszíne egyenetlen, és a szövetek között néha átfúj a szél.

A kötet hat ciklusba szerveződik, valamint egy nyitó- és egy záróverset tartalmaz még (A lélek bőre, Dolgok). Kétféleképpen olvasható. Vagy figyelembe vesszük a könyv végén található négyoldalnyi jegyzetet, a megfelelő verseknél hátralapozva és engedve a szerzői terelgetésnek a befogadás terén, vagy figyelmen kívül hagyjuk, és megpróbáljuk magunk nézegetni és tapogatni a bőrt, mint egy gyerek. A recenzens az előbbit választotta.

Annál is inkább, mert a gyerek nem engedhető szabadjára egy múzeumban, mivel nem elégszik meg azzal, hogy „mindent a szemnek”. Jász Attila kötete pedig jobbára tárlatvezetés, a lehető legszubjektívebb, és igazán így működőképes.

Ha a kötetbe belelapozunk, összművészeti kiállítótérbe kerülünk. Festmények, szobrok, könyvek, sőt filmek és zeneművek követik egymást egyéni szisztéma szerint elrendezve. Pár név, a teljesség igénye nélkül: Szabó Tamás, Wong Kar-Wai, Giovanni Bellini, Michelangelo, Po Csü-ji, Dresch Mihály, Bátai Sándor, Sting munkái bukkannak fel versekben. Néha azonban magunkra maradunk. Tárlatvezetőnk emlékeibe merül, hazamegy, kirándul egyet a természetbe, hogy aztán visszatérjen és folytassa ott, ahol abbahagyta.

Képkocka a 2046 című filmből

Macuo Basó 17. századi japán haikuköltő különösen hangsúlyos szerepet kap a kötetben, három ciklus címe mellé is odakerült a Basónapló műfajmegjelölés, s mindhárom kizárólag haikukat tartalmaz (felejtőfüvek illata, visszatartott fény, hiányzó részlet). A haikunak kiterjedt hagyománya van a magyar irodalomban, sokan vonzódtak és vonzódnak az egzotikus, nagyon rövid és kötött, szigorú szabályok szerint működő, mégis szinte végtelen variációs lehetőséget kínáló versforma (műfaj) iránt. A versbeszélő annyiban tudja ezt megújítani, hogy ténylegesen naplót ír, mely nem is annyira a szövegekben, mint a címadásban mutatkozik meg (Deáklaci sírján ücsörög, Bellapistára emlékezik homályosan, Rainermariáról kéne kritikát írnia, Takács Zsuzsa Teréz anya-könyvével mászkál, Merton atya rajzait nézegeti stb.).

A másik négy ciklus (időzés. Fiktív önéletrajzaimból; eltévedt. Angyal a részletekben; szívskarabeusz. Visszapillantott tükör i-xxiv és álomszellőztetés. Az otthonosság hangja) formáját tekintve nem ilyen egységes, jobbára változó terjedelmű, feszes formájú szabadversek találhatók bennük, kivétel nélkül egyszavas címekkel. Emlékek, festmények, álmok kerülnek előtérbe, a versbeszélő részéről pedig az alanyi- és szerepversek beszédmódjának olyasféle váltakozása, akár egybejátszása érzékelhető, mely elmossa az esetleges különbségeket. Ugyanakkor majdnem mindegy, hogy tárlatvezetőnk emlékezik, naplót ír, szerepet játszik, álomnaplót rögzít, vagy a természetet figyeli: szuggesztív és pozitív értelemben véve teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor válik ismét fontossá egy műalkotás, és mikor „nézi a tengert” „csupán”. 

A kötet olvasását a jegyzetek igen jelentős mértékben befolyásolhatják, irányíthatják. Sokszor egészen konkrétan magára az alkotás folyamatára, a költői pozícióra láthatunk rá, illetve kulcsot kapunk egy-egy szöveghez (pl. Levelek Ryokannakvalójában egy vajdasági barátnak, A tüdőrózsaszín könyvet olvassa – Tolnai Ottó német–magyar nyelvű könyvét, Régi fotó 1–2 – Lőke-emléktábla-avató beszéd, Taliándörögd, 2010. július 24., Hiányzó részlet – a Balatonnál stb.). Nem beszélve itt a kötet megjelenése óta napvilágot látott szerzői interjúkról, melyekben további „kulisszatitkokat” árul el Jász Attila.

Voinich Erzsébet festménye

A legerősebb és legegységesebb ciklus a szívskarabeusz. Visszapillantott tükör, melynek i-től xxiv-ig számozott, de egyszavas címekkel is rendelkező, kivétel nélkül négysoros költeményei a legsűrűbben ötvözik az összművészeti kalandozásokat, a műalkotások értő, befogadó, reflektáló megjelenítését, a napló- és álomszerűséget. Valamelyest felsejlik bennük a haikuk sajátos hangulata is („Kő szeretnék lenni. Útszéli, / rúgható és kemény. Törékeny, túlérzékeny / és poros. Kő. Kavics inkább, könnyen / gurítható. Lassú kavics. Szinte áll.” – xvi, lassúkavics). Szerkezetileg és poétikailag is a kötet tengelyében helyezkedik el a ciklus, s efelől olvasva léphet a legteljesebb valójában elénk a könyv sajátos világa. Megjegyzendő, hogy ez a különös, tárlatvezetéshez hasonlítható narratíva semmiképpen sem pusztán műleírások, képleírások (ekphraszisz) sorozata: sokkal inkább az alkotói tudatba való beleélésről, a műnek és az alkotó tudatának összefonódásáról van szó. Az egyszeri és megismételhetetlen műalkotás esszenciáját kísérli meg visszaadni a versbeszélő. Ezen a téren a hangulat, a kompozíció, a színek, az alakok szolgálnak gyújtózsinórként a vershez, esetleg egy teoretikus értelmezéshez („Az első kép egy ajtó. Hosszú folyosóra nyílik, / ahonnan újabb ajtók nyílnak. Lenyomod / a következő kilincsét, útelágazásra látsz. / Mész tovább. Ajtók. Nyílnak, csukódnak.”). Ebben a ciklusban fedezhető fel a legerősebb „rájátszás” Pilinszkyre is, a xxiii. fohász című darabban („Az arc nem arc. A figura / nem figura. A kép nem kép. Ima.”) ha a Költeményre gondolunk („Nem föld a föld. / Nem szám a szám. / Nem betű a betű.”).

Amint túlhaladunk ezen a tengelyen, amint befejezzük a kötetet, rájövünk, hogy tárlatvezetőnk tulajdonképpen egyszer sem hagyott minket egyedül a múzeumban. Amikor hazament, sétált, tűnődött, emlékezett, végig magával hurcolt bennünket, vagy éppen fordítva: végig velünk volt a kiállítótérben. Egy mitikus múzeumba léptünk vele együtt.

Jász Attila: istenbőre. Napkút Kiadó, 2011.

Pál Sándor Attila
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.