Ugrás a tartalomra

„Punkosan posztmodern szerző vagyok”

INTERJÚ


Soós Gáborral beszélgettünk Szép lassan című verseskötetének megjelenése apropóján a visszafogott irodalmi jelenlétről, Ózdról, az Előszezonról és a beskatulyázásról.

Kapcsolódó anyag: részletek Soós Gábor verseskötetéből

 

 

 

 

„Punkosan posztmodern szerző vagyok”

 

2006-ban jelent meg első köteted Reményről fantáziál címmel. A mostani könyved címe pedig Szép lassan. Híve vagy a lassú, megfontolt alkotásnak és irodalmi jelenlétnek, vagy ez csak véletlen egybeesés?

Véletlen egybeesésnek nem mondanám, de teljes tudatosságnak sem. Az új kötetnek Horváth László Imre a szerkesztője és egyben a címadója is, klasszikus módon egy jellemző vagy fontos vers címét emelte ki a borítóra. Amikor Laci ajánlotta ezt a címet, én pedig rábólintottam, azonnal eszembe jutott nekem is az összefüggés, amire utalsz. A lassú, megfontolt alkotás és irodalmi jelenlét egyrészt a jellememből következik, másfelől viszont „ez adatott”. Az életkörülményeim az utóbbi években nem teljesen ideálisak az alkotáshoz. Négy évvel ezelőtt született a kisfiam, akit Benedeknek hívnak, főiskolára kezdtem járni levelező tagozaton, közben végig dolgoztam, hol ezt, hol azt. Ez így együtt legalább egy egész embert kíván. Egyszerűen nincs időm és energiám gyorsabb tempóra. A tatár sem űz. Más sem.

Miért döntöttél annak idején a magánkiadás mellett?

Ez egy lehetőség volt, és úgy döntöttem, hogy élek vele. A másik lehetőség az lett volna, hogy nem teszem. Nem igazán tudtam felmérni, hogy a könyvkiadás és forgalmazás hogyan működik. Akkoriban nagyon termékeny voltam, de egyáltalán nem voltam tudatos alkotó. Leginkább kísérleteztem, és egy idő után azt vettem észre, hogy több száz félkész és kész szövegem gyűlt össze, amikkel nem tudtam már mit kezdeni. Éreztem, hogy lezárul egy korszak, és szerettem volna átszűrni magamon, ami történt. Mondhatni, hogy úgy dolgoztam fel az akkori, érzelmileg elég zűrös időszakomat, hogy kötetbe szerkesztettem.

Hogy állsz most a reménnyel és a fantáziával?

„Reményről fantáziál a mester, / új világot álmodna magának. / A gyémántnak esik hát fakéssel. / Előbb hal meg, mint ahogy elfárad.” Ez a négysoros adta az első kötet címét, nekem ebben a kontextusban jelenik meg ez a két szó így együtt. Alapélménynek tartom, legbelsőbb, dédelgetett vágynak, mozgatórugónak. Az elmúlt fél évem hangsúlyos része is erről szólt, azt hiszem, így tudok egyről a kettőre vagy akármennyire lépni.

Sokszor előkerül verseidben a nagyváros, rövid életrajzodban is mindig nagy hangsúlyt kap az Ózdhoz, majd Budapesthez kötődés. Milyen változást okozott poétikádban az Ózdról Budapestre költözés?

Éltem már a fővárosban huszonéves koromban pár évig, most ismét itt élek két-három hónapja. A szülővároshoz kötődés, azt hiszem, természetes. Ráadásul hároméves korom után költöztünk Ózd központjába, azelőtt szinte falusias környezetben éltem, amire persze nem emlékszem. Onnan hirtelen kerültem egy panelház tizedik emeletére, első emlékeim ebből az időszakból valók. Toronymagány, unalom. Figyelmem kifelé irányult, madártávlatból szemléltem a gyárvárosi életet. Nem annyira a városhoz kötődöm, mint ezekhez az élményekhez. Mivel nagyszülőktől, dédszülőktől távol nevelkedtem, amikor az eszmélésemet kutatom, akkor nem a felmenőimmel való kapcsolataimra gondolok vissza, hanem arra, hogy milyen hatással volt rám a tágabb környezetem, a város, a hegyek, az erdők. Sok élmény került elő így a tudatalattimból, a környezet felidézésének útján. A másik város is ezért fontos. Budapesten több rokonunk élt, művész- vagy tanáremberek, és nekem gyermekfejjel varázslatos világnak tűnt az ő világuk. Valami olyasmit gondolhattam, hogy Budapesten mindenki kispolgári értelmiségi, és vágytam ebbe a miliőbe. A vidéki élet és környezet tömény unalom volt, Budapesten éreztem a kultúra jelenlétét, és ez már egészen kisgyermekkoromban vonzott és felvillanyozott. Aztán húsz évesen egy teljesen más várossal találtam szemben magamat, mint amit kisgyermekként elképzeltem. Ma már nincsenek illúzióim Budapesttel kapcsolatosan. Azt hiszem, ha lesz rá alkalmam, hogy hatni engedjem magamra a várost, új és friss dolgok jöhetnek elő. Egyelőre befelé fordulva, problémáimon őrlődve járok a városban, mintegy csukott szemmel. Remélem, hogy nem lesz ez így sokáig, fontos a jövőre nézve, hogy újabb eszméléseket tudjak létrehozni a magam részére. Ez minden bizonnyal hatással lesz majd a poétikámra is.

Miért volt fontos egykor az Előszezonhoz tartozni?

Nem volt fontos oda tartozni. Örülök, hogy tanúja és része lehettem annak, ami ott történt, de egyszerűen csak megtörtént velem, teljesen természetesen és magától értetődően, anélkül, hogy fontosnak kellett volna éreznem a kötődést. Amikor benne van valaki a levésben, akkor legyen benne egészen, és ne rontsa önmaga előtti hitelét azzal, hogy kitekintget önmagára. De fontos volt az Előszezon számomra, ne érts félre. Nagyra becsülöm az Előszezon szerzőinek munkásságát, és szerencsémnek érzem, hogy láthattam őket munka közben, szembesülhettem a saját problémáimmal más bőrén keresztül érzékelve azokat. Volt valami közös bennünk, amit a mai napig sem tudtam pontosan körvonalazni. Ez a „valami közös” volt a fontos. Talán egyszer majd megfogalmazom, mi is volt az.

Mennyit fogadtál meg az ott elhangzó kollegiális és kommentelői tanácsokból?

Fogalmam sincs. Igyekeztem minél többet, de sokszor mégis visszakanyarodtam a saját elképzeléseimhez. De mindegy, mert így is sokat tanultam. Az aprólékosan szétszedett, már-már atomjaira bontott verssorok szemlélésének élményét semmi nem pótolhatja.

Mivel pótolod most ennek az alkotói közösségnek a hiányát? Igényled még a szakmai-olvasói kontrollt?

Semmivel. Kontrollt nem igazán igénylek. Annyira túlfejlett az önkontrolláló rendszerem, hogy gyakorlatilag alig-alig van, amit leírok. Fejben dől el minden, belül zajlanak a dolgok, aztán ott is marad a legtöbb. Inkább motivációt igényelnék, az önkontrollom helyes kalibrálásához.

Sok fiatalt csúfolnak azzal, hogy úrrá lett rajtuk a „kötetdüh”, és ezért kell neki a jól kézbe fogható, nyomtatott reprezentáció. Neked miért volt szükséged arra, hogy nyomtatva legyenek a verseid?

Talán azért, hogy ne vesszenek el. Hogy nyomot hagyjak magam után, szerény és jelentéktelen, de mégis megtalálható, tartalmas, kalóriadús nyomokat. Tudod, hogy visszataláljak, ha esetleg erre szükség lesz. De igazából nem tudom. Én nem lököm magam errefelé, hanem valami lök engem ebbe az irányba, az írás, az irodalom felé. És nem menekülés, nem is függőségi viszony. Tökéletesen jól meglennék, ha soha többet nem írnék és nem publikálnék semmit, nem érzem úgy, hogy ettől szegényebb lenne az életem. Valamiért mégis úgy érzem, hogy még meg kell írnom dolgokat. Valahol minden napom erről szól, hogy rájöjjek, hogy mit is. Például amikor éjjeliőrként szemetet szedtem az iskolaudvarról a mínusz húsz fokban vagy bármikor (nem akarok felsorolásba bocsátkozni). Most, hogy így mondom ezeket, egészen vallásos jelleget kezd ölteni ez a viszony.

Miközben ragaszkodsz a formákhoz és a rímekhez, szereted a kötetlenséget tükröző versszerkezetet. Nem félsz, hogy egyszerre bélyegeznek ódivatúnak és következetlennek?

Annyi baj legyen. Nem, amúgy nem félek ettől. Persze fontos, hogy milyen fogadtatásban részesülnek az írásaim, de amit már egyszer megírtam, azon nem tudok változtatni. Ha a verseim ódivatúnak és következetlennek mutatnak, akkor valószínűleg az is vagyok. Mit lehet tenni? Szembenézni vele. Jobb, ha kiderül. Ha probléma, akkor körvonalazódjon, hogy tudjak vele mit kezdeni. A nagysághoz vállalni kell a veszélyt is. Kockázat nélkül nincs nyereség. Egyéb közhelyek.

Ha egy kritikus elkezdene beskatulyázni a kortárs irodalmi vonulatokba (újérzékenység, újalanyiság, tárgyiasság, közéleti költészet), milyen bélyegnek örülnél a legjobban?

Természetesen egyiknek sem, ahogy szerintem nincs normális ember, aki örülne a beskatulyázásnak, belenyomkodják abba a kis dobozba, rátolják a tetejét, aztán csak ül ott összenyomorodva, mozdulni sem tud, kapirgálni is alig, büdös is van, hányinger is, sötét is. Katasztrófa. Komolyra fordítva sem tudok nagyon mást mondani. Azt hiszem, punkosan posztmodern szerző vagyok, nem akarom ezt most jobban kifejteni, hogy meghagyjam a félreérthetőségnek a lehető legtágabb teret. Mindenesetre nem tudok iskolákban, hagyományokban, történeti módon gondolkodni az irodalomról, bár értem ezeknek a létjogosultságát, csak nem hiszem, hogy nekem törődnöm kéne bármi ilyesmivel. Nem akarom magamat beletagolni a világba, hiszen épp az ellenkezőjével próbálkozom az íráson keresztül. Talán van egy ilyen vonulat is.

Boldog Zoltán
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.