A Pegazus misztikája
HELYSZÍNI
A New York Irodalmi Páholyban mutatták be Juhász Ferenc új verseskötetét, a Pegazus istállóit. Már a címe is vonz, megbabonáz és elgondolkodtat: hány és hány istállót, versenypályát, legelőt járt már be a líra szárnyas lova?
A Pegazus misztikája
Csányi Vilmos költő, etológus beszélgetett a nyolcvannégy éves költőóriással, aki törékenységében is tekintéllyel és keresetlen egyszerűséggel bilincselte le a népes hallgatóságot. A régi nagyok közül ő az utolsó – Kányádi mellett –, aki még köztünk van, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy hallhatjuk őt felolvasni, s azért is, hogy még mindig alkot. Juhász Ferenc másik beszélgetőpartnere Kabdebó Lóránt irodalomtörténész volt, akivel szintén sok közös emléket elevenítettek fel.
A Pegazus istállói a Kossuth Kiadónál jelent meg, és huszonnégy verset tartalmaz. Első hallásra kevésnek tűnhet, de aki ismeri Juhász hosszú oldalakon át tartó költeményeit, nem csodálkozhat a versek mennyiségén. Ha színekkel kellene kifejezni a versek, a kötet hangulatát, a mélybarna, az óarany és a törtfehér juthat eszünkbe. A művek a gyökerekhez térnek vissza, a gyermekkorhoz, szerelemhez, a barátokkal megélt élményekhez, illetve azok elvesztéséhez az évtizedek folyamán, mégsem rezignáltak, mert hit és érett derű szövi át őket. A hajdani szegénység és falusi életmód nem takargatnivaló régmúlt a költő számára, hanem eleven, most is létező valóság, melyről olyan megható, realisztikus gyöngédséggel ír és beszél, hogy a kevésbé érzelmes embereknek is megnedvesedik a szeme.
Juhász Ferenc arra a kérdésre, hogy kik hatottak rá a költők közül, kiket nevezne meg példaképéül, azt felelte, hogy nem tud rangsort állítani, minden megismert költő intenzív hatást gyakorolt rá. Saját maga olvasta fel ezután a Játszótárs-keresés a reggeli nyárban című versét:
„Hol vagytok ti régi játszótársak?”
Elrohadtatok a sárga földben!
Röntgen-szemem sírba néz, hogy lássak
a tóparti nyárfás temetőben.
Mert odalent fordított világ van:
ami itt fekete ott fehér lesz,
mint a röntgen-ernyő varázsában
hullunk testünk csont-szerkezetéhez.
Bukfenceztünk meztelen a tóban:
fiúk, lányok rózsarügy-csecsekkel,
s rákot, csigát fogtunk a folyóban
könyökig sáros igyekezettel.”
(részlet a versből)
Az elhangzott költemény kapcsán az est házigazdája, a költő lánya, Juhász Anna örömmel gondolt vissza arra a tarka irodalmi légkörre, mely otthonukban uralkodott, s melynek gyermekként részese lehetett. Csányi Vilmos is ehhez a baráti körhöz tartozott. Ő elgondolkodva mesélte: sosem csodálkozott azon, hogy Juhásznak, művész létére tudós, természettudós barátai is számosak. Rámutatott, hogy a költő is olyan realisztikus részletességgel ír le egyes jelenségeket, élőlényeket, hogy az szinte biológiakönyvbe illő, mint például Az engem néző Isten című művében:
„A homlokcsontból ágazó
agancs-szarvak vasbozontját,
s alul szárazon virágzó
ikra-almák parázsdombját.
Néz az Ismeretlen engem,
mint én a szarvasbogarat
rózsaredő tenyeremben,
kék égbolt-óceán alatt.
Áll dermedten, kaparászva,
rabként: katatón magányban.
S nem tudja: létezés-gyásza
lét-öröme zöld homályban.”
Csányi bevallotta, hogy ifjú korukban azt hitték, két világ van, melyek között nincs átjárás: a tudósoké és az irodalmároké. Juhász viszont mesteri módon feloldja ezeket a határokat Az engem néző Isten című versében, melyet ő a kötet legcsodálatosabb művének tart; „a személyesség átfogja az univerzumot Juhásznál”. A téma apropóján a moderátor meg is kérdezte Juhásztól, hogy van-e személyes Istene, és van-e személyes kapcsolata Vele. Az idős költő axiómával felelt: „Mindenkiben percről-percre, napról-napra fogalmazódik meg Isten. Az érthetetlen nem érthető meg.” Úgy látja, hogy tűnődéseinknek vannak befalazott részei, ablakai, melyek ismeretlenek maradnak számunkra. Beismerte, hogy nem szokott a szó „klasszikus vagy hétköznapi” értelmében imádkozni, de minden létpillanatában tudja, hogy jelen van Isten. A komoly téma után Csányi és Juhász évtizedes távlatokba nyúló emlékeikről, megismerkedésükről, találkozásaikról kezdtek jóízű anekdotázásba, majd ezt követően Galkó Balázs színművész előadásában hallgathattuk meg a Csányi Vilmos által említett, Az engem néző Isten című verset.
(Fotó: www.holmagazin.hu)
A felolvasást követően Kabdebó Lóránt vette át a szót, egy szerves életmű folytatásának és kibontott látomásnak nevezve az új kötetet. Ezzel szemben a jóval régebben keletkezett Gyermekdalokat nevezte meg a költői életmű legnehezebb olvasmányaként. Kiemelte, mennyire csodálatosnak tartja, ahogyan Juhász leírja, miként ébred rá egy élőlény a létezésre. Verseiben „évmilliókat sző bele egy gondolatmenetbe”. Kifejtette, hogy a Halott feketerigó című Juhász verset tartja egy korszak záró művének, amikor még sokat vívódott a halállal, az elmúlással, a történelemmel, s az új hangot, korszakot úgy jellemezte, mint amelyben „mer ember módra örülni a létezésnek”.
Az irodalomtudós beszédét Dresch Mihály zenéje követte, majd Kisteleki Dóra, fiatal grafikusművész Juhász Ferenc versei nyomán született képeiről beszélgettek. A négy festmény négy különböző vershez készült, s megtekinthető volt a helyszínen. Erős, bátor színeivel, légies „kavalkádjával” igen impulzívan fejezi ki a költő verseinek hangulatát.
Zárásként maga Juhász Ferenc olvasta fel A forró vérrel telt selyemcsipkeserleg, avagy új Énekek Éneke a XXI. századból című művét, mely korunknak, sőt, talán az egész irodalomtörténetnek az egyik legnagyszerűbb, legszebb szerelmi vallomása.
Dresch Mihály zenéjét követően meghatott csönd, majd hosszas taps fejezte ki a közönség elismerését és azt a hangulatot, mely ezen az estén betöltötte a híres New York Kávéház termeit.
Csepcsányi Éva