Ugrás a tartalomra

Mennyi bőr van a képen?

KRITIKA


Jakatics-Szabó Veronika és Rónai-Balázs Zoltán Urbánus poémák című „versképregénye” szokatlan és talán műfajteremtő vállalkozás a magyar irodalomban. Balogh Orsolya írásából megtudhatják, hogyan sikerült a „hibrid” alkotás.

 

 

 

Mennyi bőr van a képen?

 

Az idén egy különös kiadvány jelent meg az Orpheusz Kiadó gondozásában, melynek borítóján nemcsak a szerzőpár(os) neve és a kissé klasszicizáló cím olvasható, hanem egy műfaji meghatározás is, méghozzá rögtön két nyelven: versképregények / comic poems. A vékonyka, szürke gúnyába bújtatott könyvnek ettől rögtön újdonságillata van.

A kétszerzős művet megelőzte 2011-ben egy azonos című, tizenkét alkotást bemutató kiállítás a Kogart Galériában, valamint egy Berlinben idén megjelent, fekete-fehér könyv (Das Licht hinter deiner Stirn), melyben Rónai-Balázs Zoltán tizennégy „képregényesített” verse található. Az itthon 2012-ben debütált kiadványban már tizenöt „versképregénnyel” találkozhatunk, melyek az összesen ötvenhat oldalból csupán huszonnyolcat foglalnak el. Az előzményeket méltató két írás, valamint a kiállítás-megnyitó szövegéből közölt részletek indítják a kötetet magyarul és angolul is, mintha ezzel próbálnák megtámogatni a hazai kiadás létjogosultságát művészet- és irodalomtörténeti szempontból egyaránt. A tulajdonképpeni törzsanyagot (14-41. oldal) a képregényeken lévő versek angol fordításai követik egybefüggő szövegként, képek nélkül. Végül helyet kap mindkét szerző viszonylag részletes szakmai életrajza is, szintén két nyelven. Az olvasónak ettől olyan érzése támadhat, mintha egy nemzetközi piacra szánt közös portfoliót tartana a kezében.

A „versképregényeken” viszont nem látunk angol szöveget, kivéve a margókra szorult kétnyelvű címeket, s az első „comic poem” feliratait. Ez a mű (Lobogás) képi eszközeit, hangulatát tekintve is kilóg a sorból. A többi munka mellőzi a verseken túli szövegezést, míg itt a rajzokba épülve olvasható: „left wing”, „freedom” „Hungary’s crisis”, „free press”. Némiképp utal a versszöveg  a magyar aktuálpolitikai helyzetre („A símaszk mögött, / lángoló utcakő mögött, / egy arc van / és ifjúság. / Ott hit lobog, / amott a zászló, s a mellékutcákban árulás.”), de a képsorok végképp eltolják a súlypontot a megjelenített figuráktól a társadalmi-politikai történések felé. Teszik ezt a transzparensek, zászlók szerepeltetésével, és az olyan apró jelzésekkel, mint a lapszélen megbújó gyárkéményen fityegő angol nyelvű címke: „CLOSED”. Mintha a kötetindító képregény egy kívülállónak, egy külföldinek igyekezne bemutatni a magyar társadalom állapotát, mintha a környezet leírását szükségesnek érezné a többi „versképregény” értelmezése szempontjából. Az alakok elnagyoltabbak, a színek fakóbbak, kevésbé átmenetesek, mint a sorozat többi képkockáján. Ez talán nem véletlen, hiszen a továbbiakban a főszerep az egyéné, ahogy ezt Rónai-Balázs sorai is előrebocsátják: „Önálló öntudat, / ökörnyál a pesti őszben”.

A kötet többi darabjával magyar, mai, urbánus, mégis nagyon személyes életképekbe nyerünk bepillantást. Többször felbukkanó téma a környezete meghatározta egyén („Fémek, betonok, műanyagok / e sziklák, fák, füvek: / íme egyben anyám és hazám, / innen túl messze nem mehetek.”), s ezt a tézist hivatottak illusztrálni a pesti életképek is („A Moszkva téren egy öregember / lépett ma hozzám. / Kopott volt, józan, tiszta és merev. / Nyugdíjas vagyok, nem hajléktalan, / mondta”). Mindezek azonban nem egy társadalmi-szociológiai bírálat részei, feladatuk sokkal inkább az, hogy pontosabb képet kapjunk az egyén belső történéseiről.

(A Tescoból ki)

Jakatics-Szabó Veronika nem próbál kialakítani a képekkel a szövegen túlmutató történetiséget, inkább soronként, kétsoronként reagálja le a verseket. Ez a módszer azonban azt eredményezi, hogy a különböző képkockák nem alkotnak időbeli folytonosságot, mint egy klasszikus képregényben. Elkerülendő, hogy emiatt az egyes kockák teljesen széttartsanak, darabjaira szaggatva így a szöveget is, a képzőművész kénytelen más eszközöket találni az egységteremtésre. Ilyen megoldás a festőnőtől egyébként sem idegen játék a térrel, perspektívával. Gyakran ugyanazt a helyet, tárgyat, személyt látjuk egymást követő képeken, csak teljesen más nézőpontból vagy távolságból (Egy régi ház konyhája, A bögre kékje). Előfordul, hogy Jakatics-Szabó az egységet a rész-egész viszonyának kiemelésével teremti meg (Fénykép szitáló esőben). Máskor nem is akarja eldöntetni a nézővel, hogy milyen sorrendben nézhetők a képek, egyszerűen több, egymástól távol eső szóbuborékot is bekeretez egy oldalhatáron is átnyúló kockával (Az első cigaretta, Tücsöksirató, A Tescoból ki). Ez a felfogás kép és szöveg együttes értelmezését tekintve elgondolkodtató, a képregény műfajában szokatlan.

A kötet képei nem egységesek a szöveghez való viszonyuk és előadásmódjuk szempontjából sem. Esetenként a kockák szó szerinti ábrázolásai a leírtaknak, máskor lazábban kapcsolódnak a konkrét tartalomhoz, inkább a hangulatra reflektálnak, vagy épp a többértelműséget erősítik, mint a 20-21. oldal egymással majdnem szimmetrikus alakjai, melyek a megismételt verssorokat („A homlokod mögött / vastag kötegben áll a fény”) ábrázolják két felfogásban. A kötetben találunk a vers műfajához illő, festői látásmódú képi megfogalmazást, melyeket az akvarelltechnika lágy színátmenetei határoznak meg (Reggeli dal nyitó kockája, A Tesco-ból ki harmadik képe), viszont akadnak keményebb, a képregény stilizált alakjait megidézni kívánó elemek is. Ez utóbbiak azonban olyannyira kidolgozatlanok a városi tereket ábrázoló darabokhoz képest, hogy sok esetben inkább sután odavetett figuráknak tűnnek (Tücsöksirató, Lobogás). Talán ezt fogalmazta meg Turczi István visszafogottan a kötet elején és a hátsó borítón is olvasható kiállítás-megnyitó szövegében: „A megfestett rajzokban kedvesség van, ebben értsünk egyet, legalább ebben: ahogy én látom, a középkori kódexfestők darabos kedvessége.”

A képi megjelenésformák sokrétűségét tekintve is sajnálatos, hogy rossz minőségben került a kötetbe az utolsó két ’versképregény’, melyek méretüket, technikájukat tekintve is eltérnek a Kogartban kiállított, kettesével összekapcsolt alkotásoktól. Mivel a két utóbb készült olajfestmény pár nélküli, álló helyzetű vásznon dolgozza fel az adott szöveget (Anzix a parkból, Mintha mosdó tájban), kicsinyített másaik maximum egy kilencven fokos fordulattal foglalhatnának el a kiadványban egy-egy dupla oldalt. Ha már a szerkesztő idegenkedett ettől a megoldástól, jó lett volna legalább egy ajándéknagyítót mellékelni az Urbánus Poémákhoz, így nagyobb lenne az újdonság ereje, s talán élvezhetővé, olvashatóvá válna a két záró darab is. Ajándék híján a kötet e két mű beemelésével csak terjedelmét tekintve lett több.

A könyv legfőbb érdekessége, hogy a „versképregények” megnevezés kimondottan is új műfajt kínál (legalábbis Magyarországon újat), de a kiállítás-megnyitó beszéd tanúsága alapján ezt már a festmények is megtették bármiféle nyomtatott formájú megjelenés előtt. Turczi István szerint ugyanis amit Jakatics-Szabó és Rónai-Balázs Zoltán csinál, az „máshol kultusz, nálunk alternatív műfaj, még inkább mű-fajtalankodás.” De hogyan kezdődött a műfaji összekuszálódás? Mi volt előbb: a kép vagy a szöveg?

Ebben a szerencsés esetben ez nem kérdés, hiszen tudjuk: a képzőművész első lépésben tusrajzokat készített a versekhez. Ez a momentum az illusztrálás folyamatát idézi, mely nem idegen a szerzőpártól, hiszen Rónai-Balázs 2007-es kötetét (A Dezorient expressz) is Jakatics-Szabó alkotásai gazdagítják. Ezúttal azonban kép és szöveg viszonya nem ennyire egyértelmű: a válogatott, szóbuborékokkal dúsított rajzok kiprintelve vászonra kerültek, majd akvarelles átdolgozás után, kettesével összekapcsolva egy kiállítótérbe mint önálló képzőművészeti produktumok. Formájukkal, vizuális eszköztárukkal felidézik ugyan a képregényeket, de táblakép mivoltuk tagadhatatlan marad. Vajon változtat-e mindezen a nyomtatott kiadványba kerülésük? Vajon képregényként működnének-e például a pop-artos Lichtenstein munkáinak reprodukciói egy kötetben

(A Nootropil űrhajó)

A borítón közölt műfaji meghatározás talán ezt a kérdést hivatott megkerülni, jelezvén, hogy az alapanyag vers, mintha az írott szöveg műfaja indukálná az újszerű szóösszetételt. Ugyan születtek már irodalmi alkotásokat (s nemcsak regényt, hanem kevésbé narratív szövegeket is) feldolgozó képregények külföldön és itthon egyaránt, ezeket azonban adaptációként tartja számon szerző és közönség. (Például a francia Petit à Petitnél megjelenő, szimbolista verseket feldolgozó comic-sorozat, az idén indított The Graphic Canon egy része, vagy Haránt Artúr 2011-es képregénye, melyet Árva-Szabó Péter Jazz című verse alapján készített, nem beszélve Lakatos István egyes munkáiról.) Ezeket az alkotásokat tehát többnyire nem kezelik a képregény és valamely irodalmi forma „mű-fajtalankodásának” eredményeként, hiszen a képregény eleve szöveg és kép nászából jött létre.

Az úgynevezett „versképregények” felfoghatók egy irodalmi szöveg képi adaptációjaként (ha nem is a comic műfaján belül), de a kiadványról egészében nézve ugyanez nem mondható el egyértelműen. Szerkesztési szempontból így kapnak létjogosultságot a lefordított, képek nélkül közölt versszövegek, s az olvasó talán végül mégis beleegyezik: nem csupán az adaptáló művész képregényét, hanem egy kétszerzős hibridet tart a kezében. Mentségünkre legyen mondva, hogy a szerzőség kérdését tekintve maga a kötet is bizonytalankodik. Szokatlan módon helyet kap az aktuális kiadás is Rónai-Balázs Zoltánnak az Urbánus Poémák végén közölt szakmai életrajzában, az önálló kötetek listáján a következő zárójeles megjegyzéssel: „versképregények, magyar, Jakatics-Szabó Veronika képeivel”. Hasonló az eljárás módja a berlini megjelenés feltüntetésekor is, míg A Dezorient expressz kapcsán nem szerepel az illusztrátor neve. Az életrajz tanúsága szerint Jakatics-Szabó Veronika nem jegyzi sem ezt, sem a német kiadást, viszont a 2011-es kiállítást annál inkább, a következő megjegyzéssel: „Rónai-Balázs Zoltán verseivel”.

Mivel azonban az Urbánus Poémákban tulajdonképpen Jakatics-Szabó befotózott táblaképei szerepelnek lényegi változtatás nélkül, a kötet végső soron a művésznő önálló kiállítási katalógusaként értelmezhető. Ráadásul az eredeti versszövegek nem kapnak helyet a képektől függetlenül, csupán angolul. Ez a tény a két nyelven megírt méltatásokkal, szakmai életrajzokkal, címekkel és tartalomjegyzékkel együtt arra utal, hogy a kiadvány nem csak a magyar közönséget kívánja megcélozni; ebben az esetben a lefordított versszövegek elengedhetetlenek a képek értelmezéséhez egy esetleges külföldi befogadó számára.

Azért is célszerű katalógusként kezelni a kiadványt, mivel az – ahogy a fentiekből kikövetkeztethető – sem versgyűjteményként, sem képregényként nem működik igazán. A „versképregények”-nek való feltüntetés tehát egyelőre gesztus marad, óvatos kísérlet arra, hogyan lehet műfaji szempontból több bőrt lehúzni ugyanarról a (ko)produktumról.

Rónai-Balázs Zoltán – Jakatics-Szabó Veronika: Urbánus Poémák. Orpheusz Kiadó, 2012.

Interjú a szerzőpárossal.

Részlet a versképregényből.

Balogh Orsolya

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.