Mindenféle dolgokban és szándékokban sántikáló drága barátaim!
Nagyon régóta nem írtam nektek, az iskolakezdés óta mindig, minden nap iskolába megyünk. Ez egészen más mint az óvoda, de a társaságot nagyon kedvelem. Van két nap, amit hétvégének hívnak, akkor reggel édesapa, vagy édesanya (esetleg mind a ketten) mellém bújnak az ágyba, mindenki választ magának egy kis állatot a polcomról (persze úgy választ, hogy inkább én osztom a szerepeket) és akkor eljátsszuk hogy a panda, a teve, a kutyus mit csinál. De mindegyiknek én találom ki a nevét, bár azt nehéz kivárni egy kicsit, míg kitalálom, ráadásul azt még nehéz kimondanom, hogy a panda eukaliptusz levelet eszik. Ekulapisztus jön ki valahogy mindig. De nem baj, mert van min nevetni. Az iskolában volt panasznap, illetve panasz óra. Akkor mindenki elmondhatja a bánatát. Én itthon anyával megbeszéltem, hogy az egyik fiú mindig piszkál. De erre azt mondta anya, hogy ezt vele kell elintéznem, ez aligha tartozik az osztályra. Így én azt mondtam a többieknek, hogy „nincs itt semmi baj, én jól érzem magam köztetek, jó az I./á-ba járni”. Erre megtapsoltak a többiek, pedig nem is ezért mondtam. Persze azért ne gondoljátok, hogy nem csatázunk a suliban. Van hogy még Lilivel is vitatkozom, sőt undok vagyok vele, pedig ő a legjobb barátnőm és együtt járunk balettre, egyik héten háromszor, másik héten kétszer. De már népitáncoltunk is karácsonykor a szüleinknek. Egyik osztálytársam apukája tanított meg minket.
Sejtettem, hogy a tanár néni sántikál valamiben, amikor Tamást ültette mellém, és Lili barátnőmet átültette mellőlem. Nehezebb a fiúkkal, de aztán megszokjuk egymást. Most Doriánnal ülök egy padban, aki kibírható. A kibírható az már olyan, ami jó is. Az iskolába mindenféle dolgok elvesznek, például egyszer a szoknyámat is elhagytam, de volt olyan, hogy egy fiú egy lány nadrágjában ment haza. Az is érdekes lehetett. Péter bácsi pedig, aki délután van velük mindenkinek becenevet ad. A van fiú, aki a „húszas évek frizurája”, van lány aki „óriáscsecsemő”, én Stefi Magyarország vagyok. Több Magyarország is van a lányok közül (sőt mind az) mert jókedvében Péter bácsi szépségkirálynővé léptet elő minket. Rajzolni nagyon szeretek, de „túl sok az ikletem, mert erdőt is rajzolnék, egy fényképezőgépet is, meg egy kisbabás utcásat egyszerre”. Még nagyon markolom a ceruzát, így a betűk nem mindig sikerülnek, de az olvasás már izgat. Most a „gy” betűt tanuljuk, meg a „ty”-t. Ezek kettőből vannak, de kérdeztem már apától a dzsét is, ami háromból. Ez még érdekesebb. Viszont, ha diktálnak nekem, akkor baj van. Ott olyan gyorsan megy minden, hogy ahhoz én lassú vagyok. Itthon nem is diktálhat sem apa, sem anya. Azok a szövegeim, amit a suliban diktálnak tele vannak pirossal. De szép szín a piros, én mondtam anyának…
A zene viszont egyre jobb. Itthon a Beatlest kérem apától, de fekete-fehérben, mert ott még a fiatal Paul énekel. Később már nagyon szőrösek a fiúk. Viszont úgy képzeljétek el, hogy 123 cm vagyok, és 23 kilogramm, apa szerint a biciklimen már emelni kellene a nyerget, de szerintem meg olyan jó, hogy leér a lábam. Mindenki azt kiabálja, ha meglát, hogy, mennyire megnőttem. Én meg ezekkel a hétvégékkel vagyok úgy, hogy azt mondom a szüleimnek, hogy „holnap nem megyünk iskolába? Akkor mi lesz a program, mert két napig nem unatkozhatom veletek”. Tegnap például Gyulai Líviusz bácsiéknál ebédeltünk, én Lin-csi kutyával játszhattam, meg locsolgattam az aranyhalakat a csőből, mert frissíteni kellett a vizüket a permetezés miatt. Ja és kaptam egy kicsike néger babát, amit Kubából hozott nekem Emmyke. jól ettem náluk, csak mindenki hamarabb kész lett, mert én meséltem az iskoláról. Na aztán összekaptuk magunkat és ki Gödöllőre, a Levendula Galériába. Ott apa Vorzsák Gyula bácsi képeiről beszélt, de az engem nem nagyon érdekelt, viszont ott volt Kinga barátnőm, aki hegedült. Ráadásnak ott volt Incze Zsiga öccse, Jácint. Átmentünk Veresegyházára és hárman nagyot játszottunk! Kinga barátnőm már Szent Istvános diák, de még máshonnan is várják a papírját. Nem tudom mi lesz rá írva. Úgy értünk haza, hogy már aludtam az autóban. Apa cipelt fel.
Képzeljétek el, hogy édesanya megnyomta a kaputelefont én pedig lent belekiabáltam a zárba, hogy: „elég már anya, bent vagyunk”. Mégse hallotta. A képeken a Balogh gyerekekkel láttok, akikkel már volt nálunk pizsama buli. Itt aludtak ketten, aztán jött a legkisebb Borika is másnap, apukájával. Kettejükkel jártam együtt oviba, Emesóval meg a legnagyobbal Julcsival, de mi még akkor kicsik voltunk. Putz Jancsi bácsi felfúrt nekem a plafonba egy gyűrűt, amit szülinapomra kaptam. Mindig azon lógok, és szeretem is. De apa alatt leszakadna Jancsi bácsi szerint. Nem is próbáljuk ki. Viszont ovis barátnőmmel, Izabellával aki a Herman Ottóba jár, míg én a Liszt Ferencbe, na, vele lógunk. És Rozika meg, a nagymamája hozott sütit apának, meg anyának, kiállítás megnyitóra.
Nyissatok meg ti is mindent, amit meg tudtok nyitni, mert az olyan ünnepélyes és mindenki mosolyog és koccintás a vége.
De apa most csak szimatolja a poharat mert böjt van. Nagyon vicces. Ezzel a viccességgel jó elaludni.
Olyankor álomba mosolyogja magát az ember lánya és nem kiabál éjszaka, hogy: édesanya!
Szép álmokat nektek, holnap suli és lehet hogy apa visz, úgy hogy bicajjal megyünk mindketten.
Stefánia Irma
a rózsaszín bicajjal…
