Ugrás a tartalomra

E. Bártfai László: Csend és érték

E. Bártfai László

Csend és érték

 

egyetlen arany csend

volt odafönn

Weöres Sándor: Harmadik szimfónia II. (1943)

 

Testberendezésünk és lelki szükségleteink miatt a csend kevésbé sérti a fület, mint a zaj. „A csend adománya a fül számára fölülmúlja a hangot” – írta Emily Dickinson 1875-ben az Atlantic Monthly kérlelhetetlenül középszerű szerkesztőjének, Thomas Wentworth Higginsonnak.1 Jóllehet az érzékelésben közvetlenül nem rejlik benne az értékelés mozzanata, de ha valami kellemes érzetet kelt bennünk, azt adandó alkalommal megismételjük, illetve keressük az alkalmat, hogy megismétlődjék. Az elfajzott rokonnal, a hedonizmussal szemben az hozható fel érvként, hogy nem tehető végső értékké az, ami csömörletes. Hermann Heinrich Gossen német nemzetgazdász I. törvénye szerint: „Egy és ugyanazon élvezet nagysága folyamatosan csökken, ha ezt az élvezetet megszakítás nélkül, folyamatosan elégítjük ki mindaddig, amíg csak el nem telünk vele.”2 Paul A. Samuelson a közgazdaságtan egyik mértékadó kézikönyvében így fogalmazta meg ezt az összefüggést: „Egy jószág elfogyasztott mennyiségének növekedésével a jószág határhaszna (vagyis a legutolsó egység által hozzáadott pótlólagos hasznosság) csökken.”3 A telítettség annál a jószágmennyiségnél lép fel, amelynek határhaszna már 0, de negatív érték is lehet. A jóízű ételek, zamatos borok szakadatlan fogyasztása vagy a kívánatos asszonyszemélyekkel való megszakítatlan együtt hálás nem azért nem lehet a legfőbb jó, mert ezek a dolgok önmagukban rosszak, sőt, hanem azért, mert „folyamatos fogyasztásuk” a várt hatás ellenkezőjét eredményezheti: émelygést, undort, utálatot válthat ki, akár végzetes következményekkel járhat. Mindez a „csend fogyasztásáról” is elmondható. Sok embert valóban rettent a csend. Nyomasztónak érzik, minduntalan megtörik. Az önmagához is roppant szigorú erdélyi költő, Székely János egyik versét (Rádió. 1961) idézem:

Rettegvén, társaim, a csendet,
Mely szült és ránk szakad megint,
Beszélünk, szüntelen beszélünk

Gossen I. törvénye azonban nem minden esetben igaz a csendre. Vannak, akik egész életükben fáradhatatlanul Isten csendjét keresik. Thomas Merton trappista szerzetes Senki sem sziget című könyvében fejtette ki: „A néma dolgok … nem csupán csöndjükkel szólnak hozzánk. Maga az Úr beszél általuk, sokkal mélyebb csönddel, amely saját lényünk mélyeibe van elrejtve. … A világ minden csöndjének teljességében, mélységében és tágasságában van jelen Isten, itt él elevenen az Ő gondolata.”4 Simone Weil sem a merőben akusztikus csendre gondolt, amikor úgy vélekedett, hogy önmagunk megtagadása nem egyéb, mint „föleszméIni a valóságosra, az örökkévalóra, meglátni az igazi világosságot, meghallani az igazi csöndet”.5 Az igazi csend megtapasztalása azonban nem csupán a hívő emberek kiváltsága. Az állítás alátámasztására Mészöly Miklós Az atléta halála című regényéből idézek egy részletet. Őze Bálintot meghívták Bátakolosra, hogy egy szoboravatás alkalmából bemutató 1500-at fusson. Bár a pálya talaja szokatlanul kemény volt, és az oldalszél is zavarta, hatalmas iramban futott. Versenytársai egymás után dőltek ki mellőle: „Viszont a csönd épp azután kezdett igazi csönd lenni, a harmadik kör végénél. Akkor már alig volt mozgás a közönség között, csak a lovak nyihogtak fel időnként – és mindez együtt hatott úgy, mint ami többé nem ismételhető meg és továbbnem fokozható.”6

Az előbbi megfogalmazások azt sejtetik, hogy a valóság – legalábbis ami a csendet illeti – szintekre tagolódik. Az igazi és a többi (nem igazi) csend más-más létszinten helyezkedik el, és egyedül az előbbi méltó a megismerésre. Mindez a tudás esszencialista felfogására emlékeztet,7 de nem tudományos elméletekről van szó, hanem vallási élményről, sajátos egyéni tapasztalatról. A szerzetes, a misztikus és az atléta egyaránt úgy vélte, hogy megtalálta a csend végső lényegét, és egyikük sem érezte úgy, hogy adós maradt a végső magyarázattal. Elegendő bizonyosság volt számukra a megélt tapasztalat. Az igazi csend abban hasonlít a teljes csendhez, hogy nem fokozható, abban viszont eltér tőle, hogy nem ismételhető meg tetszés szerint. Az akusztikus csend bármikor megismételhető (süketszoba), avagy bizonyos körülmények fennállása esetén magától megismétlődik. Az igazi csendnek nem szükséges feltétele a zajtalanság, a részleges csendek éppúgy minősíthetők igazinak. Mészöly Miklós regényében csend volt, „csak a lovak nyihogtak fel időnként”. Mivel az igazi csend a beszámolók egybehangzó tanúsága szerint páratlan, semmi mással össze nem téveszthető, gyakori kísérőjelensége a kegyelmi állapotnak. Az igazi csendnek, amely természetéből fakadóan projektív, előfeltétele, hogy az érzékelőt ne „csendre csonka hit” (Kovács András Ferenc: Per amorem dei. 2010) hassa át, hiszen akkor sohasem „rebben … a meglepett öröklét” (Pilinszky János: Dél. 1960). Kétkedők persze akadnak szép számmal. P. Papp Zoltán a Menhirek ciklus (2003) egyik darabjában vonta kétségbe e megkülönböztetés jogosságát: „Csend van – mondjuk, / pedig az igazit még / egyikünk sem hallotta.” A kétkedők észjárása szerint csak egy módszertanilag is kifogástalan eredetiségvizsgálat – Igazi vagy nem igazi? – vezethet megnyugtató eredményre.

A csend fogalmi körén belül a „jó” és „rossz” csendek megkülönböztetése jelez újabb ellentétet. A csend mindkét ágon terebélyes rokonsággal büszkélkedhet. A rokon értelmű szavak lexikai, fogalmi és metafizikai kötelékeinek szorossága a vérségi kapcsolatra emlékeztet, sokkal erősebb, mint a Wittgenstein-féle családi hasonlóság.8 A jó – tiszta, bűntelen és egészséges, míg a rossz – piszkos, bűnös és beteg. Néhány példa az acsarkodó rokonokra. A tiszta csend gyakori minőségjelzős szerkezet, Kosztolányi Dezső (Csönd. 1907), Tóth Árpád (Szédület. 1915), Tompa László (Csillagúton szekerezve. 1933) és Sík Sándor (Ó tiszta csend! 1952) költeményében is szerepel. Orbán Ottó ugyanabban az esztendőben foglalta versbe a tiszta és a piszkos csendet: „Hangunk mint elhajított kő zuhan, / a csend tiszta forrásaiba csobban” (Hat vers férfihangra. 4. A szakadék mélye. 1960), illetve „a várost járom mocskosan a csendtől” (A tűzvész emlékei. 6. 1960). Füst Milán így fakadt ki a Halottak éneke ciklus I. versének címében „Mi bűnöm volt a csend?” (1934), míg Orbán Ottó a csend ártatlanságát vélelmezte: „az este magánya bűntelen csend” (Menet. 1960). A hitéleti és lelkiségi irodalomban, az imaéletről szóló beszámolókban gyakran tűnik fel az egészséges csend szókapcsolat, a sajtónyelvben viszont rendszerint annak kifejezésére szolgál, hogy a kormánypárti és ellenzéki képviselők éppen szusszanásnyi pihenőt tartanak egymás szidalmazásában. Az ellentétpár másik tagja is előfordul olykor, Kormos István ezekkel a szavakkal zárta Divinyi Mehmed irigye károg (1976) című versét: „nevemre kórságos csönd pereg”.

A teljes csend azt jelenti, hogy nincsen semmi zaj: „Benn a szobában légy nesze se hallszik” (Babits Mihály: Halál automobilon. 1906). A huzamos csend nyomasztó, a kísérleti alanyok a süketszobában egy óráig sem bírják ki. Kosztolányi Dezső egy álmatlan éjszakán kérdezte önmagától: De mért e csönd? / Ah iszonyú. / Még légy se döng, / nem rág a szú. (Fölébredek. 1924). Az akusztikus teljes csendek kivétel nélkül „rossz” csendek. A teljes melléknév szokásos 'hiánytalan, kerek egész, csorbítatlan' jelentése az ellenkezőjére fordul. A teljes csend szókapcsolat privatív, nem hiánytalanságra utal, hanem hiányra, a hangok, a lárma, a zaj hiányára. A részleges csendek viszont bizonyos mértékig zajosak: „De odaát csend volt, csak fémes fényű legyek zümmögtek a napon és két fehér szárnyú lepke kergetődzött a virágok között.”9 A teljes csendek üresek, míg a részleges csendek bizonyos értelemben tartalmasak.10 Füst Milán elbeszélésének hőse, Kunti, a fejedelem elmélkedésre hajlamos, szép leánya maga is meghökkent, amikor ráébredt erre: „Kertjében ült, kora hajnalban, a tartalmas csendnek azokban a csodás óráiban, mikor semmi se mozdúl, csak éppen hogy az egész határ szinte zeng a madárfüttytől, de a müezzin hangja is el-el hat idáig s az ember mégis csodálkozva néz körül és azt mondja magának: milyen nagy itt a csend!”11 A részleges (tartalmas) csendek „jók” is, „rosszak” is lehetnek, de a „jó” csendek mindegyike tartalmas csend, míg az üres csendek mindig „rossz” csendek. Fenyő László Boldogtalan (1943) című versének részlete is ezt a kettős állítást támasztja alá:

Csend, csend, selejtes,
semmit se rejtesz,
rosszminőségű csend
A jó csönd borongós,
mint a teliholdnak
udvara van

A csend szó poliszém. A külvilág állapotaként zajtalanságot (vagy kismértékű zajt) jelent, lelkiállapotként pedig békességet, nyugalmat. A két jelentés gyakran fonódik egybe: „Most csend van a fülemben és a szívemben.”12 Ám az is gyakori jelenség, hogy a lélek nyugtalanságát még a természet csendje sem képes csitítani: „Kígyóvá lett a csönd s a béke” (Csorba Győző: Magamért. 1978). A „jó” és a „rossz” csend egy mentális skála ellentétes értékeit jelenítik meg, némi túlzással kegyelmi adományként vagy kínzó hiányként ragadhatók meg. Áprily Lajos arról ábrándozott Hypertonia (6. 1957) című költeményében, hogy előnyös üzletet köt Perszephonéval: „gonosz kínért jó csendet ad cserébe”.

A magyar származású Zeno Vendler a ürességének szentelt tanulmányát G. E. Moore Principia Ethicájával kezdte, Arisztotelész Nikomakhoszi etikájával zárta, és szerényen hozzáfűzte, hogy nincs új a nap alatt. Sokat idézett példái: John jó táncos, John jó költő, John jó apa, John jó ember, Fido jó kutya és végül az értelmezhetetlen Mumbo jó pávián. Amellett érvelt, hogy a jelentését a jelzett főnév által jelölt entitás rendeltetése határozza meg.13 A Péter nyúlánk kamasz és az Ez egy sárga villamos mondatokban szereplő nyúlánk és sárga abszolút melléknevek, mert implikálják a Péter nyúlánk & Péter kamasz, illetve az Ez sárga & ez villamos mondatokat, azaz eleget tesznek a konjunkciós elemzésnek.14 A jó kés vagy a jó lantos15 szintagmák viszont nem felelnek meg ennek a követelménynek, nem következik belőlük, hogy Ez jó & ez kés, illetve hogy Péter jó & Péter lantos. Amíg a részletező jelentésű nyúlánk melléknév és a sárga színnév pontosítja a főnév jelentését, addig a értékelő melléknév üres, a főnévtől veszi jelentését, a középkori logikusok szóhasználatával élve szünkategorématikus terminus.16 A szótárban legfeljebb annyi áll(hatna) róla, hogy kedvező értékelést fejez ki.

A jó csavarhúzó például hozzávetőleg úgy határozható meg, hogy a szerszám lapos éle megfelelően illeszkedik a csavarba, így nagyobb erő vihető át a csavarfejre, mégsem forog meg, vagy ugrik ki a horonyból. A csavarhúzó szárának és fejének anyaga krómmal és molibdénnel ötvözött acél, kézbe illő markolata kissé bordázott. A nak önmagában nincs jelentése, nincs önértéke, üres, választott példámban egy kéziszerszám megfelelő volta tölti fel jelentéssel, annak háramló, funkcionális értékét fejezi ki. A jó csend szintagmában azonban nem így működik a . Megfordul az irány. A melléknév ezúttal nem a főnévből szivattyúzza ki jelentését, hanem indexként azt jelzi előre, hogy a poliszém csend melyik pólusáról lesz szó. A nak ebben a szótársulásban sincs önálló jelentése, de kataforikus szemantikai kapcsolóként a szünkategorématikus terminusok egy új alosztályába sorolandó. Babits Mihály A gólyakalifa című korai regényében így írta le Tábory Elemér hazatérését: „A csönd, a jó csönd, a drága, finom csönd áradt szerte. Csak az öreg Cézár csaholt hangosan örömében.”17

A csend az igazi kijelentés – az igazi csend szófordulattal ellentétben – már a fogalom önkörén kívül sejtet ellentétet. Az igazi melléknév predikatív használata18 – az attributív használattal ellentétben – arra utal, hogy a csend valamivel szembeállítva az igazi. S ez a valami nem egyéb, mint a zaj. A kontradiktórius ellentétek két komplementer részhalmazra osztják a tárgyalási univerzumot, nem húzódik köztük senki földje.19 A csend–zaj antonim pár értékelést is tartalmaz, ami gyakran kapcsolódik össze orientációs metaforákkal: „Innen hova hághatna még a láb? / E csönd, e béke: ez itten a csúcs – / És nincs tovább” (Reményik Sándor: Add a kezed... 1920), illetve ki méltó arra, hogy „kilépjen e zajból, fel a csendbe?” (Füst Milán: Olaszországi levél II. Üres templom. 1924). Weöres Sándor mottóként választott költeményében a csend térbeli elhelyezkedése mellett képzetes anyaga is értékes voltáról tanúskodik: „egyetlen arany csend / volt odafönn” (Harmadik szimfónia II. 1943). A jó fent van kognitív metafora a csend fogalmi megragadására is alkalmas. A fennálló „jó” és „rossz” csendek az imaginárius topográfia alapján egy függőleges tengely mentén rendezhetők el. A „jó” és „rossz” csendek keletkezési iránya viszont azonos, csak a felülről érkezés mikéntjében különböznek egymástól: a „jó” csöndek szállnak, a „rossz” csendek zuhannak ránk.20 Egy-egy példával szemléltetve: „Az én lelkemre is szálljon le béke, csend!” (Tompa Mihály: Isten akaratja. 1862); „Ilyen a csend… Szinte ránk szakadt ebben a kertre néző, földszinti kis, semminek se használt mángorlóhelyiségben.”21 Az állapotváltozás fogalmi megragadására mindkét esetben a gravitációs erőről alkotott elemi ismereteink szolgálnak: a rossz csendek keletkezése zuhanás, illetve a jó csend (lelki béke) keletkezése szárnyakon való aláereszkedés. Az első fogalmi metafora a természeti erők kérlelhetetlenségére utal, de a kegyelmi állapotra emlékeztető „alászállás” is független az akaratunktól.

Baudelaire és Nietzsche óta mindennapi bölcsességnek számít, hogy „valami igaz lehet annak ellenére, hogy és abban, amiben nem szép és nem szent és nem jó”22 – fejtette ki Max Weber A tudomány mint hivatás (1917) című előadásában a különféle rendek és értékek isteneinek egymással vívott harcáról. A filozófiai felismerések mögött kullogó nyelvhasználatból azonban mind a mai napig a szép, jó és igaz szókratészi egysége hámozható ki. A csend–zaj, illetve a csendes–zajos ellentét burkolt értékelést tartalmaz, amit az is bizonyít, hogy nem beszélünk *csendszennyezésről és *zajháborításról, csak csendháborításról és zajszennyezésről.23 Axiológiai akadályoztatás miatt nem mondjuk azt sem, hogy szép terrorcselekmény, jó guillotine, igaz merénylet. Az atombomba és más tömegpusztító fegyverek elé sem kerül jelzőként a pompás, ragyogó, csodálatos, legfeljebb a hatékony. Sokakban még ma is megrökönyödést kelt, hogy Thomas de Quincey 1827-ben megjelent esszéjében a gyilkosságot a szépművészetek egyik ágának nevezte.24 Az értékelés első lépcsőfoka minden bizonnyal az, amikor ítéletet ugyan még nem alkotnak, de a szavak csengése, jelentésudvara mégis egyértelművé teszi, miként vélekednek, Szilágyi Domokos versében (Inter arma... 1958) „röhögött a zaj, mosolygott a csönd”. A második lépcsőfokot az képviseli, amikor egy értékelő állásfoglalást palástolnak, mint Thomas Carlyle tette esszéjében: „A csend mély, mint az Örökkévalóság, a beszéd sekély, mint a (múló) Idő.”25 A határra érkeztünk. A sugalmazó mély–sekély ellentét az értékítélet minden hájjal megkent szállásmestere, a verzállal szedett Örökkévalóság és (múló) Idő pedig orthográfiai hadüzenet. Az utolsó lépést, a kendőzetlen értékítéletet Babits Mihály Előszó (1918) című költeményének a cigányátokra emlékeztető megszemélyesítése példázza: „minden zaj tályog és bús nyavalya / a Csöndnek testén…”

Értékelni azonban nemcsak állapotokat vagy tovatűnő pillanatokat lehet, hanem hosszabb folyamatokat, egész korszakokat, korszakok egymásra következtét is. A szinkrón ellentét diakrónná változik, ha a csend jó és a zaj rossz értékelő állásfoglalásokat időbeli folyamatokra terjesztjük ki. Weöres Sándor Csend című versét idézem:

A félig nyitott ablakon
behajol a szél a szobába,
a világűr csendje, magánya.

A bútor szögletétől
a légi fellegekig
és az égi csillagokig
a csend vonulása lakik.
 
Rozsdája

a lárma.

A növekedés vagy csökkenés szavak önmagukban még nem tartalmaznak állásfoglalást, mégis gyakran használják őket burkolt vagy nyílt értékelésre. A gazdasági növekedés pusztán annyit jelent, hogy naturáliákban vagy pénzértékben kifejezve egy nemzetgazdaság vagy egy vállalat az adott időszakban több terméket, terményt vagy szolgáltatást állított elő, mint a megelőző időszakban. Ezt a tényt aztán ki-ki tarthatja jónak is, rossznak is. A Római Klub első jelentése, az úgynevezett Meadows-jelentés 1972-ben A növekedés határai (The Limits to Growth) címet kapta. A Meadows házaspár – Donella és Dennis – az emberiséget fenyegető veszélyekre figyelmeztetett, és gyógymódként a sokat vitatott zéró növekedést javasolta. Mások szerint viszont a növekedés nem kárhoztatandó, hanem – éppen ellenkezőleg – üdvözítő. Még sokak számára ismerősen csengenek az ilyesfajta megfogalmazások: Cementtermelésünk 135 százalékkal szárnyalta túl a kapitalista országokét. A jelenlegi varázsige, a fenntartható fejlődés (sustainable development) Lester R. Brown 1981-ben megjelent, Building a Sustainable Society című könyve nyomán terjedt el. A fejlődés, felemelkedés, haladás, hanyatlás, bukás szavakat ádáz gyanakvással kell szemlélni, mert csaknem mindig értékelő állásfoglalást lepleznek. Edward Gibbon angol történész összefoglaló műve – The History of the Decline and Fall of the Roman Empire – 1776 és 1789 között hat vaskos kötetben jelent meg. Azóta se szeri, se száma azoknak a könyveknek, tanulmányoknak, filmeknek, amelyeknek a címében ott hivalkodik az ennek-annak hanyatlása és bukása szófordulat.

Megannyi gondolkodó tulajdonított a történelemnek irányt, látta felemelkedésnek vagy hanyatlásnak, netán állandó körforgásnak. Voltaképpen arra a kérdésre keresték a választ, hogy van-e a történelemnek értelme. Hagyományosan történetfilozófiának, újabban szubsztantív történetfelfogásnak nevezik ezeket a makacs próbálkozásokat. Arthur C. Danto amerikai filozófus a történetfilozófiának azt a változatát nevezte így, amelynek képviselői a történelem egészéről akarnak beszámolni, és úgy vélekednek, hogy az események története már bekövetkeztük előtt megírható.26 Oswald Spengler főműve, A Nyugat alkonya ezekkel a szavakkal kezdődik: „Jelen könyv a legelső kísérlet arra, hogy a történelmet előre meghatározzuk. Arról van szó ugyanis, hogy eljövendő, még le nem pergett stádiumokban követjük majd nyomon a kultúra sorsát, mégpedig amaz egyetlen kultúráét, mely e földgolyón korunkban a beteljesülés állapotába jutott, vagyis a nyugat-európai és amerikai kultúra sorsát.”27 A jövő történetét azonban nem lehet megírni. Ez csak akkor volna lehetséges, ha a történész nem tudós volna, hanem próféta, Csoóri Sándor találó, de megbélyegző szavaival: „a jövő szökevénye”28. A próféta beszél úgy a jövőről, ahogy közönséges halandó csak a múltról képes: „Mert gyermek születik, / fiú adatik nekünk, / s az ő vállára kerül az uralom” (Iz 9,5). Senki sem mondhatja el magáról, hogy abból a nézőpontból, amelyből ő szemléli a világot, éles körvonalat öltenek a jövő eseményei. Ha volna kitüntetett nézőpont, akkor már a jelenben kirajzolódna a jövőbeli események mintázata, már a jelenben érthetővé vagy értelmezhetővé válna az egyes események „jelentősége” vagy „értelme”, amelyek – ha egyáltalán valamikor – csak a történet egészében, utólag válnak értelmezhetővé.

A görög εποχή szó az asztronómiában „egy égitest kitüntetett megfigyelési pontja volt, az égitest áthaladása a zeniten”, vagy bármely másik nevezetes konstelláció. Eredetileg tehát nem időtartamot jelentett, hanem kezdő időpontot. A megjegyzésre érdemes időpontok között az „eseménynélküliség »lapályai«”29 terültek el. Burkhart Steinwachs német irodalomtudós a korszaknak mint sajátos időtapasztalatnak három típusát különítette el. A legrégebbi a kronologikus korszakfogalom, amely az εποχή etimológiájához kapcsolódva időpontot, nyugvópontot vagy fordulópontot jelent. Az eseménytörténetben ilyenek a kiemelkedő fontosságra szert tett dátumok: 1848, 1945, 1956. A második a XVIII–XIX. században keletkezett strukturális korszakfogalom, amely időszakokat, történeti (ókor, középkor, újkor) vagy művészettörténeti (gótika, barokk, romantika) korszakokat jelöl. „Ehhez a korszakfogalomhoz kapcsolódott … a historizmus óta az individualitás, a fiziognómiai egység és a viszonylagos zártság képzete, amely csak a maga korszakon belüli folyamatában vált jelentőssé, mint például a kezdet, tetőpont és hanyatlás közismert természeti sorában.”30 A harmadik a peripetikus korszakfogalom, amely a változásokra összpontosítva régebbi és új időpontokat kapcsol össze. Szemléletes példa erre Thomas S. Kuhn elmélete a paradigmaváltásról, amelyet A tudományos forradalmak szerkezete (1962) című könyvében fejtett ki.

Hésziodosz aranykormítosza, az első hanyatláselmélet a strukturális korszakfogalom keretein belül helyezhető el. A Krisztus előtt 700 táján írott Munkák és napokban a történelmet öt korszakra osztotta fel, és minden korszaknak egy nemzedéket (γένος) feleltetett meg, melyeket – a negyedik rend, a félistenek kivételével – fémekkel jellemzett: aranykor, ezüstkor, rézkor, héroszok kora, vaskor. A különböző korszakokat megtestesítő nemzedékek tagjai kinézetükben, lelkialkatukban és sorsukban is különböztek egymástól. Az utolsó korszak a saját kora: „Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend / embereként, meghalni előbb, vagy a messze jövőben / élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor.”31 Hésziodosz önértelmezésének meghatározó részét alkotta, hogy melyik korszakban élt, ami a régészeti vaskor emberéről nem mondható el.32 Platón az Állam című dialógusában a fémek nem az időben egymásra következő, egyre kevésbé értékes korszakokat, hanem az egyidejű társadalmi tagozódást jelenítik meg: a filozófusok az arany-, az őrök az ezüst-, a földművesek és a kézművesek a bronz-, illetve vasivadékok.33 A görög és római szerzők (Platón, Cicero, Lucretius, Vergilius, Horatius, Ovidius stb.) évszázadok hosszú során át egymással versengve becsmérelték a saját korukat. A jelen silányabb, mint a múlt – vallották –, és a komor jövő félelmetes árnyait vetítették előre. A háttérben egy élettani analógia húzódik meg, mely szerint a társadalmaknak éppúgy vannak életszakaszai, mint az embereknek. Az ókor válságát néhány elemző azzal magyarázta, hogy „a múlt folyamatosan felhalmozódott a jelen minden pórusában, s így az ember élete óhatatlanul egyre inkább a múltbeliek életévé, kísértetek lakhelyévé vált”.34

A hagyományos leíró nyelvtanok tárgyalásmódja elfedi a számnevek és egyes fémnevek engesztelhetetlen harcát. A sorszámnevekhez és a fémnevekhez gyakran kapcsolódik rangsor, értékmérés, a legismertebb az arany és az első versengése. A sportversenyeken az első helyezett aranyérmet, a második ezüstérmet, a harmadik bronzérmet vehet át. Az arany szó másik gyakori számnévi jelentése az 'ötven', illetve 'ötven év után ünnepelt', amire az aranylakodalom, aranymise, aranydiploma a legismertebb példák.35 Az előbbi szóösszetételek előtagjaként az ezüst a huszonötödik, a gyémánt a hatvanadik, a vas többnyire a hatvanötödik évfordulót jelöli. A fém- és ásványnevek számnévi jelentése azonban nem minden esetben rögzült egyértelműen. A vasmise nem a hatvanötödik, hanem a hetvenedik évfordulót jelöli, az uralkodás hatvanötödik évfordulója viszont zafírjubileum, a rubin diplomaként hetvenedik, lakodalomként negyvenedik évfordulót jelent. Az arany 'kiváló, legjobb, méltó, helyes' értelemben lazábban kapcsolódik az első sorszámnévi jelentéséhez. A méltó, igaz embert Jókai Mór nem puszta szeszélyből nevezte Aranyembernek (1872). Horatius a szélsőségeket kerülő, megfontolt magatartásra utalt az arany középút (aurea mediocritas) kifejezéssel.36 A Hallgatni arany (beszélni ezüst) közmondás egy számos esetben erkölcsileg nehezményezhető magatartásra szólít fel.37 A bölcs megállapításokat aranyigazságnak nevezik, a szellemes mondásokat pedig aranyköpésnek, amelyet csak Tristan Tzara tart valóban testnedvnek: „A társalgásból megszökő minden egyes nyálcsepp arannyá alakul át.”38 Az aranykor nemcsak a természettel összhangban lévő, békés, boldog világkorszakot jelenti, hanem valaminek a fénykorát, virágkorát is, ebben az értelemben szokás a római költészet vagy Erdély aranykoráról, a spanyol aranyszázadról stb. beszélni.

A történetfilozófiai stádiumok elhatárolására kiszemelt ismertetőjegy szinte bármi lehet, még a csend is. Aldous Huxley a zaj korának nevezte a XX. századot, és a technikai vívmányok közül a II. világháború után széles körben elterjedt rádiót kárhoztatta.39 Hamvas Béla Az ágy című esszéjében szőtte tovább Huxley gondolatait: „Már nincs messze az az idő…, amikor a csend a földről … eltűnik. … A meghittség utolsó állomása az ágy. A paradicsomból ez maradt. Az ember a földről kiüldözte önmagát, de ez a kis hely …, ahová elbújhat egy cseppet aranykorából élni, ha kint zúg is a motor, a szomszédban vinnyog a rádió”.40 Vilém Flusser keserű örömmel állapította meg, hogy „Még vannak ágyak. A szó szigorú, szoros és pontos értelmében vett lakhelyek.”41 Huxley, Hamvas, Flusser és más szerzők borúlátó írásaiból szinte maguktól bomlanak ki egy hanyatláselmélet mögöttes történetfilozófiai előfeltevései. Az egyes stádiumok rendre megfeleltethetők a pusztán fémekkel jellemzett hésziodószi korszakoknak vagy Ovidius későbbi, időszámításunk első éveiben felvázolt négyes felosztásának, az arany-, ezüst-, réz- és vaskornak.42 Az emberi világ történeti alakulása a csend–zaj váltakozása szempontjából a következőképpen írható le: a teljes csend harmonikus korszakát (Cs) az egyensúly kora (Cs Z → Cs) követi, majd a megbomlott egyensúly kora (Z Cs → Z) következik. Végezetül elpusztul a Föld és az emberiség. Az utolsó korszak, az elviselhetetlen zaj kora (Z).

A derűlátóbb forgatókönyvek szerint a vaskorszak után ismét egy aranykor jön el. Vergilius az Aeneis VI. és VIII. énekében a hajdanvolt aranykor (aurea saecula) után vágyakozott, a Negyedik eklogában viszont egy új aranykor bekövetkeztét jósolta meg:

Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma,
már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.
Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan
véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort43

A Krisztus előtt 40 körül keletkezett költeményt a középkorban beteljesült próféciának tekintették. Úgy vélték, hogy Jézus születését jövendölte meg, Dante ezért választotta Vergiliust útitársul alvilági útján. Goethe színművének hercegnője már kevésbé volt bizakodó, azzal is beérte volna, ha az aranykor legalább a lélekben megteremthető: „a lélek egyre / igényesebb, és arra törne, hogy / a künn hiányzó aranykort magában / építse újra fel”.44 A korszakok ismételt visszatérése, avagy a csend és zaj kérlelhetetlen váltakozása a körforgásra emlékeztet: „Múlt az idő, s untig változtak benne zaj és csend” (Vörösmarty Mihály: A rom. 1829–1830).Mítoszba illő Gelléri Andor Endre megfogalmazása, melyben a kerék térben megtett útjának hasonlatával ragadta meg az idő váltakozó mintázatként nyomot hagyó múlását: „Megreccsen az első kerék, kenetlen tengelyén körbe fordul, mint a föld éjből a nappalba és csöndből a zajba.”45 Az „ugyanannak örök visszatérése” (ewige Wiederkehr des Gleichen) Friedrich Nietzsche filozófiájának alaptétele, amelyet a „gondolatok gondolatának” (Gedanke der Gedanken) nevezett.46 Robinson Jeffers, a zaklatott amerikai költő Kínos célok receptje (1939) című költeményében – Lucretius és Platón kénytelen tapasztalatára utalva – egy általános törvényszerűséget fogalmazott meg, amelyet korszakokra és személyekre egyaránt alkalmazhatónak tartott: „A jövő ködös táj, / senki se lát tisztán, de ciklikusan visszatér / Egy érezhető változás a dolgok ritmusában, mint / amikor egy kimerült ló / Botlik s helyrehozza, de a paták ritmusa már nem / ugyanaz, még mérföldeket futhat, / De buknia kell végül…”47 A körforgás eszméje a politikai történetírásban, a kissé ódivatú művészettörténetben és a kortárs gazdaságtörténetben is megjelenik, a közgazdaságtan cikluselméleteiben pedig főszerepet osztottak rá, egyaránt lehet korlátozott érvényű tapasztalati megfigyelés, illetve értékelést is tartalmazó világmagyarázat.

 

 

 

 


Jegyzetek

 
1 Idézi Károlyi Amy: Emily Dickinson útja (1977). In: Emily Dickinson válogatott írásai. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978. 124.
 
2 Hermann Heinrich Gossen: Die Entwicklung der Gesetze des menschlichen Verkehrs, und der daraus fließenden Regeln für menschliches Handeln. Friedrich Vieweg und Sohn, Braunschweig, 1854. 4–5. – Az eredeti: Die Größe eines und desselben Genusses nimmt, wenn wir mit der Bereitung des Genusses ununterbrochen fortfahren, fortwährend ab, bis zuletzt Sättigung eintritt.
 
3 Paul A. Samuelson: Közgazdaságtan (1948). Fordította Dr. Balogh András. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976. (III. 22) 561.
 
4 Thomas Merton: Senki sem sziget (1955). In: A csend szava. Fordította Lukács László. Szent István Társulat, Budapest, 1983. (16. 5–6) 176. – Az eredeti: Then mute beings no longer speak to us merely with their own silence. It is the Lord Who speaks to us, with a far deeper silence, hidden in the midst of our own selves. … God is present, and His thought is alive and awake in the fullness and depth and breadth of all silences of the world.
 
5 Simone Weil: Ahol elrejlik az Isten (1942). Fordította Reisinger János. In: Simone Weil: Ami személyes, és ami szent. Vigilia, Budapest, 1983. 130. – Az eredeti: c'est s'éveiller au réel, à l'éternel, voir la vraie lumière, entendre le vrai silence
 
6 Mészöly Miklós: Az atléta halála. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1966. 205.
 
7 Vö. Karl R. Popper: Három nézet az emberi tudásról (1965). In: Forrai Gábor–Szegedi Péter (szerk.): Tudományfilozófia. Áron Kiadó, Budapest, 1999. (3) 506. skk.
 
8 Vö. Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások (1953). Atlantisz         Kiadó (Medvetánc), Budapest, 1992. (I. 66–67. §) 57–58.
 
9 Réti Ödön: Zorka (1912). XI. folyt. Nyugat, V. évf. 1912. 7. sz. 583.
 
10 E fogalmak beható elemzését lásd E. Bártfai László: Teljes, részleges és viszonylagos csend. Dunatükör, XIII. évf. (38. megj.) 2015. nyár, 66–84.
 
11 Füst Milán: Párducok paradicsoma (1960). In: Füst Milán összegyűjtött elbeszélései. I. Öröktüzek. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2003. 469.
 
12 Füst Milán: Denevérek (1946). In: Füst i. m. 161.
 
13 Vö. Zeno Vendler: The Grammar of Goodness (1963). In: Zeno Vendler: Linguistics in Philosophy. Cornell University Press, Ithaca (New York), 1967. (7.8) 193. kk.
 
14 Vö. Kiefer Ferenc: Jelentéselmélet (2000). Corvina Könyvkiadó, Budapest, 2007. (7.3) 183. és (7.4) 185. k.
 
15 Vö. Arisztotelész: Nikomakhoszi etika (Kr. e 330?). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987. (I. 1098a) 17.
 
16 A kategorématikus–szünkategorématikus terminusok megkülönböztetése a Kr. u. 500 körül működött Caesareai Priscianustól származik. Vö. Borbély Gábor: Civakodó angyalok. Bevezetés a középkori filozófiába. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008. (16.3.1) 267.
 
17 Babits Mihály: A gólyakalifa (1916). Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.T., Budapest, é. n. [1933] (IX) 124.
 
18 Kiefer Ferenccel ellentétben úgy gondolom, hogy az igazi melléknévnek predikatív használata is van. Vö. Kiefer i. m. (7.3) 183.
 
19 Vö. John Lyons: Semantics (1977). Cambridge University Press, Cambridge, London–New York–Melbourne, 1978. 1. (9) 271–272. és D. A. Cruse: Lexical Semantics (1986). Cambridge University Press, Cambridge, 1997. (9.2) 199.
 
20 A csend szó konceptualizálásáról részletesen lásd E. Bártfai László: A csend fogalmi megragadása a magyarban. In: Gecső Tamás (szerk.): Ikon, nyelvi jel, szimbólum: nem természetes jelek a kommunikációban. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 192. Kodolányi János Főiskola–Tinta Kiadó, Székesfehérvár, Budapest, 2016. 31–54.
 
21 Takáts Gyula: Egy flóbertpuska története. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1967. (4) 19.
 
22 Max Weber: A tudomány mint hivatás (1917). Fordította Józsa Péter. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 147. – Az eredeti: etwas wahr sein kann, obwohl und indem es nicht schön und nicht heilig und nicht gut ist
 
23 Vö. Cruse i. m. (9.5) 214. skk.
 
24Vö. Thomas de Quincey: A gyilkosságról mint a szépművészetek egyikéről (1827). In: Hagyomány és egyéniség. Az angol esszé klasszikusai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967. 206–232. – Az eredeti cím: On Murder Considered as One of the Fine Arts
 
25 Thomas Carlyle: Sir Walter Scott (1838). In: Critical and Miscellaneous Essays VI. Chapman & Hall, London, 1888. 25. – Az eredeti: Silence is deep as Eternity; speech is shallow as Time.
 
26 Arthur C. Danto: Analytical Philosophy of History. (1965). In: Arthur C. Danto: Narration and Knowledge. Columbia University Press, New York, 1985. (I) 9.
 
27 Oswald Spengler: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai. I. Alak és valóság (1918). Fordította Juhász Anikó és Csejtei Dezső. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. I. 19.
 
28 A kifejezés először a költő egyik versében (A faparázs a hóra kivilágít. 1985) tűnt fel, de A jövő szökevénye címet kapta az összegyűjtött verseit tartalmazó kötet (2000) és a róla készült portréfilm (Görömbei András, Wonke Rezső, 2010) is.
 
29 Hans Blumenberg: A korszakfogalom korszakai (1966). Fordította Török Ervin. Helikon, A korszakok alakzatai. XLVI. évf. 2000. 3. sz. 305.
 
30 Burkhart Steinwachs: Mit nyújthatnak az (irodalmi) korszakfogalmak? Követelmények és következmények (1985). Fordította Molnár Péter. Helikon, A korszakok alakzatai. XLVI. évf. 2000. 3. sz. (I) 325.
 
31 Hésiodos: Munkák és napok(Kr. e. 700 körül). Fordította Trencsényi-Waldapfel Imre. Akadémiai Kiadó, h. n. [Budapest], 1955. (174–176) 47. – Az eredeti: Μηκέτπειτ᾽φελλον ἐγὼ πέμπτοισι μετεῖναι / ἀνδράσιν, ἀλλ᾽ πρόσθε θανεῖν ἢπειτα γενέσθαι. / Νῦν γὰρ δὴ γένος ἐστὶ σιδήρεον: οὐδέ ποτ᾽μαρ
 
32A régészek az egykori ember eszközeinek anyaga alapján határozták meg a kő- és fémkorszakok időbeli sorát: kőkor, rézkor, bronzkor és vaskor. A dán Christian Jürgensen Thomsen 1836-ban megjelent könyvében (Ledetraad til Nordisk Oldkyndighed. Kjöbenhavn) munkálta ki hármas felosztását, amelybe Pulszky Ferenc 1876-ban a Budapesten rendezett VIII. Ősrégészeti és embertani kongresszuson illesztette be negyedikként a rézkort. Pulszky értekezését (A rézkor Magyarországban. Budapest)1883-ban adta ki a Magyar Tudományos Akadémia Archæologiai Bizottsága.
 
33 Vö. Platón: Állam (Kr. e. 421). Fordította Szabó Miklós. In: Platón összes művei. II. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. (II. 415a–c) 223.
 
34 Richard Gilman: A dekadencia, avagy egy jelző különös élete (1979). Fordította Fridli Judit. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. (II) 63.
 
35Vö. Kicsi Sándor András: Antal László a szófajok kontinuumáról. Magyar Nyelv, 110. évf. 2014. 4. sz. 469.
 
36 Licinius Murenához (Kr. e. 22) írott ódájának második szapphói strófája Szabó Lőrinc fordításában így hangzik: „Akinek szívében arany közép tart / súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant / putri szennye, nem nyomorítja bántó / udvari pompa.” – Az eredeti: Auream quisquis mediocritatem / diligit, tutus caret obsoleti / sordibus tecti, caret invidenda / sobrius aula.
 
37 A feltehetően ókori egyiptomi eredetű közmondás számos nyelvben (angol, arab, francia, héber, holland, német, olasz, orosz stb.) megtalálható. Vö. Irina Golubeva: A csend és a hallgatás a kultúraközi kommunikációban, avagy hallgatni valóban arany. In: Navracsics Judit–Szabó Dániel (szerk.): A mentális folyamatok a nyelvi feldolgozásban. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 140. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2012. 135.
 
38 Tristan Tzara: Dada kiáltvány a gyenge szeretetről és a keserű szeretetről (1920). In: AA úr az antifilozófus. Orpheusz Könyvkiadó, Budapest, 1992. (III) 50. – Az eredeti: Chaque goutte de salive qui s'évade de la conversation se convertit en or.
 
39Vö. Aldous Huxley: Perennial Philosophy (1945). Chatto & Windus, London, 1946. (15) 249.
 
40 Hamvas Béla: Az ágy. In: Patmosz. Esszék. I. (1958–1964), Hamvas Béla Művei. Életünk Könyvek. Szombathely, 1992. 156.
 
41Vilém Flusser: Az ágy (1993). In: Az ágy. Kijárat Kiadó. Budapest, 1996. (1) 56. – Az eredeti: Es gibt noch Betten. Wohnungen, streng, eng und strikt gesprochen.
 
42 Vö. Publius Ovidius Naso: Átváltozások (1–8 k.). Magyar Helikon, Budapest, 1964. (I. 89–162) 10–11.
 
43Lakatos István fordítása. – Az eredeti: iam redit et Virgo, redeunt Saturnia regna; / iam nova progenies caelo demittitur alto. / Tu modo nascenti puero, quo ferrea primum / desinet ac toto surget gens aurea mundo. – Lucina Dianának, a világosság és szülés istennőjének mellékneve.
 
44Johann Wolfgang Goethe: Torquato Tasso (1790). Fordította Szabó Ede. In: Goethe válogatott művei. Drámák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. (II. 1) 467. – Az eredeti: mehr/ Und mehr verwöhnt sich das Gemüt und strebt, / Die goldne Zeit, die ihm von auβen mangelt, / In seinem Innern wieder herzustellen
 
45 Gelléri Andor Endre: Vándorlás (1930). In: Gelléri Andor Endre összegyűjtött novellái. I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1964. 136.
 
46 Tatár György pontosan fogalmazott, amikor leszögezte: „A gondolat megjelenési alakját tekintve sem tudományos gondolat, azaz nem is tudományosan téves.” Az öröklét gyűrűje. Nietzsche és az örök visszatérés gondolata. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1989. 26.
 
47 Prescription of Painful Ends. Tótfalusi István fordítása. – Az eredeti: The future is a misted landscape, no man sees / clearly, but at cyclic turns. / There is a change felt in the rhythm of events, as when an exhausted horse / Falters and recovers, then the rhythm of the running hoof-beats is changed / he will run miles yet, / But he must fall…
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!