Ugrás a tartalomra

Peter Sloterdijk: Bruno

 

Peter Sloterdijk

Bruno

 

A reneszánsz filozófusok ragyogó sorából, akik az új európai gondolkodást kezdték kivezetni a mindenható keresztény skolasztika felségterületéről, imponálóan messze kimagaslik Giordano Bruno elszenesedett alakja. 1600 februárjában Rómában elszenvedett máglyahalála óta neve – amelyet a feltétlen panteizmus és a kozmológiai merészség közhiedelmei öveznek – az újkori Szabad Szellem vértanúinak sorában olvasható. Posztumusz sorsa megőrzött valamit az élettörténetét beragyogó lidércfények csalóka világosságából és ennek tartós hatásából. Mindezek azon vélelmet támasztják alá, hogy hívei és elemzői inkább Bruno hamvaiban kotorásztak, semmint írásait olvasták volna.

Valójában a szellemtörténet csak kevés szerzőt ismer, akinek utóéletét ilyen nagy mértékben határozták meg álmodozó szimpatizánsok elfogult képzelmei és érdekei. A Bruno-recepció történetét tehát, kevés kivétellel, az olvasottság jóhiszemű hiányosságai jellemzik. Ekképp néhány támogatásra szoruló utód olyasmit adott Bruno szájába, amit ő akkor mondott volna, ha az az ember lett volna, akinek tartani akarják. Szóval mindenféle rendű-rangú szövetséget kereső ember bekapcsolódott ügyébe. Elsősorban szabadgondolkodó csoportok, antiklerikálisok és panteisták, újabban pedig egy bizonyos katolikus pietizmus nyúlt utána. Valósággal tolongnak körülötte, mintegy közelségében sóvárogva máglyahalálra, hogy így húzzanak némi hasznot áldozat-dicsfényéből. Az efféle tolakodó viselkedés tipikus mechanizmus a történetileg rendhagyó filozófusok esetében. Ezek az emberek a megbízható tudás hiányosságaira hivatkozva, némi joggal mutatnak rá a körülményre, hogy a XIX. század óta a művelt Európa nyelve, a latin, holt nyelvvé változott, és ezért Bruno döntő mértékben latin nyelvű írásai mintha már hosszú ideje valami barlang sötét mélyén hevernének. Aki ki akarja tenni magát a Bruno nagy és magasröptű gondolkodásából áradó roppant erős hatásnak, annak elsősorban azon kell fáradoznia, hogy őt, a „mágust”, az emlékező-művészt, a materiozófust, a kép-ontológust, a mindennemű változások avatott szakértőjét kiszabadítsa latin kriptájából, hogy ösztönző hatását a modern nyelvek fényében gondolhassuk át.

Elisabeth von Samsonow érdeme, hogy – nem utolsósorban Frances A. Yates, a tiszteletre méltó reneszánsz kutató angol hölgy ihlető ösztönzése nyomán – elsőként tette lehetővé a német olvasóknak Bruno rég elfeledett latin írásainak tanulmányozását. Műve bizonyítja, hogy az újkor mítoszának egy aspektusa téves: rávilágít a tényre, hogy a modernség a képzelet-filozófia szelleméből született. A „fantázia” világalkotó teljesítményének Bruno-féle újrafelfedezése nyomán a lusta hajlandóságú eszmetörténészeknek az a nézete, hogy az újkori gondolkodást teljes egészében Descartes-ból kell levezetni, kérdésesebb, mint valaha. Bruno, Shakespeare és Bacon univerzumaihoz kell visszatérnünk, hogy a kezdődő modernség eddig ismeretlen kincseskamrájának kulcsát végre megtaláljuk. Mint előtte szinte egyetlen gondolkodó sem, úgy hatolt mélyére az emlékezet kozmodinamikájának. Giordano Bruno a memoria természetéről és funkciójáról vallott nézeteivel azoknak kortársa lett, akik ma úgy hajolnak az emberi agy fölé, mintha az lenne a világ valamennyi rejtélyének bölcsője. Ő az újkor első „művészet”-filozófusa, mivel hangsúlyozta az emlékezet és az emlékezés művészi jellegét.

Eljött az idő, hogy lefújjuk a port Bruno kéziratairól, rámutatva arra, ami őt mint gondolkodót és az olasz, valamint a latin próza mesterét, egyedülállóként tünteti ki: eredeti gondolatainak messzire világító szó szerintiségére.

 

Romhányi Török Gábor fordítása

 

Forrás

Peter Sloterdijk: Philosophische Temperamente. 43–45. p.

 

 

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!