Ugrás a tartalomra

Mezítlábas Szerbia – Pejin Lea versei a Debütben

http://www.irodalmijelen.hu/sites/default/files/lea_0_0.jpg 
Mezítlábas Szerbia
Pejin Lea versei a Debütben
 
Nő 
 
Végre annyi időt töltök a zuhany alatt, mint más nők,
végre külön táskában viszem az arclemosókat,
teher alatt nő a ránc.
 
Végre elhallgatok, ha egy férfi szól,
végre bort iszom sör helyett,
a vége mégis ugyanaz:
inni, élni, egy kicsit félni,
még inni, majd belehalni.
 
Végre van futós képem az instagramon,
végre lefogytam, már fonnyadok.
Számolom a grammokat, elfogyok lassan,
végre puffasztott rizst eszem kenyérbél helyett.
Lenyelem.
 
Végre nő vagyok és
végre átlagos.
 
 
Korán jöttél 
 
Korán jöttél!
Még a kávé sem hűlt ki.
Nem kérsz?
Én sem, már órák óta ébren vagyok,
a koffein már csak posztként tudna feltölteni.
És pelyhet?
Kukoricát?
Én sem,
nincs is.
Korán jöttél!
Még a ronda pizsamámban vagyok.
Macis és lukas.
Te most is szép vagy, habár utcaruhában és fésülködve.
Felöltözöm!
Elfordulnál?
De leskelődhetsz,
csak ne áruld el.
Felöltöztetsz?
Dehogy, persze, hogy nem, csak
vicceltem.
Egyszer elmentünk együtt a…
…és azt mondtad, hogy jó vagyok.
Te nem emlékszel, persze,
régen volt,
vagy két napja.
Kérsz kávét?
Én is.
Fáradt vagyok.
Egy felest? Én is.
Nem, én sem szeretem.
Máskor, ha jössz, szólj,
hogy legalább átöltözzek
vagy megfésülködjek, vagy egyáltalán,
felkészüljek,
hogy bezárhassam az ajtót előre.
 
 
Hagyma vagyok
 
Hagyma vagyok,
s te sírsz, ha vetkőztetsz.
A rétegeim lassanként
újra összeállnak, ha elválnak,
s új emberré olvadnak benned,
majd én is sírva fakadok.
 
Az a fajta zöldség vagyok,
aki néha gyümölcsnek érzi magát.
A paradicsomba kívánkozik,
miközben eljárja a bűn táncát,
aki Évákkal álmodik,
nem Ádámmal, a kígyóktól meg szorong.
 
Hagyma vagyok,
s te leolvasztod a ruhákat rólam,
nincs más dolgom,
csak elhinni, hogy létezik feltámadás
a sírás után, amit okozok.
Kicsiny karikákra esem néha
szét, és a bűztől izgulsz,
majd elcsöndesedsz,
ha érzed már a terhes fazekat,
amit már évek óta pakolgatok tele.
Kifő a gond, minden gondom,
a saját bűzöm tálalom.
 
 
Fényévekkel arrébb
 
Ha vágja a könyöködet a rakpart köve,
majd jusson eszedbe, berúgni jöttél,
köpködni néha, hibákat elkövetni,
térdelni néha és felnézni az égre,
klisékből várat építeni születtél.
 
A színpad előtt áll,
olyan idős, mint te voltál egyszer,
netalán amennyi leszel pár év múlva,
rakódnak a napszemüvegek egymásra,
egy kék, egy fekete, egy normális,
tisztán látni manapság nem dívik,
pirosan izzik az első sorban.
 
Bőrébe ivódott tinta lennél csak,
magára varrná, hogy te is megvoltál,
egy ágyélményre, két hétre, lehet,
egy életre,
vagy fényévekkel arrébb megállnál,
ahol a kurta farkú sem és a madár sem,
oldalról bámulnád a karját, hányan lettek
már tintává az évek alatt, és hányan akarták...
 
Kéne pár krajcár, hogy te is tűt szerezz végre,
magadba égetni a rakpart és a mérföld köveit,
egy Gillette penge, aztán vágd a falhoz,
most csak térdelj és imádkozz, amíg a bőröd
nem vékonyodik el teljesen.
Aztán dugj meg valakit a mosdóban,
vegyél levegőt, zárd rá az ajtót,
és hallgasd, ahogy magába rejt.
 
 
Itt a magyar, hol a magyar 
 
És mondd,
nálatok vannak-e zuhanyzók,
és mint a mulatók
egymás mellett sorakoznak,
gyere babám, vigadjunk?
 
És mondd, nálatok van-e mosdó
bent a házban, s nem kijártok
hugyozni?
 
„Van-e ott folyó, és földje jó?”
 
Mondd, kaptok-e enni háromszor?
Ja, hogy nem vagytok állatok,
akkor ne csodáljátok,
hogy a karám mögül azért kiláttok.
 
Mondd, érted-e, ha beszélek,
vagy mutogassam tenyérrel,
hogy kenyéren nem él már
az ember, csak kalácson?
Én nem is csodálom!
Két karácsonyt ünnepelni,
kétszeresen nem dolgozni,
ügyes ez a politika.
Akarsz-e, mondd,
játszani?
Hogy itt a magyar,
hol a magyar,
bár Angliában több a magyar.
És mondd, van-e itt és bárhol legelő,
vagy bárki, aki vezet?
Mondd, akar-e akárki is játszani
vagy szabályokat követni?
Mondd, érdekel-e tégedet,
vagy csak nemet mondasz mindenre,
mert könnyebb hinni bárkinek,
mint megoldani egy helyzetet,
mondd, érdekel-e tégedet,
hogy itt a magyar nem is magyar,
és mondd, nálatok laknak-e állatok?
 
 
Mezítlábas Szerbia
 
Hogy dolgozna más az életemen inkább,
én meg másén, bár azt sem tudnám jobban talán,
csak tányérokat törnék, az aszfaltot zúznám szét,
én festeném az útszegélyeket,
vagy mosogatnék, és hagynék mindig egy kis morzsát,
éhes bosszú.
Ha más élné az enyémet,
megijedne reggelente, vannak az ágyban mások is:
párna helyett mezítlábas Szerbia,
lepedőjét szakítaná ezer söröskupak,
amivel nyerni lehet,
tuborgos.
Túlsúlyba áztatott paplanommal nem merné lepni magát,
por az nincs, így marad a jéghideg kávézacc.
 
Büdös a víz a házban, felfelé csak a
bogarak másznak a ranglétrán.
Eladóvá vált a szoba, beköltözhetsz,
én lakom helyetted máshol,
benned, az agyadban, az ágyadban.
Megtalálom majd magamat egy nadrágzsebedben,
kimoshatsz,
elmosogathatsz,
porszívózz fel,
de főként csak élj helyettem.
 
1996-ban születtem Zentán. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem szociológia szakán tanulok. Az egyetem mellett saját dalok írásával, versek megzenésítésével foglalkozom. Verseim a Magyar Napló folyóiratban, illetve az Enumeráció c. antológiában jelentek meg.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!