Ugrás a tartalomra

A költészet nyíliránya

A költészet nyíliránya

 Varga Melinda:

Nagyon fiatal voltál, tizenkilenc éves, amikor első könyved megjelent. Mire elvégezted a Zeneakadémiát, két köteted volt már. Befolyásolta-e a korai pályakezdést az, hogy kiskorod óta verselsz? Minek tulajdonítható a szerencsés kezdet, ki biztatott? Döntő szerepe volt-e a sikeres indulásban az Igaz Szóban publikált első három vers fogadtatásának?

 

Balla Zsófia:

Gyermekkorom óta írok. Tizenhat éves koromban jelent meg három versem, ezzel kezdtem. Első kötetem (A dolgok emlékezete) megjelenésének évében, 1968-ban érettségiztem… Remélem, nem csupán azért alakulhatott ez így, mert életkorom egyfajta szenzációt jelentett, hanem mert a szerkesztők úgy találták, van ezekben a versekben némi tehetség, remény a folytatásra. Ami engem illet: tizenöt évesen, egy kényszerű fültőmirigy-gyulladás okozta szobafogság idején, egy elegáns brassói polgárlakásban ődöngve elkezdtem a tárgyakról írni. Először csak bele akartam bújni a lelkükbe, megtudni, mit jelent a vázában virágnak, lábunk alatt szőnyegnek, fönt plafonnak, milyen ostornak vagy tulipánnak lenni. Azután meg úgy tűnt, a világon mindent be lehet fogni a verssel, mint egy lepkehálóval: lehetséges mumifikálni, azaz megőrizni a tárgyakat, élőlényeket, a pillanatot, azaz önmagunkat a művészetben. A nagy élmény abban állt, hogy felfedeztem, a leírásban semmi sem a maga untig ismert formájában marad meg, hanem mintegy a tárgyak és a jelenségek rejtett vonatkozásait, valódi lényét mutatom meg. És persze, ugyanakkor a magam világképét, erkölcsét is.

A szerencsésnek mondható indulást elsősorban Majtényi Eriknek (Pionírújság), Bodor Pálnak (Gaál Gábor Irodalmi kör) és Bajor Andornak (ESPLA kiadó) köszönhetem. Ők nem hagytak észrevétlenül elveszni a kezdők áradatában. Az első folyóiratpublikáció 1965-ben, az Igaz Szóban, amelyet Székely Jánosnak köszönhetek, számomra fontos esemény volt, de ne hidd, hogy nagy visszhangot keltett. Bár akkoriban az irodalom a mainál fontosabb, mondhatni életmentő szerepet töltött be a romániai kisebbségi életben. Székely Jánosnak később is volt szerepe pályám alakulásában. (Végül 1991-ben én készítettem vele az utolsó nagyinterjút a Bartók Rádió A Hold másik arca című sorozatában.)

 

VM:

Debüt-kötetedhez Bajor Andor írt előszót, ami nagy dolog, sőt, Réz Pálnak is megmutatta a könyved. Vele később személyesesen is találkoztál, s rajta keresztül ismerted meg Vas Istvánt is, aki írt a kötetedről… Milyen volt az első személyes találkozás velük, s hogyan fogadtad az igencsak kedvező kritikai recepciót?

 

BZS:

A rendkívüli tehetségű Bajor Andort nagyon szerettem, ugyanakkor tartottam is tőle, mert kertelés nélkül, ám sok humorral szóvá tette a ritmus- vagy rímbotlást, vagy egy-egy versben bírálta az itt-ott kiütköző felnőtteskedő pózt. Amikor, a kötetem javítgatván, azt olvasta az identitásaimat keresgélő versben, hogy Nem tudom, hogy folyóm ilyformán, / a lágy Duna, vagy meleg Jordán? – akkor Bajor mosolyogva rám förmedt: – A te folyód a Szamos! A Szamos! Nem a lokálisra tanított meg, hanem a személyesre, nem az elvi, hanem az igazi, a konkrét szülőföld meglátására. Örökre hálás vagyok neki minden megjegyzéséért.Egy ízben meghívott vacsorára, amikor Réz Pál, egykori iskolatársa, ekkoriban budapesti kiadói szerkesztő, meglátogatta őt a lakásán – ez rendkívüli kitüntetésnek számított. Elsőéves egyetemista voltam. Rengeteg vers bizsergett a fejemben, az ujjaimban, ez valaminő nyugodt magabiztosságot adott nekem, másfelől kissé riadt kíváncsisággal vártam a találkozást az egykor Nagyváradon élt hírességgel. A vörös hajú, nevetős, anekdotázó Réz nagyon udvariasan kérdezgetett, miközben Bajor Ella jóvoltából nyúlpecsenyét eszegettünk vörösáfonya befőttel. Réz Pál és a Bajor házaspár társaságában megilletődött szorongásom elmúlt. Két hónappal később, 1969 februárjában fölkerestem Rézt Budapesten. Ő erre a vacsorára csodagyerek-látni meghívta Vas Istvánt és Zelk Zoltánt. Ekkor ismertem meg bűbájos feleségét, Klárit is. Zelk halk és közvetlen, Vas érdeklődően leereszkedő volt. Ismertem verseiket, Vastól egész kötetnyi verselemző esszét olvastam. Behozhatatlan hátrány vidéken születni, ráadásul egy másik országban. Többet kellett volna tudnom róluk, mindazt, amit csak később olvashattam el. Nem lehet elég korán nagy szellemek hatókörébe kerülni. Vas István a Népszabadságban rendszeresen írt első kötetesekről, és ilyen módon Négy indulás című könyvszemléjében az én könyvem is helyet kapott, mint ígéretes kezdet. Nagy szó! De ennek a jelentőségét nem szeretném sem alá-, sem túlbecsülni. 
      1990-ben többedmagammal nagy, sikeres Holmi-estet szerveztem Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Kezdetben mélyen rokonszenveztem a lappal és célkitűzéseivel: úgy tűnt, az értékes nyugatos hagyományt folytatja. 1993-ban Budapesten állapodtam meg. Réz Pállal mintegy tizenöt évig baráti viszonyban voltam, jó ideig számíthattam megbecsülésére és figyelmére.

A dolgok emlékezete

VM:

Bretter György személye szintén meghatározó volt számodra, új verseidben is többször utalsz rá. Bretter-tanítványként mit gondolsz a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör tevékenységéről, igazodik-e a bretteri szellemiséghez? Azért is fontos ez, mert elődjét, a Gaál Gábor Kört 1982-ig, a kör betiltásáig, te vezetted. 

BZS:

Bretter György az egyik legjelentősebb tanárom volt. Eredetileg filozófia szakra szerettem volna jelentkezni a Zeneiskola elvégzése után. Úgyhogy kivételes szerencsének tekintettem, hogy Földes László esztétikaóráin, Szegő Katalin etikaóráin kívül zeneakadémiai éveimben filozófiára Bretter György oktatott, nála vizsgázhattam. De fel is jártunk hozzá. Könyveket adott a kezünkbe, ironikus-szellemes megjegyzéseivel irányítgatott valamennyiünket. Valamivel később, az ő korai halála után egy hosszú emlékverset is írtam róla és a Tanítványokról, a PaterNostert. (in: Második Személy, 1980) Ő volt az, aki az ifjúkori Marxtól, Ernst Bloch Das Prinzip Hoffnung-jának érintésével, a klasszikus liberalizmus felé irányított bennünket. John Stuart Mill: A szabadságról című könyve és sok más, amelyre itt nem térhetek ki, döntő, máig tartó hatásúnak bizonyult. Bretter tanítványa és műveinek máig leghívebb gondozója, Egyed Péter értekezett a székely faluszerkezet és társadalmi berendezkedés, valamint a klasszikus liberalizmus elveinek mély, különös  hasonlóságáról. Megtalálni egy világmagyarázat és az otthoni viszonyok között az átjárást, az átfedéseket – ez máig szenvedélyesen érdekel.

A mai Bretter-kör tevékenységét nem ismerem, nem beszélhetek róla. De az egykori Gaál Gábor-kör (amely mára Bretter nevére váltott) nemsak első irodalmi bemutatkozásom színhelye volt, hanem egy forrongó, érdekes, bátor irodalmi közösségé is. Ezt Bodor Pál vezette, igazi politikai manőverezéssel, hogy a rendszer csahosai ne vihessék be kihallgatásra a résztvevőket. A körnek a legnagyobb erdélyi írók voltak az előadóvendégei. Rendkívül fontos elvi-irodalmi vitákat folytattunk minden péntek este, sűrű dohányfüstben, az Írószövetség faburkolatos nagytermében. Az ún. második Forrás-nemzedék és a Bretter-iskolának nevezett filozófus-hallgatói csoport ott tartotta felolvasásait, onnan indult akkor majdnem mindenkinek a filozófiai, kritikusi avagy irodalmi pályája: Király Lászlóé, Csiki Lászlóé éppúgy, mint Egyed Péteré, Kovács András Ferencé. Aztán, már 1978–1982 között, én vezettem az Írószövetség részéről a kört, engem vonhattak felelősségre a kör szellemi függetlensége és ifjúi radikalizmusa miatt. Tele voltunk megfigyelőkkel. Néhányan, a becsületesebbek, jelezték is, hogy megzsarolták őket, és jelenteniük kell a biztonsági szolgálatnak. A már erősen romló politikai viszonyok idején, 1982-ben aztán betiltották a kört a hatóságok.

 

VM:

Mit gondolsz a legfiatalabbak költészeti törekvéseiről: elképzelhető-e ma olyan csoportosulás, generációs hang, mint amilyen a Forrás-nemzedék vagy a kilencvenes évek közepén Kolozsvárott kibontakozó transzközép volt, vagy a Budapesten, a kétezres években formálódó Telep-csoport?

 

BZS:

Az irodalom mindenkor szalonokban, kávéházakban, baráti társaságok tagjai közt szerveződött. Mindig elképzelhető új raj, mindig születnek újabb tehetségek. Persze, a századforduló és a két világháború közötti időszak nagyságainak esztétikai minőségét máig sem sikerült senkinek nemhogy túlszárnyalnia, de még megközelítenie sem. Ami nem jelenti azt, hogy a közelmúltban ne lettek volna nagyszerű új költők, igazi nagyságok közöttünk. Minden jó vagy nagyszerű szerzőt boldogan olvasok. Nem szeretnék névsorolvasást tartani, kiket becsülök a kortársak közül, mert az mindig kevesebb, hiányosabb a valóságnál. A jó költők – remélem, hiszem – nem azt tartják fontosnak, hogy minél híresebbek legyenek, hanem azt, hogy minél műveltebb, minél sokoldalúbb, egyre magasabb művészetet megvalósító alkotókká formálják magukat.    

 

bretter

 

 Irodalmi est a kolozsvári Bulgakov kávézóban. A fotón Izsó Zita, Bíró Tímea és Kopriva Nikolett látható

 

VM:

Mit gondolsz a slam poetry és líra viszonyáról?

 

BZS:

Senki sem független a kortól, amelyben él, amelyben küszködik, vagy amelyben magasra emelkedhet. Az, amit átélünk, mint a talajvíz, fölszivárog a versekbe. De a költészetnek többféle útja van. Mindenkor működtek olyan költők, akik koruk társadalmi-történelmi valóságára közvetlenül (is) kívántak reagálni. Homérosz, Dante, később Victor Hugo, majd Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Bertold Brecht… sorolhatnám. És sok olyan alkotót ismerünk, akik idegenkednek ettől a fajta közvetlenségtől. Hogy csak egyet említsek: Weöres Sándor. Ez alkat, képesség és elhatározás kérdése. Van, aki olyan vallomásos, mint John Donne vagy Villon, és van, aki olyanformán közvetett ebben a közéleti vonatkozásban, mint Arany, Kosztolányi, Tóth Árpád vagy Tandori Dezső.

A slam poetry korunk vegyesműfajainak egyike: a vers, zene, közéletiség, személyes jelentéktelenségek, hangulatelemek elegye. Ha igazi költő hozza létre, akár vers is kikerekedhet belőle. De a rögtönzés a vers létrehozásának, az ihletnek az első fázisa, utána, ki kell(ene) csiszolni a szöveget. A slam poetry a szintén újkeletű stand-up comedy műfajával rokon, a humoristának alaposan helyt kell állnia, különben nem jön be estéről estére a közönség. A slam poetry közönsége kevésbé bünteti közönnyel a műfaj előadó-szerzőit. A slam poetry népszerű, vidám, a társadalomnak beolvasó és magángyűrődéseket felvillantó, azonban versírói tudást nem igénylő, mélységet és művészetet megkerülő műfaj – remélhetőleg/talán még majd formásodik, mélyül. 

Zenés versszöveg is lehet ugyanis jó költészet. Bob Dylan néhány szövege is ilyen. Ha meggondoljuk, a műköltészet eredeténél – Homérosztól Balassi Bálintig – még a zenével kísért versmondás volt uralkodó. De nem a muzsika adott menlevelet a versnek, hanem a vers önálló minőségre és rangra tett szert zenekíséret, rappelés nélkül is.


VM:

Októberi kolozsvári esteden a haza-hazatalálás-otthon témájáról beszélgettünk, aztán a zene és irodalom kapcsolatáról: mindkettő visszatérő motívum a költészetedben. Az interjúban elsősorban ehhez próbálok kapcsolódni.

Kik vagyunk, életünk eleje nélkül, itt? – Az élet két fele című versedben írod, az is fontos, hogy a szintén kivándorolt Tamás Gáspár Miklósnak ajánlod. A hely átalakul, az emlék viszont nem, ilyen értelemben az emlék az otthon, de nem költöztethető át abba a városba, ahol életünk másik fele, egy új fejezet kezdődik el?

 

BZS:

A helyváltoztatás okai között egyaránt szerepel a kiinduló hely politikai bizonytalansága, a kisebbségi lét állandó feszült – ahogy a gyimesi csángók mondják – vigyázkodást megkívánó, energiaelszívó, s ilyenformán taszító ereje, egy közösség közönye, különféle magánéleti megrázkódtatások. Nagyon sok tényező együtt, egyszerre. Az áttelepülés, az ugrás a bizonytalanba – az egy elszánt kísérlet az életben maradásra. Személyes és írói értelemben egyaránt. Magához húzott az irodalom, egy nagyváros és ott élő barátaim mágneses ereje. 

De azzal nem számolhat az ember, hogy az új helyen hogyan alakul majd az élete. Mi annak a következménye, hogy nem az új helyen nőttem föl, nem ott jártam iskolába, egyetemre, nem az ottani olvasóközönség figyelme előtt bontakozott ki a pályám. Ugyanígy, az elhagyott otthon olvasói számára a kinti életem nem látható, vagy csak alig: számukra egy heg, egy szakítás sebhelye szerepel életem folytatásaként. Itthon már nem olvas(hat)nak tőlem valami sokat, a budapesti verseskötetek, miként 1989 előtt, jobbára magánúton jönnek át a határon, alig néhány kézbe jutnak el. És némi irigység, szemrehányás, érdektelenség is vegyül ebbe a már-nem-ismerésbe. Kolozsváron sokan nem tudják, kivé lettem, mit írok. A budapesti lét és a kolozsvári származás nagyszerűsége mellett számomra örök hátrány, veszteség marad az itt és ott, a már-nem és a még-nem sivataga. 

A vers, persze, emlékezés is, de nem ez a fő funkciója, hanem a rögzített létállapoté. Másik legfontosabb eleme – a mindenkori természeti, szerelmi vagy humoros lírában is – az erkölcsi irányultság, a költői opció.

Kolozsvár nem költöztethető át, mert az emlékezés egyidőben ugródeszka – és a béklyó is, amely nem enged el. Kik voltunk Kolozsváron? / s kik vagyunk azóta, miféle holmi? / hogy sorsunk súlypontja elgurult / s hogy átlyuggattak Felek kőgolyói? Miféle havas néz most és miféle rendek / szeme előtt élünk, mi szüleinknek / megkésve születettek? – ezek a sorok csak akkor válnak érdekessé, ha az olvasónak át tudják adni a sors megrendítő előreláthatatlanságát, befejezettségét, és hogy nem változtatható meg. És örülhetünk, ha felfedezi benne az olvasó az Áprily- és a Reményik-utalásokat is. 

 

VM:

Mindenkinek az a legfontosabb, ahol él, valahol kell, hogy legyen egy nyugvópont, olyan, mint a zenében a záróakkord, ahol önmaga lehet – fogalmazol a kolozsvári esteden. Mennyiben fontos, hogy ez a nyugvópont magyar város, illetve irodalmi-művészeti központ legyen?

BZS:

Egy magyar írónak nemigen lehet elhagynia a magyar nyelvterület szőnyegét. Olyan helyen ajánlatos élnie, ahol élő magyar nyelv veszi körül. Szeretem a nagyvárost. Régen Kolozsvár nem volt nagy, de nagyvárosi jellege átütött a kiterjedés és egy diktatúra adottságain. Egy olyan város, mint Budapest, egy erőteljes irodalmi-művészeti központ pedig a nélkülözhetetlen kihívás erőterét jelenti: az erős közeg nagyobb teljesítményre sarkall. Kölcsey Ferenc írja Bajza Józsefnek 1832-ben: De bizonnyal mind azon veszedelmek megfognak történni, a’ miket tavaly a Küldöttségi javallatban előszámláltunk: igazságtalan elnyomás, félszeg kritika, esprit de corps által súgallott dícséret és gyalázás, stöbb e’ félék fognak világra jőni. Jaj annak a’ literatúrának, hol EGY helyről jön a ’tón! /…/ Nincs nyelv és literatura becsülni való sok színüség nélkül. Sok színűséget pedig csak ott várhatunk, hol a’ tonust nem egy szárnyaszegett corporatió, hanem számos szabad reptü zseni adja.
 

Azt most nincs hely elmondanom, betölti-e ma a magyarországi, közelebbről a budapesti irodalom ezt a funkciót. Ma vidékiesebb, bezárkózóbb, mint a kilencvenes évek elején volt. Ritkulnak a megrázó, nagy irodalmi események.

 

VM:

A szünet csodája című versedben azt írod: Van olyan ég, melyben otthon vagyunk. Az otthon tehát transzcendens létező is?

 

BZS:

Az otthon transzcendenssé változik: az üdvözülés helyszíne, ahova sohasem érhetünk el. Amely fölöttünk, rajtunk kívül, nélkülünk is létezik. Egy immár más időben és visszafordíthatatlanul. Megidézni sem lehet egészen, legfeljebb újrakölteni.

Balla Zsófia

 

VM:

A legutóbbi kötetedben, a Más ünnepekben a hazatalálás, az otthon-otthontalanság kérdése a múltidéző szándék mellett tágabb perspektíva felé mozdul el. A lírai alany a kozmoszban, a világegyetemben keresi otthonát, és itt lel önmagára. Az eltávolodás, hogy egy ideje nem Kolozsvárott, hanem Budapesten élsz, az emlékezést, a múltat, a Kolozsvárról elköltözés traumáját megszelídítette. Ennek tulajdonítható, hogy az otthon, illetve az önmagunkra találás inkább ontológiai jelentéssel bír az új verseidben? 

BZS:

Földi éjszakák című versem zárlata (Más ünnepek, 2016) a legfőbb ontológiai kérdésről szól: A világvevő és bekerítő földi éjszakában / a létről álmodik a létező.

Márciusi felolvasóestem után Vajda Mihály filozófus említette, hogy számára úgy tűnik, voltaképpen a költészet beszél a legfontosabb filozófiai kérdésekről – és a költészet valamilyen választ is ad rájuk. Ez, hogy a költészet beszél a legérvényesebben a létkérdésekről, voltaképpen már régebben is megjelent néhány filozófus esszéiben.

Az csak apró életrajzi adalék, hogy filozófia szakra szerettem volna menni, de az életem másként alakult. A Zeneakadémia elvégzése után, már a Kolozsvári Rádió munkatársaként, beiratkoztam a látogatás nélküli filozófia szakra, de mire elkezdhettem volna, a diktátor felesége betiltatta ezt a szakot ebben a formában, a szociológiával és a pszichológiával együtt. 

Visszatérve kérdésedre: ma már nem az foglalkoztat leginkább, hogy hol vagyok otthon, hogy az emlékezés helyettesítheti-e a múltat, adhat-e önazonosságot, hanem az a kérdésem, tudjuk-e, kik vagyunk a világegyetemben.  

Olvastam, hogy a nemrég felfedezett, legrégibb csillag fénye 1300 fényév alatt ért el a teleszkópokig. Nos, hogyan illeszkedik ezekbe a dimenziókba az emberi lét? Kik vagyunk ebben a végtelenségben? Sodródó atomok vagy – az önmagunkról való tudás miatt – páratlan elemei a világegésznek?  

 

VM:

Visszatérő témád a holokauszt. Első kötetedet, a Dolgok emlékezetét meghatározza, sajátos hangot ad neki, emblematikus a címadó vers: A dolgok emlékezete / újra és újra megaláz. / Nekem nem emlékeim / csak fogalmaim vannak / s mellettem naponta / in memoriam ég a gáz.

Nagyanyám ovális keretben, amely a legutóbbi könyvedben olvasható, értelmezhető párversként, válaszversként is, s egyben keretbe helyezi ezt a témát?

 

BZS:

Nemcsak a dolgok emlékeznek mindegyre és emlékeztetnek a felfoghatatlanra, a mérhetetlenre. A hiány maga is mozgó emlékmű, szüntelenül beleütközöm, mint egy visszacsapódó lengőajtóba. Talán nincs olyan napom, hogy ne látnám magam előtt, miképp ülnek batyuikon hetvenéves nagyszüleim a máramarosszigeti gettóban, vagy vetkőznek meztelenre restelkedve és rettegve a gázkamra előterében. Nincs nap, hogy ne látnám anyámat és apámat ott, egy végtelenített filmszalag elképzelt kockáin. És bezúdul a kép után a tömeg, a milliók. És arcomat a kezembe temetem. És kérdezgetem: … de miért? …de miért?... A vers, ez a harsogó életdarab egyben a világból kitörölt lelkeim túlvilága. Kísérlet a feltámadásra.

Kérdésedre: nagymamám arcképe egy kis ovális elefántcsontkeretben áll a könyvespolcon. Mindig ránk néz. Ez versem tárgya, a szó mindkét értelmében.       

 

VM:

Családod mintegy száz tagja a holokauszt áldozata lett, a nagyszüleiddel sose találkoztál.

A traumát mindenki másképp dolgozza fel, van, aki hárít, szőnyeg alá söpri, s tán, hogy a gyerekeit megvédje a csalódásoktól, tabuként kezeli a holokausztot. Gyerekként, fiatal felnőttként milyen történetekkel szembesültél, egyáltalában beszéltetek-e erről a családban? Mit jelent zsidónak lenni?

 

BZS:

Semmit nem lehet elhallgatni, a föld kiveti magából a titkokat. És hallgatással, nemtudással senkit nem lehet megkímélni semmitől. Ami megtörtént, azt nem lehet agyonhallgatni. Legfeljebb késleltetni a megismerését, és ezzel megnövelni a megrázkódtatást. Épp ellenkező hatású, mint a szándék. A hallgatás megnöveli a bűnök elkövetésének kockázatát. A holokauszt és a második világháború egésze a túlélők és gyermekeik számára nem egyszerűen trauma. Hanem az emberség csődje, az élet minden szegmensét allergizáló megszégyenülés. A teremtésbe, a létezés örömébe vetett bizalom kudarca. Csak tudással és emlékezéssel lehet túlélni.

A szüleim nem felejteni akartak, hanem emlékezni, tanúskodni. Levetni valamicskét a teherből azzal, hogy elmondják, mi történt.  Azt hitték, a szocializmus majd lehetetlenné teszi, hogy ez megismétlődjék. Ebben is csalódniuk kellett. Apám 46 évesen lényegében belehalt a csalódásba. Anyám elbeszélt nekem majdnem mindent, amire emlékezett.

Kisgyerekként először a nagyszüleim felől kérdezősködtem. És sok idős nénit meg bácsit próbáltam nagyszülőül örökbe fogadni. Azt, hogy zsidó vagyok, az iskolában, a gyerekek csúfolódásaiból tudtam meg. Nem engem szidtak, de otthon elmeséltem, hogy a fiúk belenéztek egyik társunk nadrágocskájába, körül van-e metélve. A vizsgálat eredményeképp Krisztus-ölőnek, istengyilkosnak nevezték. A gyerekek... Honnan vették, kitől hallották – kérdezhetnénk… Akkor beszélgetett velem anyám arról, hogyan is állunk a zsidósággal. Kirohantam a folyosóra, és a bérház minden lakója örömére elkezdtem ujjongani: háromféle vagyok! Zsidó származású, magyar nemzetiségű és román állampolgár! – Anyám rohant utánam, elkapott, beráncigált a lakásba: –  Nem azt mondtam, hogy dicsekedj ezzel!

 

Balla Zsófia

 

Báthori Csaba és Balla Zsófia közös estje a Kolozsvári Állami Magyar Színházban 
Fotó: Bíró István

 

VM:

Egy előző beszélgetésben, amikor Mészáros Sándor a zsidó identitásodról kérdez, azt mondod: vallásilag és kulturálisan sokfélék vagyunk, és ha van Isten, akkor az embert szabadnak teremtette.

 

BZS:

      Azt szoktam elmondani, hogy én egészen magyar és egészen zsidó vagyok. Ez a bevett zsidó vallási hagyomány szerint nem lehetséges. De tőlem nem lehet elvenni azt, amit a magaménak érzek.Hagyományosan az a vélekedés, hogy az zsidó, aki megtartja a szombatot. Vagyis, akinek számára a maga teljességében érvényes a vallási hagyomány, és kötelezőnek érzi a megőrzését. Szerintem a zsidóság tágabb fogalom. Akik zsidónak vallják magukat, vallásilag és kulturálisan is széles skálán mozognak, mindenkinél más-mást jelent, hogy mit őriz meg, s mennyit épít be életvitelébe a hagyományból. Ehhez tartozik az is, hogy Isten – akármit értsünk ezen – az embert szabadnak teremtette. Nem lehet transzcendens értéket szolgaságból választani. 

VM:

Tehát az egyén szabadságára helyezed inkább a hangsúlyt, úgy vagy hagyománytisztelő, hogy közben megpróbálsz szabad lenni?

 

BZS:

Igen, az emberi életet és az emberi szabadságot tartom a legnagyobb értéknek – a kultúrával együtt.

 

VM:

Úgy tudom, nem kaptál vallásos nevelést, az Isten, a transzcendencia mégis markánsan jelen van a költészetedben. Működhet-e a vers imaként, a költő imája-e a vers? A Glossza a tízparancsolathoz értelmezhető költői tízparancsolatként?


BZS:

Van valami közöm a transzcendenciához, de nem egyetlen valláshoz kötve. József Attiláról úgy tudjuk, nem volt vallásos. Mégis mennyit pörölt-fohászkodott Istennel-Istenhez. Nevezzük ezt Isten-keresésnek. De az ő Istene egyszerre volt egy apa, a vágyott jövő, a zsarnok jelen idő – egy költő számára a transzcendencia egy magasabb összefüggést, erkölcsöt, célt jelent, a költészet nyílirányát.

Ismerem azt az állapotot is, amely egyszerre tudati és érzelmi, és amely valamely meghatározónak és felsőbbrendűnek érzékelt entitás mindent betöltő és segítő jelenlétét feltételezi. A hit állapot, az erre való képesség pedig kegyelmi állapot. Egyszerre értés és felismerés, ugyanakkor egyfajta bizonyosságba (vagy annak vélt igazságba) való bezárkózás. A hitbeli állapot felemelkedés és egyben elrejtőzés a valóság elől. A fejnek (tudatnak és érzelmeknek) homokba dugása. Nagy önbizalmat és erőt ad. Az embernek sokféle nyomorúságában szüksége van rá. De jobb a tiszta tudat és a bátor szembenézés a világgal, az emberi lény helyzetével a csillagmiriádok végtelen időiben.

Glossza…-versem inkább szeretetteljes értelmezés, csipkelődő kommentár, lapalji jegyzet a Tízparancsolathoz. Nem a Tízparancsolatot, ezt a legfontosabb emberi törvényt vonja kétségbe, hanem azt, hogy képesek vagyunk-e betartani. Az a kérdés, Isten megfelelő lényeknek írta-e elő parancsolatait.

 

VM:

Kulcsfontosságú a Más ünnepekben a magány témája. Míg a magány a régebbi verseskötetekben a szorongás forrása, itt ellenkezőleg, a felszabadulás, a szabadság megélésének eszköze, az önmagunkra találás útja.

Lassan felöltöztet a csönd,

a néma lehetőség. S mi korábban

vastag dunyha volt, megfojtó teher,

az most fényes pléd, csillámos takaró – írod a Magányban
Mi vezetett az átértékelődéshez, a megnyugváshoz?

 

BZS:

Az egyedüllét szorongatása mindig életem része volt. Gyakran érzem magányosnak magam, talán alkati kérdés ez. Szenvedések forrása – ezt próbálom értékre váltani ebben a versben. Ez a vers nem megnyugvás a magányban, hanem felismerés, az élet egyik formateremtő princípiumának belátása, tudomásul vétele. Szerb Antal egyik rádióelőadásában az írók gyermekkoráról ír. Ahogy sorolja, kiderül, szinte minden jelentősebb életmű a gyermekkori és ifjúkori magány tapasztalatával kezdődik. A gondolkodás, az alkotás kiváltó oka, majd feltétele is a magány. A belőle következő szenvedés és a létezés örömének a gondolkodó, az alkotó ember két tudati-érzelmi pólusa. A köztük feszülő íven, skálán mindenki más-más ponton helyezkedik el. 

VM:

Az óriási hárs, a kötet záró ciklusa, a svájci Zugban íródott 2014-ben. Ez is közrejátszott abban, hogy nem rossz érzésként élted meg a magányt? És miért pont Zug városa, a helynek van ebben valamilyen különösebb szerepe?

 

BZS:

2014-ben hat hónapig voltam a svájci Zugban egy alkotói ösztöndíjjal. Boldog idők! A magány nélkülözhetetlen az íráshoz. Ebben a lármában, amelyben mindennapjainkat morzsolgatjuk, ebben az elektronikus és írott információ- és szemétáramlásban megsüketül az ember, eltompulnak az érzékelői, nincs ideje magába szívni a régebbi, nagy műveltség csöppjeit, nincs ideje feltöltődni és gondolkodni. Enélkül nemigen lehet művészetet létrehozni.

 

VM:

A helyváltoztatás, az utazás inspirációs forrás számodra?

 

BZS:

Nagyon is az. Szeretek utazni, szabaddá tesz. Tanulok és gyönyörködöm.
             
VM:

„A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra –, és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet Isten” – írja Hamvas Béla. Vitatkoznál esetleg vele, kíváncsi vagyok, mit gondolsz erről? Hogyan értékeled a munkásságát, a filozófiai esszéi milyen hatással voltak rád?

 

BZS:

Nagyon szép ez az idézet, teljesen a magaménak érzem. Hamvas a közelmúlt egyik legnagyobb, máig nem eléggé értékelt, az irodalom nagyjai közt szinte sohasem emlegetett írója, gondolkodója. Csak híveinek nem túl népes tábora tartja számon, olvassa, szívja magába. Itt sorakoznak kötetei a könyvespolcon. Hamvas nemcsak az emberi lét groteszk és szenvedéssel teli tulajdonságait ismeri, hanem világegészbe ágyazott szellemét is.

VM:

Idézek a Földi éjszakákból:

Ó, jaj nekünk, mert gőzt gondolkodunk,

nem örülünk az egynek, mert elvesztegetjük

életünk, míg egymással harcolunk.

Konok éj szembogarába fagyva

az éj partján ülök és szédülök;

méregetem a mindenséget,

szememmel örülök, kis földi hagyma
 – ez a versed különösképp megragadott. A földi hagyma-lét képes-e a mindenség befogadására, az ember egyáltalában képes-e egészben gondolkodni, önös érdek nélkül, s milyen szerepe van ebben a művésznek, a költőnek?

 

 BZS:

Ha van az emberi létnek, az állatvilághoz kapcsolódó meghatározottságán kívül, más állandó tulajdonsága, akkor éppen az emlékezésre, ebből következően a tervezésre, az önmaga elgondolására való képessége az, ami a sokféle világanyagból kiemeli, elkülöníti. Amely képessé teszi, hogy átalakítsa – ma már: létrehozza – a körülötte fodrozódó-toluló anyagi lét bizonyos részeit. 

Fiatalkoromban nagyon megörültem annak az információnak, hogy Nemes Nagy Ágnes rendszeresen olvas természettudományi, csillagászati cikkeket. Hasonlóképpen sok költőről tudom, hogy a világ létezésének nagy összefüggései érdekelte. Ilyen volt Goethe például, vagy egyik legnagyobb költőnk, József Attila.De a kortárs szerzők közül is, tudom, nem kevesen foglalkoznak például matematikával. Vagy etológiával.

 

VM:

Szintén az esteden beszélgettünk a zene és irodalom szoros viszonyáról, a líra muzikális természetéről, az énekelt versekről, és ezzel kapcsolatban kiderült az is, a versírás előtt mindig hallgatsz valamilyen zenét, írás közben nem, de előtte gyakran. Arról viszont nem beszéltünk, más költők versei, filozófusok munkái befolyásolnak-e, inspirációs forrás-e az olvasás? Ha új verseken dolgozol, távol tartod-e magadtól más költők verseit, vagy épp ellenkezőleg?

         
BZS:

A költészet zenei meghatározottsága nagy téma. A vers egyik legfontosabb jellemzője, hogy ezt a műfajt a szótagig megmunkált szöveg határozza meg. A szabadverset is! A verslüktetést rendkívül sokféle eszközzel éri el a költő. 

Számomra a zene, mint a legelvontabb művészet, nemcsak neveltetésemből, zenei tanulmányaimból következőleg fontos, és nem is csak mint a szöveg konstitutív, azaz alkotó, szervező eleme. Hanem egyrészt mint ihletforrás, mint valamely esztétikai kvantum gyors belélegzésének a lehetősége. Sokféle muzsikát hallgatok, legszívesebben kamara- és szimfonikus zenét. A jó zene mintegy beindítja a motort. A nagy zenei élmény (és ebben a nagy irodalmi, képzőművészeti vagy tájélmény is osztozik) mintegy eszembe juttat témákat, motívumokat, megindítja a versírásra való késztetést. Úgy is mondhatnám, a zene (és a nagy művészet általában) alapvető ihletforrás. Nem közvetlenül, azaz nem zenei formulát, irodalmi témát s hasonlókat veszek át, hanem erőteljesen hívja elő az engem korábban is foglalkoztató képeket, sorokat, mondanivalókat. A zenehallgatás (olvasás, kép- vagy szoborszemlélés) a legnagyszerűbb és az egészségre legkevésbé ártalmas tudatmódosító szer, amelyet használok. Tudom ajánlani…

Balla Zsófia

VM:

A vers elvontsága, gondolatisága miatt a kamarazenéhez hasonlít, valószínűleg több köze van a létkérdésekhez, a transzcendenciához és az életünkhöz általában, könnyebben fogyasztható abban az értelemben, hogy rövid idő alatt is nagy élményt kaphat az ember – véled. Miért keresettebb a regény mégis? A kiadók a novellistákat regényírásra ösztökélik, idegen nyelvre inkább epikát fordítanak, mint lírát. A magyar líra nehezen fordítható, vagy az emberek távolodtak el a műnemtől?

BZS:

A regény valamilyen csoda megtörténtét ígéri – mondja Szerb Antal –, valami lényeges átváltozást a hős életében, valamit, amivel azonosulni tudunk. És ami igazol egy életgyakorlatot, életfelfogást, vagy éppen szembesít indulatainkkal és téveszméinkkel. A regény olvasásához nem feltétlenül szükséges előképzettség. A vers olvasásához kell versértés, gyakorlat a versbeszéd, a metaforák rendszerének követésében. 

A vers bizonyos értelemben idegen nyelv a köznapi, beszélt nyelvhez képest. A mai vers egyre jobban közelít, sajnos, a közbeszédhez. Nem az a baj, hogy sokak által, műveltség nélkül is megérthető, hanem az, hogy maga a költészet, a mélyebb-magasabb költészeti szemléletmód lúgozódik ki belőle. Persze, Petőfi vagy József Attila versbeszéde, de Shakespeare gondolatrendszere vagy John Donne, vagy Villon bűnbánata elképesztően korszerű ma is. Arany már a maga korában is régies volt. 

De a költészet ereje nem a korszerűségi fokon múlik. Azonban az olvasók már jobbára nem műveltek, versben végképp nem, nehezen értik meg a vers logikáját, és valószínűleg nehezen viselik el a katartikus élményeket. Sokszor olvasom, hogy valamit szomorú vagy vidám címkével minősítenek, erre redukálják a műalkotás hatását. Sokan nem találják meg azt a magasrendű élvezetet a versben, amely átformálja lényünket, amely engem például kéjes boldogsággal tölt el.

Sokan azt hiszik, hogy prózát fordítani könnyebb. Tévedés. A jó, nagyszerű próza nyelvét fordításban megteremteni: ez írói tehetség dolga. Márpedig a mai műfordítók csupán kisebbik részének van meg ez a nyelvteremtő képessége, irodalmi hajlama. Csupán korrekten fordítani egy gép is tud – de az nem irodalom.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy költők is prózaírásra adják a fejüket, akár van hozzá tehetségük, akár nincs. Mert világszerte már inkább csak prózával lehet ismertté válni, költőként erre vajmi kevés az esély. A karriervágy pedig elorozza, kiiktatja a jó költővé, jó íróvá válás ambícióját.

VM:

Visszatérve a Más ünnepek kötetedhez, Az álom tükreiben írod: Az álom létezik ugyan, / de mint zenefutam: / ha a létezők mi vagyunk, / csak belőlünk zuhan – vannak olyan verseid, amelyeket álombéli kép ihletett? Miért érdekel az álom?

 

BZS:

Az álom a mi kifordított létünk. Benne van a múltunk és a jövőre irányuló vágyaink is. Nagy toposza a költészetnek, akárcsak a halál utáni élet, az álruhás lét vagy a szerepcsere – és nem véletlenül. A költészet egyfajta álomfejtés. Úgy, hogy a költő ébren álmodik.

VM:

A kötetborítók koncepciójában tudatosságot, határozott elképzelést sejtek, a Más ünnepek kopertájának, úgy gondolom, nem véletlenül télsötét a színe. Beleszólsz-e a képzőművész munkájába, a te koncepciód-e a borító?

 

BZS:

Mindig megmutatják a szerzőnek a borítót. Nem szólok bele, de elmondhatom, hogy a létrejött képzőművészeti produktumot összhangban állónak érzem-e a művel. A sötétkék színt én kértem. A kék megszólító szín, szeretek az olvasó keze után nyúlni.

 

VM:

A télies, sötétkék szín jelkép a versekben is, gyakran használod a kéket jelzőként hangulat érzékeltetésére, plasztikusabb, már-már filmszerűséghez közelítő leírásban, olyan, akár Király Lászlónál a hó motívuma, sajátos védjegy. Mennyire tudatos költői törekvés ez?

 

BZS:

Minden költőnek vannak kedvelt motívumai, nálam ez a fű, a tenger, a hazatalálás, az álom, a barátság, a kékség. Mindig egyszerre szimbolikus a kép (de ez a szimbolika is módosul egy költői életmű folyamán: nem ugyanazt jelenti az életmű elején és a végén!), és ugyanakkor mindig konkrét, tapintható, érzékletes. 

A filmszerűség nagyon fontos elem: a közelítés (például már Aranynál! – ahogy Ferencz Győző leírta – a Családi körben: az elbeszélés kintről halad, mint egy kamera a ház, a szoba belseje felé), a távolodás, a közelkép. A költészet megelőzte a kamerát! Az álmaink is filmszerűek, a vágások, a lebegés, a hirtelen ébredés.

 

VM:

Több versedben, például a Földi éjszakákban vagy a Más ünnepek nyitóversében, A hasonmásban, az álom, a tudatalatti kap szerepet. Ugyanakkor az is kiolvasható, egyszerre több én lakik bennünk, a személyiségünk folyamatosan alakul, formálódik, ezek az apró ének is növekszenek bennünk vagy épp semmibe vesznek.

 (Egyszerre vagyunk én –

és a hűs világűr sötét és kemény,

nem-elgondolható végtelenjén

mégis egy képcsomó, száguldó képzelet)

Az álom menedék-e vagy a létértelmezés kulcsa, miért tonnás madár, miért cselekvő élet?

A tonnás madárnál maradva, Nemes Nagy Ágnes nem csak itt „figyel ki” a versekből, ahogy Babits, József Attila, Dsida, Villon vagy Rilke is jelen van kezdettől fogva a költészetedben, utalsz rájuk, beépítesz néha sorokat, egy-egy versképet, szókapcsolatot. Bizonyára van jelentősége annak, hogy ők. Miért?

 

BZS:

Nemcsak Freud, Jung, Alfred Adler vagy Irvin G. Yalom óta tudjuk – de tőlük is, hogy az álom az életünk folytatása, magyarázata és a jóvátételre történő kísérlet. Persze, változó sikerrel. De ezt az irodalom, a művészet eleve tudja. Hiszen minden műalkotás álom. Még a naturalista is.

Hogy kikre figyel egy szerző, mire utal vagy kit idéz meg – az egyéni hajlamáról, irányultságáról, a mestereiről és ízléséről árulkodik. Minden új mű az előzőekre adott reflexió, válasz, ítélet és megőrzés is. A művészet szerves egész, lényegében nagy alaptémák variáció-sorozataiból áll: kísérletfolyam az emberi élet megértésére és az elkerülhetetlen halál kivédésére.

 

VM:

Hazatalálás című versed szintén izgalmas, a személyes élettapasztalat és biblikus utalás mellett aktuális társadalmi problémára, a menekültkérdésre is utal, erről is beszélgettünk a kolozsvári esten is. Ki más országba mész, hántsd le az álmodat, / hintsed be nyomodat. / A Föld, a föld minket is befogad – írod.

Ilyen értelemben mit jelent az otthon? Csak az öröklétben, a halál utáni létezésben találhat a hazátlan, a menekülő ember otthonra?

BZS:

Nagyon nehéz otthonra találni. Ha országot vált valaki, szinte el kell felejtenie korábbi életterveit. Amikor útnak ered egy ember, nem tudja még, mi vár rá. Akkor sem, ha sikeresen telepedik le valahol. Minden helyváltoztatás megrázkódtatás, mai szóval trauma. De az emberiség története a migrációk, helyváltoztatások, helyfoglalások és egyben népirtások története. És ezzel keveset mondtunk. Ebben az állatvilággal és növényvilággal tartunk rokonságot. A kérdés mai kezelésében persze inkább racionális, együttérző, azaz emberinek vélt válaszokra volna szükség.

VM:

Kevés közélettel kapcsolatos versed van, éppen ezért úgy gondolom, a fenti vers, vagy amikor a budapesti koldus haláláról írsz, jelzésértékkel bír. Mit gondolsz a politikai költészetről, politizáljon-e a költő, helyénvaló-e aktuálpolitikai kérdésekről írni?

 

BZS:

Minden vers közéleti: a művészet mindenkihez szól, és mindenki előtt nyitva áll – ez a legdemokratikusabbterülete az emberi együttélésnek. Egy költő már azzal politizál, hogy a nyilvánosság előtt szólal meg. Hogy közvetlenül kell-e, lehet-e politizálnia egy költőnek, azt ki-ki vérmérséklete szerint dönti el. Vannak jó politikai versek, és vannak kétes célokra sandító plakátversek. Ebben sem szabály, sem elvárás nincsen. Sem arra, hogy legyen politikai költészet – ahogyan azt egy diktatúrában mindenkor megköveteli a hatalom –, sem arra, hogy ne legyen, valamely purista elképzelés jegyében.

Petőfit a politikai verseiért vagy annak ellenére szeretjük? Költészetének ez csak egyik jegye, de ennek önmagában nincs köze a minőséghez. Néha fojtogatóan közönyös a minket övező világ – és az elesettekért, a kirekesztettekért sokan, sokféleképp megszólaltak már a világirodalomban. Ezek a versek a feltételezett emberi jóságra és irgalmasságra, az emberi élet szentségére és a földi lét valódi sorsközösségére próbálnak emlékeztetni. Egy vers nemcsak motívumokból, dallamból és képekből áll, hanem indulatokból, szánalomból, felháborodásból és vágyakból is.       

VM:

A Kolozsvár-versek áthatják a költészeted, az új kötetben is hangsúlyos szerepet kap ez a téma. Most csak egyet emelnék ki: a Kolozsvár,1958 című verset. Gyerekkori, valós élmény ihlette? Pontosan mi?


BZS:

Nem egyetlen élmény sűrűsödik benne, hanem a kolozsvári Széchenyi téren leélt negyvennégy évem. És az, hogy a gyermekkor emléke a felhőtlen boldogság szinonimája, a még élő szülők apoteózisaként dereng föl. Holott felnőtt fejjel tudjuk már, hogy míg gondtalan gyermekéveinket éltük, milliókat csuktak börtönökbe, hurcoltak munkatáborokba, öltek meg. És a két idő egymáson hever, egymásra préselődik. Életünkben több idősík keveredik, többféle idő hagy rajtunk nyomot.
        

VM:

„Sietni kell a szeretettel” – írod. Több gyászverssel is találkozhat az olvasó, ha az új könyvet fellapozza. Sokatmondó az Esterházyról írt búcsúvers, de a régi barátoknak, kollégákról írtak, például az Autóbaleset című darab is. Ezek a gyászversek a személyes fájdalmon túl, úgy érzékelem, hogy többet is akarnak: az elmenő, szeretett lelket egy másfajta időtérbe elhelyezni?

 

BZS:

Igen, az idő sürgetését érzem.Hogy az élet delén túl egyre gyorsabban forog az idő, és nem szabad késlekedni annak megvallásával, hogy ki fontos nekünk. Mert hirtelen késő lehet. Az – egyre gyakoribb – halálesetek felfoghatatlansága és a veszteség lényegi döbbenete késztet erről írni. Az életben nem szégyen veszíteni – minden egyéb híresztelés, világunk csak sikerre orientáló késztetése ellenére sem –, de a halállal szemben nem szeretünk veszíteni.

Minden halál az élet szépségére és egyszeriségére emlékeztet. És arra, hogy a mi időérzékelésünkben egyirányú a téridő. Nincs irányváltás, nem lehet korrigálni.


VM:

A legutóbbi kötetedben mintha visszaköszönne a nagyon fiatal Balla Zsófia, az irónia, a csipkelődés, a humor különös frissességet ad ezeknek a költeményeknek. Tudatos költői törekvés ez? 

BZS:

Nem tudom, lehet-e törekedni iróniára, humorra. Az egy szemlélet-, egy gondolkodásmód adottsága. Hol feltör, hol elnyomja a tapasztalat súlya. Igyekszem kivergődni az alól, amit a történelemről, az emberi természetről tudok – a „legyen”, a lehetséges, a nagy gondolkodók és igaz emberek, és ezzel a derű, a csipkelődés, a humor javára.

VM:

„Az embernek nem arra kell törekednie, hogy mennyire nagy vagy híres író lesz, hanem hogy mennyire jó az, amit ír a nagy költészethez viszonyítva” – talán ez is az oka, hogy a legutóbbi három verseskönyv között 7-9 év is eltelt. Jól gondolom?

 

BZS:

Igen, jól. Amíg élünk, nem tudjuk meg, sikerült-e azzá válnunk, akik lenni szerettünk volna. Meggyőződésem, csak a nagy művészet ad esélyt arra, hogy együtt és egyenként emberségesebbek legyünk.

 

Varga Melinda

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!