Ugrás a tartalomra

Beszélgetés Arany Zsuzsannával

Amikor az életet is műalkotásként olvasod

Tavaly év végén jelent meg Arany Zsuzsanna irodalomtörténész Kosztolányi Dezső élete című monumentális munkája, amely amellett, hogy az első teljes Kosztolányi-életrajz, számos, eddig mellőzött aspektusát tárja fel az író-költő életének. Arany Zsuzsanna az Ünnepi Könyvhéten vehette át az Irodalmi Jelen esszédíját, ennek kapcsán felfedezéseiről, Kosztolányi „titkairól” és az irodalomtörténet kényesebb kérdéseiről is beszélgettünk.

– A neved – no és a hivatásod – hallatán rögtön felmerül a kérdés: rokonságban állsz-e Arany Jánossal, az Arany családdal?

– Az apai nagyapám nagyanyja, Arany Julianna a kulcsszemély ebben a kérdésben, ugyanis oldalági rokonai éltek Nagyszalontán. Az ő révén tehát oldalágon kapcsolódunk a költőhöz. A családi emlékezet szerint vallási összeférhetetlenség miatt Julianna lányfejjel vitte tovább a vezetéknevet, így szerencsére én is ezt viselhetem, amiért természetesen hálás vagyok a felmenőimnek.

– Jól tudom, hogy veszprémi vagy? Kötnek-e még szálak a városhoz?

– Szombathelyen születtem, de egészen kicsi voltam, amikor a család Veszprémbe költözött, így már óvodába oda jártam. A Lovassy László Gimnáziumban érettségiztem, és mivel anyai ágon budapesti a család, ez is szerepet játszott abban, hogy az egyetemet a fővárosban végezzem, az ELTE Bölcsészkarának hallgatójaként.

– Visszajársz még Veszprémbe?

– Igen, annak ellenére, hogy a szüleim tavaly Várpalotára költöztek. A két város negyedórányi autóútra van egymástól, és sok olyan embert ismerek, aki várpalotai kötődésű, de Veszprémben él, vagy fordítva. Gyerekkori barátom is lakik Várpalotán, a veszprémi Vár Uccások körét – akik között szintén van palotai kötődésű – pedig még gimnazista éveimből ismerem. A két város tehát számomra összetartozik.

Fotó: Unger Tamás, vaol.hu

– Nemrég tartott a Vár Ucca Műhely felolvasóestet Palicson és Szegeden, láttam a meghívón, hogy te is részt vettél rajta.

– Mindkettő a folyóirat bemutatkozó estje volt, de a veszprémi irodalmi és művészeti kör, a Művészetek Háza könyvkiadással is foglalkozik. Három munkám jelent meg náluk, köztük az első önálló tanulmánykötetem, így aztán engem is vittek magukkal. A rendezvényt összekötöttük a Kosztolányi-életrajzot népszerűsítő turnéval, de a folyóirat sok szálon kapcsolódik a vajdasági irodalomhoz is: Fenyvesi Ottó főszerkesztő például ebből a térségből származik.

– Ezek szerint turnéztál is a Kosztolányi-kötettel?

– Igen, illetve egy-két meghívásnak még nem is tudtam eleget tenni, talán ősszel sikerül. Eredetileg is úgy terveztem, hogy vidéki helyszíneken is beszéljünk a könyvről. A meghívó fél ilyenkor vagy magától jelentkezik, vagy szakmai/családi barátok révén szervezünk bemutatót, amelyet ezekben az esetekben én szorgalmazok.

– Hogyan „csöppent” egyáltalán az életedbe Kosztolányi, hogyan kezdtél vele foglalkozni? Régi „diákszerelem”?

– Az életrajzi kötet és az előtte végzett munka eredményeként létrejött bibliográfiák és tanulmányok jelentős része kutatócsoporti megbízásból született. Olyan lelkialkat vagyok, aki nyitott a spontán ötletekre, de ha az élet különböző feladatokat vagy épp nagyobb kihívásokat hoz elém, azokat is megpróbálom kreatívan megoldani. Ha túl idegen tőlem a téma, akkor persze megyek tovább, nem foglalkozom vele. De ha rezonál bennem valami az adott feladattal kapcsolatban, hajlamos vagyok egészen komolyan belevetni magam, mert szerintem csak így van értelme bármit is csinálni. Magyar irodalomból egyébként korábban inkább Csáth Gézát, Ady Endrét vagy József Attilát olvastam sokat, illetve a világirodalomnak voltam nagy szerelmese.

Fotó: Unger Tamás, vaol.hu

– Henry James-szel is behatóan foglalkoztál.

– Igen, de ő is később jött, már doktoris koromban. Az egyetemi éveim alatt még nagy Byron-rajongó voltam, meg persze azokat is szerettem, akikkel már kamaszkorában találkozik az ember, így például Thomas Mannt, Dosztojevszkijt, de Freudot és Nietzschét ugyancsak szívesen olvastuk a baráti társaságunkban. Erősen érdeklődtem a romantikus irodalom és a sátánizmus iránt is, Baudelaire és más dekadens, lázadó figurák izgattak, de nem maradtak ki a klasszikus horrortörténetek – Frankenstein, vámpírtörténetek – sem… A magyar–esztétika szak elvégzése után aztán azon tanakodtam, vajon filozófia szakra menjek-e, vagy doktoriskolába. A döntést végül az anyagiak határozták meg: utóbbiban ugyanis kevesebb tandíjat kellett fizetnem… Úgy éreztem, nem tanultam eleget a nappali tagozatos éveimben, és mélyebben is szerettem volna foglalkozni művészetekkel és filozófiával. A doktoriskola elvégzése után pár szemesztert azért filozófia szakon is elvégeztem, az engem leginkább érdeklő tárgyakat hallgattam. Doktori hallgatóként pedig először a vámpírtörténetekről írtam, de ezen az érdeklődési körön hamar túlléptem, s a gonosz filozófiai kérdésén kezdtem gondolkodni, össze-vissza olvasva mindent, ami csak a kezem ügyébe került, illetve amit a témavezetőm, Szegedy-Maszák Mihály javasolt. Ő volt az, aki Henry Jamest is figyelmembe ajánlotta (hiszen az amerikai szerzőt is izgatta a gonosz kérdése), majd teljesen váratlanul felvetette: pályázati keretek között foglalkozzam Kosztolányival, lehetőséget adva számomra, hogy irodalomból éljek meg. Miután engem leginkább az ember érdekel (a művek olvasásával párhuzamosan azonnal nézem a szerzők levelezését és naplóit is), Kosztolányit is ezen a szemüvegen keresztül kezdtem tanulmányozni. Megragadott például, hogy sokszor ugyanazok voltak a kedvencei, akiket gimnazista és egyetemista koromtól fogva én is előszeretettel olvastam, és persze tetszettek a róla szóló anekdoták stb. A műveit később többször is újraolvastam, és mindig más fogott meg bennük.

– Említenél egyet-kettőt, kik ezek a korai közös kedvencek?

– Byron, Freud, Nietzsche – az esztétika szakon például Nietzschével és Kierkegaarddal is sokat foglalkoztunk –, Dosztojevszkij, a francia dekadensek, Baudelaire, de akár Shakespeare is a Hamlettel vagy a III. Richárddal. Lényegében csupa olyan alkotó és irányvonal, akik/amelyek hozzám is közel állnak.

– Mielőtt a Kosztolányi-kötetről beszélnénk, fontosnak érzem megemlíteni, hogy az életrajzírás elméletével is foglalkozol, több tanulmányod is megjelent e tárgyban. Az egyikben azt a kérdést feszegeted, hogy voltaképpen tudomány-e vagy művészet az életrajzírás. Virginia Woolfot idézed, aki azt állítja, nem lehet művészet, miközben te kiállsz az alkotófolyamat mellett. Hogy látod végül is: „keverék” műfaj az életrajzírás?

– Most, hogy befejeztem ezt az életrajzot, azt kell mondanom, nagyobb arányban tudományos jellegű a műfaj. Annak ellenére, hogy abszolút tudatos építkezést kíván, az életrajzírás erősen alkotó jellegű folyamat (s ennyiben közelít a művészethez), hiszen ki kell találni az elbeszélői hangot, a fejezetek egymásra következését, az előre- és visszautalásokat, a könyv és a forrásfeldolgozás egész koncepcióját, sőt utóbbinak a logisztikáját is. Hajlok arra, hogy Schelling elgondolását vegyem irányadónak, aki a tudomány alkotó módra való felfogásáról beszél. Az életrajz műfaja hasonlít a regényhez is, hiszen itt is különböző elemekből építkezem, csak épp forráskutatás útján összeszedett valóságelemekből, s azokat rendezem adott struktúrába. Bár a fiktív elemeket határozottan kizárom, időnként előfordul, hogy az élettapasztalatomat és/vagy a fantáziámat is kell használnom egy-egy hiányzó képkocka kitöltéséhez, de ekkor muszáj hangsúlyoznom (akár jegyzetben), hogy hipotézisről van szó. Az életrajz elméleti kérdéseivel foglalkozó angolszász szerzők például az intuíció szerepét ugyancsak említik: velem is előfordult, hogy a megérzéseim alapján kutattam utána egy-egy kérdéskörnek („itt még valaminek lennie kell”), s találtam meg releváns forrásokat.

– A másik érdekes kérdés, amelyet felvetettél egy életrajz-elméleti tanulmányodban, hogy meg lehet-e ragadni a zseni lényegét azáltal, hogy megismerjük a hétköznapjait.

– Ha a konkrét, „táblázatba foglalható” forrásadatokat nézem, nyilván nem derül ki semmi. De ha metaforaként értelmezem az adott alkotóművész hétköznapi valóságát, a szokásait, akkor ezek sok mindent elárulnak róla. Mondok egy példát: Kosztolányi a halálos ágyán Shakespeare-t olvasott, ami sokkal beszédesebb, illetve sokkal inkább árulkodik az ő és az angol drámaíró szellemi viszonyáról, mint a Shakespeare-tanulmányok lajstromba vétele. Erről a konkrét példáról egyébként a kötet lektorával, Bónus Tiborral is beszélgettünk. Mert valóban komoly lelki mozgatórugókat tudsz megragadni az első pillanatra egészen banálisnak tetsző gesztusok mögött, sőt még azt is megkockáztatom, hogy „csak” azok mögött (azokban) tudod igazán megragadni a karaktert. Mindezt Kosztolányi jól tudta, azért is olyan remekek az emberábrázolásai. Ez az az eset, amikor lényegében az egész életet, az életeseményeket is műalkotásként olvasod. És ez a szemléletmód fed fel sok mindent, amit a száraz filológiai módszerekkel kikutatott, „poroszosan” egymás mellé rakosgatott kronológiai adatok „mechanikus” írása/olvasása nem mutat meg.

– A könyvbemutatón megpendítetted, hogy évekkel ezelőtt valójában azért kellett kiszállnod a Kosztolányi-életműkiadás munkacsoportjából, mert más elképzeléseid voltak a koncepcióról. Elmondod konkrétabban, miben különböztek a nézeteitek?

– Az én feladatom az első hét-nyolc évben csak a forrásgyűjtés volt, így korabeli lapokat szemléztem, sokszor mikrofilmen, és kéziratos anyagokat listáztam. Gyakorlati oldalról próbáltam megközelíteni a kérdést: hogyan lehet minél hatékonyabban és gyorsabban feldolgozni az írói hagyatékot. Az életrajz „kivitelezését” szintén gyakorlati feladatként is értelmeztem – az érdekelt, hogyan lehet a szerteágazó, több szálon futó életeseményeket összefésülni, az elbeszélésnek ívet adni, a megfelelő nyelvi stílust megtalálni, egyszóval kísérleteztem a műfajjal. Nem akartam elvárásoknak megfelelni: az alkotó módra felfogott tudományosság számomra azt is jelenti, hogy minden kutatói-alkotói folyamatnak megvan a maga sajátos, belső törvényszerűsége, s nem lehet kívülről „erőszakolni” olyan kereteket, amikhez egyáltalán nem illeszkedik az adott téma, szerzői karakter. Így aztán nem akartam sem hazai, sem külföldi mintákat szolgaian lemásolni, bár tanulmányoztam sok vonatkozó kötetet. A felfogásomat mintha nem mindenki osztotta volna, illetve abban sem sikerült közös nevezőre jutni, hogy milyen munkamódszert kövessek. Én ugyanis sok szövegemet előbb „túlírom”, tehát jóval több anyagot felkutatok, illetve több tapasztalatot összefoglalok első körben, amiből aztán lefaraghatom a felesleget, de ezt addigra már a megfelelő háttértudás birtokában teszem. Mivel először írtam életrajzot (különösen olyan összetett karakterről, mint Kosztolányi), a kezdeti kitérők szükségesek voltak ahhoz, hogy kidolgozzam a koncepciómat, megtaláljam az „elbeszélői hangomat”, pontosítsam a fejezetek és alfejezetek logikai sorrendjét stb. Érzésem szerint a kutatócsoport tagjai mintha azt várták volna tőlem, hogy kezdettől fogva kész forgatókönyvvel álljak elő. Kis túlzással, de az indulás pillanatától alaposan ismerjem az összes fejezethez szükséges forrásanyagot (holott még a legutolsó hetekben is kerültek elő meglepetésre okot adó dokumentumok), és e tudás birtokában logikailag is építsem föl a kötetet fejemben. Ám ha én kísérletező, netán újító alkat vagyok, nem tudok azonnal kész forgatókönyvet produkálni. Minderre csak a kísérleti fázisok után van lehetőségem, s akkor valóban (szinte intuitív módon) „összeáll” a könyv. De abban sem értettünk egyet, hogy mennyi történelmi háttérre lenne szükség. Szerintem ezt az életrajzot nem lehetett volna megírni a társadalmi és kortörténeti kitérők nélkül, mert Kosztolányi sok döntése, illetve egyáltalán az újságírói szerepvállalásai csak ennek tükrében értelmezhetők. Sokszor persze olyan részkérdéseket is földolgoztam, amelyek nem kerültek be a könyvbe, de ahhoz, hogy végül minden valóban „összeálljon”, szükségem volt a „felesleges” körökre is. Akadtak még olyan kollégák is, akik csoportmunkában gondolkodtak, s az életrajz műfaját egy szerzőgárda által megírt (de legalábbis folyamatos konzultáció révén megszületendő) szövegként fogták fel. A fentiekből kiderülhet, hogy az én meglátásom szerint azonban ez magányos műfaj – csak te és a hősöd vagytok. „Természetesen csak az író eszközeivel élhetek, aki valakit önmagán keresztül lát meg s ennek életét összekeveri tulajdon életével” – minden forráshivatkozás és tudományosság ellenére Kosztolányi szavai az életrajzíró munkájára is igazak.

Az Osiris Kiadó könyvbemutatóján 2017-ben (Fotó: Laik Eszter)

Attól függetlenül, hogy bizonyos történelmi adalékok nem kerültek be, mégis valahogy „ott lebegnek” a háttérben. Amikor a saját utad kezdted járni ezzel az életrajzzal, mi volt számodra a legélvezetesebb része a munkának?

– Nagyon érdekes emberi (sőt, olykor önismereti) tapasztalatokat is szereztem, tehát nemcsak szellemileg fejlődtem a nagy munkának köszönhetően, amit az utolsó időszakban – amikor napi tizennégy órában ültem a gép előtt, és írtam – már csak „irodalmi El Caminónak” neveztem magamban. Érdekes élmény volt az is, ahogyan a száraz filológiai adatok lelki folyamatokat indukálnak az emberben, és észrevétlenül is egyre közelebb kerülök ahhoz a karakterhez, akiről írok. Sajátos emberismeretre lehet így szert tenni, amit nem egy ma élő művész szokásainak és beszédének, stílusának a megfigyelése ad, hanem forrásanyagok, illetve azok a párbeszédek, amelyeket a szövegeivel folytatsz. És ezen a ponton már el is érkeztünk az önismeret kérdéséhez.

– Vagyis előlépett a múltból az ember…

– Igen, egyre jobban kezded megismerni a hősöd, és egyre jobban ráérzel a karakterére. Benyomásaim nyilván korábban is voltak Kosztolányiról, de igazán közel csak az utolsó két-három évben került hozzám. Eleinte föl akartam borítani a kronológiai sorrendet, a kutatásokban is előreszaladtam volna, ám a nagy tervezgetésből végül az lett, hogy pontról pontra, szoros időrendben vettem végig az életeseményeket, és így szinte érződött, ahogy Kosztolányi „megöregszik”: a fiatal, bohém fiú egyre érettebb lesz, eléri az életközépi válság, aztán fokozatosan felveszi a felelősségteljes apaszerepet. A munka során tehát átérzed, ahogy a karakter érik, majd szembesül az öregkorral és az elmúlással. Olyan problémái voltak, amelyekkel ma a nála húsz évvel idősebbeknek kell megküzdeniük. Az ő generációja sokkal gyorsabban élt, korábban ért és – nem utolsósorban a történelmi események miatt – hamarabb kiégett.

– Az egyik fejezet a kötetben éppen azzal kezdődik, hogy az 1920-as években jelentős változás állt be Kosztolányi életében – felhagyott a bohém életmóddal, visszavonult, és egészen „megjuhászodott”. Ez is egyszerű életkori váltás volt, vagy más okok is közrejátszottak? Trianon, az őt ért támadások…?

– Az életközépi válság nagyjából egybeesett a történelmi traumák időszakával. Az öregedési folyamat inkább az 1930-as években vehető észre, a betegség idején pedig a haláltéma mellett az újrakezdés vágya is megjelenik. Az első világháború négy éve a hátországban sem volt könnyű: éhezés, komoly egzisztenciális válság, kilátástalanság jellemezte a hétköznapokat a felbomlás előtti Monarchiában. Az őszirózsás forradalom idején kaotikus állapotok uralkodtak az országban, lincshangulatról is beszámolnak a források. A huszadik század elején élő emberek életében súlyos törést okoztak ezek az évek, sokan kikészültek idegileg, rengeteg öngyilkosságról lehet olvasni a korabeli napilapokban. A kommün ideje alatt aztán – amikor a béketárgyalások már tartanak – végképp ellehetetlenül az élet, senki sem tudja, mit hoz a holnap. Nem tudták, mikor lesz vége a proletárdiktatúrának, de reménykedtek benne, hogy nem tart sokáig. A visszaemlékezések szerint az utcákon az emberek feltartott három ujjukat mutatták egymásnak, jelezvén, hogy „már csak három napot kell kibírnunk”. Amikor a hétköznapokat egy militáns diktatúra hangulata határozza meg, és Kosztolányinak munkanélküli fiatal apaként, hatalmas házadóssággal a vállán el kellene tartania a családját, miközben (Trianon következtében) betegeskedő szüleiről sem kap híreket, illetve meghal a hozzá lelkileg igencsak közel álló unokatestvér is… Nos, akkor nem véletlen, hogy traumatikus állapotba kerül, és szinte összeroppan a terhek alatt. Meglátásom szerint Kosztolányinak ekkor újra föl kellett építenie az életét, nem véletlen például a Meztelenül kötet sem: mindent, ami régi, le kell dobnia magáról (ruhát és rímeket), mert csak úgy tud továbblépni. A ’20-as évek eleje tehát a súlyos kiábrándulás időszaka, amit aztán az útkeresés és komoly érési folyamat követ, művészi értelemben is.

– Ezt még egy nagy trauma tetézte, ahogy az életrajzban olvasom. Az után a bizonyos kellemetlen eset után, amikor a felesége Bécsben arról fecseg, hogy mennyire rühelli a férje a jobboldali Új Nemzedék munkatársait, és megpróbálja „vörösre festeni” Kosztolányit a magyar emigráció tagjai előtt. Ezután rengeteg támadás érte, és mint a kötetedből kiderül, még azt is fontolgatta, hogy Amerikába megy. Valóban komoly szándék volt ez a részéről?

– Szerintem igen. Hónapokra ellehetetlenült ugyanis az élete a fővárosban, ahol még a román megszállást is „átélvezhette” a család, kijárási tilalommal, rablásokkal és erőszakkal vegyítve. Nem véletlen, hogy Kosztolányi azt érezte: itt nem lehet élni. Nemcsak az újságírói munkáját veszítette el a kommün hónapjaira, hanem az új rendszerben is meg kellett találnia a helyét. Szakmai és baráti körét főként azok tették ki, akik az őszirózsás forradalomban és a kommünben is többé-kevésbé részt vettek, a fehérterror idején azonban olyan erősen radikális (propaganda)lapok indultak, mint az Új Nemzedék, és Kosztolányi megpróbált (részben kényszerűségből) ezek felé is orientálódni. Bár eleinte hitt az ún. „keresztény megújhodás programjában”, de a radikálisok között sem találta a helyét, művészi érzékenysége összeütközésbe került a harsánysággal, így aztán két szék közül a pad alá esett. Ekkor jut el odáig, hogy keményen elhatárolódjon az aktuálpolitikai szerepvállalástól. Mindebben persze az is benne lehet, hogy próbálta magát minél jobban „levédeni”: nem akart több konfliktust, csak valahogy megélni, és elsősorban művészileg kiteljesedni.

Fotó: Unger Tamás, vaol.hu

– Az irodalomtörténet évtizedekig úgy interpretálta a működését a Pardon rovatnál, hogy az erősen jobbos, antiszemita kitérő volt. Hogy látod, végül is az a Kosztolányi-mondat, hogy „antiszemita is voltam”, elfogadható így, az „is”-sel? Valóban arról van szó, ahogy a felesége is beállította, hogy ez a fajta publicisztika csupán pénzkereset volt nála?

– Kosztolányiné inkább szépít. A ’60-as évekbeli nyilatkozataiban például már arra törekszik, hogy alkalmazkodjon az éppen regnáló rendszerhez, hogy férje munkásságát minél elfogadhatóbbá tegye. Azokat az aspektusokat emeli ki, amelyek a baloldali értékrendhez jobban illeszkednek. 1938-ban a Pardon időszak emléke pedig még eléggé eleven, ezért az akkor megjelent életrajzi könyvben sem igazán beszél a témakörről. Való igaz, hogy Kosztolányi életében többször megjelenik az antiszemitizmus, sok értelmező azonban egybemossa ezt a jelenséget harmincas évek második felétől zajló folyamatokkal. Kosztolányit főként a vörösterror utáni antiszemita hullám ragadja magával (a világháború idején, a galíciai menekültek fővárosba érkezésekor még filoszemita cikkeket ír), amikor a saját, személyes életében is számos nehézséggel küzd. Ez egyébként annak az általános propagandahullámnak az időszaka, amikor az elkeseredett lakosság és a politikai hatalom egyaránt bűnbakot keres, a népbiztosok többségének zsidó származása pedig megfelelő alapot is nyújt mindehhez. Kosztolányi viszonylag korán ráébredt, hogy az a történelmi helyzet, amibe kerültek, jóval összetettebb, és az alkati különbségek mellett ezért is zavarhatta kollégái sokszor leegyszerűsítő, feketén-fehéren gondolkodó radikalizmusa. Tapasztalt újságíró lévén beleláthatott mind a baloldali, mind a jobboldali sajtó világába, szembesülhetett a mindenhol jelen lévő hatalmi harcokkal stb. Mindez szerintem bőven elég lehetett a politikából való kiábránduláshoz.

– Miközben Bangháéknak [Bangha Béla jezsuita páter, a radikális-jobboldali Új Nemzedék társtulajdonosa, illetve Horthy befolyásos embere – L. E.] nyilván nagyon nagy szükségük volt rá, hiszen hatalmas fizetési ajánlattal bírták maradásra.

– Igen, és ebben az is szerepet játszott, hogy Kosztolányinak jelentős baloldali, illetve polgári liberális kapcsolatai is voltak. Mindez egyrészt azért volt fontos Banghának, mert így nemcsak saját körökből érkező munkatársakat tudott felmutatni. Másrészt a programjának („katolikus sajtóprogram”) az is része volt, hogy a polgári liberális sajtó módszereit eltanulja, szakmailag minél magasabb szintet produkáljon, hogy ugyanannyi olvasót vonzzon, mint például Az Est-lapok. Kosztolányi tehát szakmai garanciát jelentett, de „reklámarc” is volt. Emellett ő szerkesztette az elhíresült Vérző Magyarország című, ezt az először 1920-ban megjelent irredenta antológiát, amelyhez Horthy írt ajánló sorokat. A kormányzó magánkihallgatáson fogadta őt, s az író ezáltal – még ha rövid időre is, de – „kegyeltté” vált, így Banghának pláne nem lehetett érdeke őt a lap kötelékéből elengedni, s az ellene támadó kollégáknak (lásd a Szabó Dezső-vita körüli ügyeket) igazat adni.

– Karinthy és Füst Milán, akik a legjobb barátai voltak, sosem kifogásolták Kosztolányi működését az Új Nemzedéknél?

 Karinthy fiának visszaemlékezése szerint apja nem foglalkozott politikával, Kosztolányiné azonban – legalábbis Kiss Ferenc egyik jegyzete alapján – tudott olyan versről, ahol Karinthy Kosztolányi „köpönyegforgatását” gúnyolja ki. Az életrajzban én ezt a költeményt inkább Lendvai Istvánnak tulajdonítottam, és érvekkel is alátámasztottam az állításomat. Füst Milán a Múlt és Jövőben közölt cikket a kérdésről, már Kosztolányi halála után. Ő úgy látta, hogy barátja először nem mérte föl a helyzetet, nem látott tisztán, amit felfokozott érzelmi-indulati, vagyis traumatizált állapota magyarázhat, mely állapot lényegében az egész ország közhangulatát jellemezte. Somlyó Zoltán pedig arról is ír, hogy Kosztolányi hónapokig nem járt ki az utcára, és naponta elsírta magát, amikor konstatálta, hogy milyen helyzetbe került. Az anyagiak miatt sem tudott időben kiszállni, és hát a másik oldal is keményen kiközösítette ekkoriban. Még az Új Nemzedék munkatársa, amikor elkezd „visszaszivárogni” a Nyugathoz, illetve ekkor kezdi szorgalmazni az „ideológiamentes” műelemzést, a szoros szövegolvasást, és ír olyan értelmezéseket, ahol igyekszik mellőzni a tágabb kontextust. Vagyis megfogalmazza: válasszuk le a politikát a művészetről.

– Megrendítő volt Kosztolányi utolsó hónapjai kapcsán arról olvasni, hogy amikor Karinthy bement hozzá a kórházba, annyira megrázta a látvány, milyen rossz állapotban van a barátja, hogy nem is tudott odamenni az ágyához. Miközben ők ezzel annyit viccelődtek életükben, hogy az ember azt hinné, lélekben már túlestek az elmúláson, hogy Karinthy tisztában volt vele, a halált át kell élni, és legyőzte magában a félelmet. Ezek szerint mégsem – ami nekem kicsit csalódás volt.

– Abban a pillanatban valami véresen komollyá vált, ami előtte csak játék meg tréfa volt. Karinthy szembesült vele, hogy barátja tényleg a halálán van. Kosztolányi beszélgetőlapjaiból kiderül, de más forrásanyagokban is olvasható, hogy az író az utolsó hónapokat már iszonyatos állapotban szenvedte végig. Egy barátot, akivel korábban habzsoltad az életet, élvezted a fiatalságot, emberi roncsként viszontlátni borzasztó nehéz lehet… Ráadásul Karinthy két évvel később, 1938-ban halt meg, amit nem tudhatott pontosan előre, ám ’36-ban már ő is átesett az agyműtéten, így óhatatlanul megérinthette saját halálának szele is. Egyes elméletek szerint a halálra készülés folyamata éveket ölel fel, s többnyire tudattalanul zajlik.

– A másik szomorú momentum az utolsó hónapok időszakából, hogy kései szerelme, Radákovich Mária nem ment be a kórházba, pedig, mint olvasom a kötetben, Kosztolányi borzasztóan várta. Miért döntött így vajon az asszony?

– Abban az interjúban, amit Vargha Balázs készített Füst Milán feleségével és Radákovich Máriával [Radákovich Mária, Füst Milánné és Vargha Balázs beszélgetései. Budapest, 1974. január, PIM Hangtára, K03008–3010 – a közlésért köszönet Arany Zsuzsannának] ez a kérdés is szóba került. Radákovich nagyjából a következőket mondta az irodalomtörténésznek: hogy mehettem volna oda, amikor a felesége folyton felügyelt mindent? Biztos, hogy ez a körülmény is nagyban közrejátszott.

– Vagyis tapintat volt részéről?

– És félelem. Az elszólásokból ugyanis az derül ki, hogy Radákovich Mária félt Harmos Ilonától. Eleve labilisabb karakter volt, Harmos pedig elég erős és akaratos nőként lépett fel. Az is megtörtént, hogy bement Radákovich férjének a munkahelyére, hogy fölfedje a mit sem sejtő férfi előtt a szeretői viszonyt. Ezek után talán érthetőbb Radákovich félelme. Azt sem árt számításba venni, hogy Kosztolányi megkérte barátait, főleg Füst Milánékat – akik közvetítettek a szerelmesek között –, hogy ne árulják el Máriának, milyen rossz állapotban van. Elképzelhető, hogy a fiatalasszony nem is igazán volt tisztában vele: kedvese már a végét járja.

– Leírod azt a kedves történetet, amikor Kosztolányi a kórházi ágyán az egyik fiatal orvossal kötött „cserefogadásból” megtanul egy fejezetet a medicinatankönyvből, az orvos pedig megtanulja a költő egy versét. Mint kiderül, ez az orvos Bollobás Enikő édesapja, Bollobás Béla volt. Rábukkantál még hasonlóan érdekes összefüggésekre, amelyek a ma élőkkel kapcsolatosak?

– Inkább olyan érdekességekről tudok beszámolni, hogy nemrég elhunyt kortársaink közül kik találkoztak személyesen, a hatvanas évek táján, Kosztolányi kortársaival. Réz Pál, a szabadkai Dér Zoltán vagy akár Szegedy-Maszák Mihály generációja is még kapcsolatba került az özveggyel. Réz Pál csak „párducasszonyként” emlegette Harmos Ilonát, Szegedy-Maszák pedig Radákovich Máriával is beszélt, amit több ízben előadott irodalmi rendezvényeken, egyszer épp Veszprémben. Amikor Szegedy-Maszák megkérdezte az asszonyt, hogyan tudta szeretni a halálos beteg írót, Radákovich csak annyit mondott: „Nem tudja, mennyire szép volt Kosztolányi…” Mária fia Papp Oszkár festőművész volt, mindössze pár éve halt meg, és ő maradt az egyetlen, aki személyesen Kosztolányival is találkozott, hiszen gyerekkorában zajlott a szerelmi történet.

Az Irodalmi Jelen könyvbemutatóján, Bollobás Enikő társaságában (Fotó: Laik Eszter)

– Akadt olyan felfedezés a kutatómunka során, ami számodra meglepetésként hatott, nem számítottál rá, elámultál rajta?

– Talán az, hogy Kosztolányi mennyire aktív volt, hogy szinte mindenben részt vett, az összes alakuló művészeti és/vagy „forradalmi” társaságban. Ezek között akadtak politikai színezetűek is, főleg az 1910-es években. Ilyen például az Európa Lovagjai elnevezésű kezdeményezés, amely az Egyesült Európai Államok létrehozásán munkálkodott volna. De az is meglepő, hogy az „apolitikus” szerző újságíróként mennyire tájékozott volt politikailag. Leszámítva az 1919 és 1921 közötti kaotikus időszakot, sokszor rendkívül élesen látta a társadalmi folyamatokat. Erről tanúskodnak olyan névtelen vezércikkek – több száz is lehet belőlük –, melyek mind a mai napig nincsenek összegyűjtve és kiadva, köztük sok, világháború idején keletkezett pacifista szöveggel. A magam részéről amennyit tudtam, s amennyire időm és lehetőségem volt, föltártam, s néhányról (amennyit az adott alfejezet dramaturgiája engedett) szólok is a kötetben.

Meglepett az is, hogy a húszas évek revíziós politikájában mennyire aktívan vett részt. Nagyon tudatos kultúrdiplomataként működött, ám bármihez nyúlt, abból mindig valami botrány kerekedett. Talán ez is mutatja, tudta, hol vannak az érzékeny pontok. Azok körül a színházi bemutatók körül, ahol ő fordította a drámát, ugyancsak mindig botrány alakult ki. Az egyik darabot például cenzúrázták, a színházi emberek – köztük a fordító, Kosztolányi – pedig azonnal tiltakozni kezdtek, hogy a hatalom ne szóljon bele a művészetbe. Egy másik bemutatót (már a revíziós politika idején) irredenta csoportok fütyültek ki, mert a cseh Karel Čapek volt a szerzője. Kosztolányi egyébként kiváló szónok is lehetett, több helyen tartott szemináriumokat, előadásokat. Igen komoly, retorikailag remekül felépített előadások vázlatait őrzi az MTA. Az írónak ezt az oldalát sem igazán hangsúlyozták még irodalomtörténetünkben.

– Ha az ember az életrajzzal foglalkozik, biztosan óhatatlanul meglódul a fantáziája. Ha valaminek nincs is adatszerű nyoma, de „elképzelhető, hogy úgy történt, hogy…” Nemrég olvastam Fráter Zoltán Szerelmes Budapest című kötetét, ahol írók levelezései, naplói alapján írt meg kedves szerelmi háromszög történeteket. Például Kosztolányi és Csáth kakaskodva küzd meg Lányi Hedda kegyeiért, vagy Kosztolányi és Karinthy egymást „nyomják a víz alá”, Harmos Ilonáért vetélkedve. Fráter Zoltán egy kérdésemre úgy felelt, hogy ezek a tréfás vetélkedések ugyan konkrétan nem támaszthatók alá, de könnyen lehetségesek.

– Kosztolányiné elég egyoldalúan ábrázolja a kapcsolatukat az 1938-as életrajzi könyvében. A költő leveleiből azonban inkább az derül ki, hogy ő futó kalandnál többre nem vágyott. Halasi Andornak írja, hogy 1911 nyarán a Balaton környékén „csatangolt” egy nővel, de ennek már vége – ez a nő volt Harmos Ilona, aki színjátszó társulatokkal járta a vidéket, s a fiatalember városról városra követte. Kosztolányiné viszont szenvedélyesen kapaszkodik a férfiba. Kiadatlan leveleiből igyekeztem minél árulkodóbb részleteket idézni. Harmos Ilona ugyanis nagyon akarta ezt a kapcsolatot, így még azt is megcsinálta, hogy bejelentkezett az orvosként praktizáló Csáth Gézához, és kikezdett vele, hogy féltékennyé tegye Kosztolányit. Csáth erre nem rezonált, így aztán inkább csak Kosztolányiné vágya maradt, hogy vetélkedjenek érte. Karinthyval ellenben valóban volt korábban szerelmi kapcsolata. Lányi Heddánál pedig szintén hasonló történik, mint Harmos esetében: Heddának először Csáth tetszett, és még akkor is flörtölgetett volna vele, amikor már összejöttek Kosztolányival. Csáth meg is írja a naplójában, milyen kihívóan nézett rá a „kis Hedda”, s hogy milyen erkölcstelen lenne, ha ő, Csáth, „Didével” megtenné, hogy elszereti a kedvesét. Működött tehát egyfajta betyárbecsület a férfiak között.

– Egy képzeletjátékra hívlak. Ha Kosztolányinak a kezébe kerülne ez az életrajz, szerinted hogyan fogadná?

– Ezen én is gondolkodtam már. Nem vagyok biztos benne, hogy örülne. Az talán meghatná, hogy akadnak olyan emberek, akik az életükből éveket áldoznak arra, hogy vele foglalkozzanak. De könnyen lehet, inkább azt kérdezné: ahelyett, hogy a saját életed élnéd, miért az enyémmel, egy halott történetével foglalkozol? Persze, előfordulhat, a hiúságának mégis tetszene, hogy vannak olyan őrültek, akiket érdekel, „mit írt a mosócédulájára”, hogy egy klasszikus példát hozzak. Ugyanakkor ismerjük ezt a két sorát is: „…Ha meghalok majd, mélyre ássatok, / gyarló valómban meg ne lássatok…” Azt sem tudom, értékelné-e, hogy a politikai tevékenységét is igyekeztem minél alaposabban föltárni. Bár lehet, ezt mégis díjazná, különösen annak fényében, hogy hosszú évtizedeken át milyen jelzőket aggattak rá, főként a kommunizmus időszakában. A rágalmakra („rosszhiszemű reakciós elem” és társai) is válaszolni kell egyszer, ilyenkor pedig már nem lehet megoldás a „mélyre ássatok” filozófiája. És persze ő is kíváncsi volt az egyes szerzők rejtett oldalaira vagy épp mindennapi szokásaira, és tudhatta – a naplóiban legalábbis többször kifejezi ebbéli reményét –, hogy neki is meg fogják írni az életrajzát.

– Megemlítetted, hogy esetleg Karinthy életrajzának is nekifogsz. Talán hozzá is kezdtél már a kutatáshoz?

– Egyelőre felmértem, körülbelül mennyi anyag áll rendelkezésre, milyen az életmű feldolgozottsági szintje, milyen kérdésekkel kell majd alaposabban foglalkozni. A nyáron még mindenképp pihenek, illetve az sem mellékes szempont, hogy milyen hátteret sikerül ehhez a munkához biztosítani.

– Mit gondolsz, hasonlóan monumentális lesz a végeredmény, mint Kosztolányinál?

– Pillanatnyilag annyit látok, hogy forrásgyűjtésre kevesebb időm lesz. A kutatói-alkotói módszerek terén azonban már jóval nagyobb a gyakorlatom, mint a Kosztolányi-életrajz előtt volt, tehát számításaim szerint gyorsabban fogok haladni. Természetesen törekedni fogok arra, hogy minél több forrást feltárjak, de nem szeretnék újabb tizenvalahány évet eltölteni vele. Vannak más könyv-ötleteim is, így aztán ezekre is jó lenne időt hagyni.

– Kosztolányi tizenhárom év volt, ha jól tudom.

– Valóban, de mint jeleztem, már biztosabban meg tudom mondani, milyen forrásanyagokat érdemes átnézni, és mi mindenre nem kell időt pazarolni. A történelmi háttérhez is nagyon sok szakirodalmat és korabeli visszaemlékezést elolvastam már. Emiatt persze szerencsés lenne most, „még frissen” megírnom, mert most „vagyok benne” jobban a korszakban. De nyilván az elmúlt évben is jelentek meg szakmunkák – és még fognak is –, amelyeket az ember folyamatosan hozzáolvas majd az eddigiekhez. Azt azonban nem szeretném, hogy a vaskos Kosztolányi-könyv után feltűnően sovány terméssel álljak elő.

– Nem tudlak elképzelni másként, mint hogy kutatsz, írsz, dolgozol. Ha te elképzelnéd magad másnak, mint irodalmár, mi lennél? Lennél-e egyáltalán valami más?

– Sajnos, a „megszállottságaimnak” köszönhetően én csak rokon területeken tudok mozogni. A művészetek és egyes filozófiai irányzatok érdekelnek, így aztán csakis alkotásban, vagy legalábbis alkotás-közeli, kreatívabb tevékenységekben tudok gondolkodni. Egy időben például rajzolgattam. Ha újrakezdeném a rajzot, akkor is biztosan írnék is mellette. Kamaszként nagyon érdekelt még a film (most is járok moziba, megvannak a kedvenc rendezőim stb.), de a színházi világ és a tánc is vonz, amik szintén inkább megmaradtak hobbinak. Ha pedig filozófusról írnék életrajzot, biztos, hogy akkor is megnézném, milyen művészeti áramlatok jellemezték a kort, milyen művészekkel volt az illetőnek kapcsolata.

– Szépíróként végül is már kipróbáltad magad – a Desiré kalandjai: Nicolas Sztavrogin életrajza című regényed egy nem-fikciós elemekből megalkotott fikció.

– Igen, a kisregény műfajával kísérleteztem. Kicsit túlműködik a fantáziám, így aztán hajlamos vagyok irracionális történetek kitalálására, irreális elemek vegyítésére. Olyan meseszerű sztorikon gondolkodom, amelyekbe esszé jellegű részeket is bele lehet szőni. Egyszóval az is foglalkoztat, melyik műfaj engedi meg leginkább a filozofálgatás és a fantázia keverését. De félreértés ne essék: ez semmiképp sem a tudományos életrajz műfaja lenne…

Az Irodalmi Jelen könyvbemutatóján (Fotó: Laik Eszter)

– Gondolom, nem véletlen, hogy a Desiré cimborájaként ábrázolt Sztavrogin alakját az Ördögökből választottad.

– Amikor a doktori dolgozatomat írtam, Henry James följegyzései mellett (ahol a gonosz ábrázolási lehetőségeiről is beszél) főként Dosztojevszkij és az orosz vallásfilozófusok foglalkoztattak, olvastam Sesztov zseniális könyvét [Dosztojevszkij és Nietzsche, ford. Patkós Éva, Budapest, 1991, Európa], a nem kevésbé izgalmas Bergyajevet, Szolovjovot és Merezskovszkijt is. Sztavrogin alakja többször előkerült ezekben a szövegekben, a gonosz archetípusaként is értelmezték. Amikor a kisregényt írtam, ezeket az olvasmányaimat is fölelevenítettem, mert tudatosan vissza akartam térni a Kosztolányival töltött évek előtti időszakomhoz.

– A gonosz- és az erotikakutatás változatlanul foglalkoztat?

– Véleményem szerint az a probléma az erotikával, hogy kissé elcsépelt lett, sokszor öncélú és már szinte pornográf. Időnként mintha az effajta provokáció művészi értékmérőként is föl kívánna lépni. Én annak idején a gonosz-filozófián keresztül jutottam el a kérdéshez, a határfilozófiákkal kapcsolatos könyvek révén. Ahogy a gonosz választása esetén is átléped a határokat, úgy az erotikában is voltaképp a másik ember határait „sérted” meg. Engem inkább az foglalkoztatott, meddig terjed az ember, mennyire képes feszegetni a határait, és mi lesz a sorsa, ha szétfeszíti a kereteket. Ez lényegében a romantikus lázadók kérdése, a „bukott angyalok” örök sorsa.

– Nemrég vehetted át az Irodalmi Jelen esszédíját. Fontos visszajelzés számodra, ha díjaznak?

– Annyiban igen, hogy sok olyan év áll mögöttem, amikor bár nagyon sokat dolgoztam, egyáltalán nem díjazták a teljesítményemet. Ez a tapasztalat már egészen korán is megvolt, talán épp ez is az oka annak, hogy az alkotói identitásom „belső kontrollra” épül, tehát nem azért dolgozom, hogy „jutalmazzanak”. A középiskolában és az egyetemen nem voltam kitűnő tanuló, de ami érdekelt, azt szenvedéllyel végigcsináltam, akkor is, ha nem kaptam visszajelzést, vagy épp negatív visszajelzések érkeztek csak.

– Ez elég szomorú tapasztalat. Nemrég jelent meg Csiffáry Gabriella Magyarázom a bizonyítványom című kötete, amelyben írók, művészek, tudósok iskolai bizonyítványait, diákélményeit dolgozza föl, és megdöbbentő, miket éltek át a legnagyobbak… Ezek szerint te sem szereztél jó iskolai tapasztalatokat.

– Igen, gyakran előfordult, hogy az ötleteimet, illetve egyáltalán az érdeklődési körömet a környezetem nem igazán értékelte, vagy egyenesen bolondságnak tartotta. Ám az idő nekem dolgozott, és később mindig kiderült, mégis volt a fölvetéseimben fantázia, mégis meg lehetett csinálni, amit elterveztem. Hasonlóképp jártam a Kosztolányi-életrajzzal is…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!