Ugrás a tartalomra

Galeotto (9–11.) – részletek Gáspár Ferenc készülő regényéből

A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon.

Medvevár – By Tromber - Own work, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=32467697

 

9.

 

– Egyszóval… szerinted meghalt? – ezt kérdezem Angelosztól.

– Láttam Medvevárán a holttestét.

– Akkor minden bizonnyal.

– De neked ez miért újdonság? – kérdezi a görög.

Nem összpontosítottam, belecsúsztam a csapdába.

– Hát… nem voltam itthon.

– De már jó régen itthon vagy – vonja fel a szemöldökét. Bejöttünk a könyvtárba. Ránk zuhannak a kódexek mindjárt. Súlyos teher. Ezer és ezer könyv, amit nem olvastam. És nem is fogok olvasni soha. Időhiány. Van olyan, hogy idő?

– Elkalandoztam.

– Félrebeszélsz, Galeotto! Tudom, hogy leveleket írtál a királynak a barátodról! Vagy arról, akit annak hittél. Mert én láttam, hogy meghalt.

– Nem írtam én semmilyen levelet.

– És ez? Ez micsoda? – és előhúz egy pergament.

– Itt olvassam el?

– Nem kell, hogy elolvasd. Csak nézz bele. Szerintem megismered.

 

Királyom! Nem írom le ide az összes címedet, kinek-minek vagy az uralkodója. Tudom, nem veszed zokon, meg aztán ez itt nem is annyira hivatalos levél, hanem igencsak titkos. Az a Vetési László viszi el neked, akit eredetileg a pécsi püspök figyelésével, majd meggyilkolásával bíztál meg. El is van szomorodva, hogy megváltoztattad ebbeli szándékodat, uram, de majd elmagyarázod neki biztosan, hogy a kegyes megbocsátás mennyivel magasabb rendű cselekedet a bosszúállásnál. Az élet kioltása amúgy is kegyetlen dolog, hiszen minden élet egy külön világ. Azt hiszem, a zsidóknak van egy olyan mondásuk, hogy aki egy életet ment meg, egy egész világot mentett meg. Nem kedvelem különösebben a kufárokat, de ebben az egyben úgy vélem, igazuk lehet.

Ám nem is erről akarok fecsegni, hanem arról, miképpen találkoztam a menekülő püspökkel meg – tisztesség ne essék szólván – a kedvesével. Az Adriai-tenger partján értem utol őket, éppen hajóra akartak szállni Senia kikötőjében. Szerencsére sikerült őket rábeszélnem, induljanak egy későbbi hajóval, várjanak meg, amíg veszek magamnak néhány szükséges holmit az útra. Eleinte kétkedve hallgattak, különösen Mátét látva, akiben Janus felismerte az egykori budai kocsmárost. Végül aztán mégiscsak hajlottak a szavamra, és maradtak még két napot. Így, mire levelem kézhez kapod, mi már úton vagyunk a tengerek királynőjének nevezett város felé, vagy talán már meg is érkezünk Velencébe. De, hogy szavamat ne felejtsem, a püspök furcsán, hogy úgy ne mondjam, zaklatottan viselkedik. Talán a város mediterrán légköre az oka ennek, vagy az örökké fújó tengeri szél – nem tudjuk. Pedig Mátéval sokat beszélgettünk erről…

 

Naná, hogy megismerem, hiszen én írtam.

– És most mit akarsz tőlem?

– Látod, hogy tudok mindent. Csak eljátszod, hogy meghalt a barátod. A valóságban…

– Nem tudjuk, mi történt a valóságban – vágok közbe. – Azt mondod, láttad a holttestét.

– Valakit láttam – ráncolja a homlokát a görög. – Valakinek a tetemét, aki hasonlított Janusra. Az ő ruháját viselte, az ő arca volt, az ő kezei. De mindez csak röpke pillanat volt. Az atyák megragadták, hevenyészett koporsóba tették, beszögelték, s kívülről forró szurokkal öntözték le.

– A koporsót? – álmélkodom.

– Azt.

– Mi szükség volt erre?

Megvonja a vállát:

– El akarták rejteni. Hátha tart még a király haragja. De te… te tudod, hogy él! – csattant fel a hangja.

– Nézd… nem tudom.

– Szórakozol velem, Galeotto. Ravasz talján vagy, Vitézzel is cimboráltál. Nem hiszek neked.

– Pedig így van. Nem tudom, kit láttam ott, az Adriai-tenger partján. Akkor azt hittem, Janus az, de most teljesen össze vagyok zavarodva. Őszintén beszélek, hidd el nekem. Hírem semmi nincs felőle onnan, itt viszont mindenki azt mondja, hogy meghalt. Te is.

A görög nem felel mindjárt. Lassan összetekeri a pergament. Nem tudom, hogy került hozzá, hiszen Mátyásnak írtam.

– S a király meg akarta őt öletni? – kérdi, miközben magára kapja a köpenyét.

– A levélből kiderül – mondom kissé fáradtan. Miért kérdezi, ha olvasta. – De aztán meggondolta magát. Szerette a költőt.

– Ami őt illeti – mondja megfontoltan Angelosz –, szerintem halhatatlan. Majd meglátod te is. Vagy nem – teszi hozzá, és vészjóslóan felröhög. – Most mennem kell. Ég veled, könyvtáros.

 

10.

 

Galeotto várt egy kicsit, rendezgette a könyveket, gondolkozott. Nemrégiben levelet kapott, melyben kérték, menjen tanítani Bolognába, de ő nem szívesen hagyta volna ott az udvart. Új könyv megírásán gondolkozott, a téma egyre jobban belerágta magát a szívébe. Hogy aki a józan ész szerint él, részesülhet az örök üdvösségben, még akkor is, ha… Galeotto furcsa neszeket hallott odakintről. Túl sok minden történt mostanában, gondolta. Hiszen ki hinné, hogy Mátyásnak nemcsak bolondja van, hanem táltosa is… Mert kik is azok a táltosok valójában? Varázslók, boszorkányok, máglyára való eretnekek! És egy keresztény király… Galeotto megint hallotta a hangot. Mintha odakint is lennének könyvek, s valaki levert volna egyet.

Táltosról elmélkedek, s máris megjelenik! Galeotto lábujjhegyen az ajtóhoz osont. Óvatosan kinyitotta, s kikukucskált rajta. Ám vissza is hőkölt mindjárt. Ördögpofa nézett szembe vele, s rémisztő hangon rikácsolt:

– Kampó vagyok, a táltos! S viszlek a pokolba rögvest!

Galeotto azért annyira nem rémült meg. Legfeljebb a képébe nyom egyet a betolakodónak, gondolta. Ám az hirtelen felröhögött:

– Megrémültél, ugye, könyvkukac barátom? – és lekapta az álarcát. A bolond volt az, Lebersit.

 

– Butaságokat írtál, Galeotto – mondta Mátyás király néhány órával később. – Nem igaz, hogy én meg akartam gyilkoltatni Janust.

– Vetési mondta – csodálkozott Marzio.

– Bolond lyukból bolond szél fúj! – rikkantott közbe Lebersit.

Mátyás csak ránézett merően, hosszú pillantással, mire a bolond összekucorodott tüstént. Kezét mulatságos mozdulattal szája elé kapta, majd ezt nyökögte: – Állok, mint bolond a búcsúban.

A király sóhajtott.

– Egyszóval, amit Vetési mond, azt nem kell komolyan venni. Olyan, mintha a bolondom beszélne.

– Ez a bolond, nem a bátyja! – sipította most a bolond.

Mátyás már mosolygott: – Bolondnak bú a járása! De most hagyj magunkra, Lebersit, légy szíves! Nem tudunk így egyről kettőre jutni!

– Bolond, aki jussát engedi! – nevetett amaz.

De a király határozottan az ajtóra mutatott: – Mars ki!

Lebersit látta, nincs apelláta. Felállt, és mulatságos, túlzó mozdulatokkal oldalgott kifelé. Majd úgy tett, mintha megbotlana:

– Bolondnak lábán a szeme – jelentette ki tudálékos képpel.

– Kár a bolondra szép szót vesztegetni – felelte a király, és most már jóval hangosabban tette hozzá: – Tűnés!

Mikor kettesben maradtak, Galeotto így szólt:

– Janus is azt mesélte, hogy Vetési késsel támadt rá.

– Az még nem jelent semmit. Nem én mondtam neki, hogy ezt tegye.

– Tudod, királyom, gyakran eszembe jut Janus egyik verse, amit rólad írt.

– Melyikre gondolsz, Galeotto?

– Amelyikben arról ír, hogy bármit adhatsz neki, csak a titkaidat ne.

– Nekem voltak titkaim? Nem ők lázadtak fel ellenem titokban?

Erre aztán nem tudott felelni Galeotto. Még üldögéltek egy kicsit a csöndben, aztán a király így szólt:

– Lehet, hogy nem erről kellene írnod. Talán jobb lenne, ha inkább rólam írnál. Vagy menj el Bolognába, fogadd el az állást. Majd, ha megelégelted a Pó völgyének bűzét, ha fárasztanak a buta diákok, gyere vissza. Én mindig szívesen látlak. Most eredj, és küldd be a bolondot.

– Terjed a bolondság, uram király.

– Tréfálsz, Galeotto?

– Világért sem! Láttam ma egy nőt, aki táncolva lépett ki a háza kapuján, Budán. Lehet, hogy boszorkány?

– Galeotto, Galeotto! Okosabbnak gondoltalak. Nem olvastad Kálmán királyunk törvényeit? Nem hallottál róluk soha? Boszorkányok nincsenek!

– És táltosok? – Galeotto úgy mosolygott, mint aki tudja: most megfogta a királyt.

– Nézd, Galeotto. Most hosszú lenne elmesélni mindent, amit te nem tudsz. A táltos mindig jót akar. A boszorkány pedig, ha létezik egyáltalán: nem. Eridj!

 

11.

 

Nem voltam meggyőzve. Hat év távlatából úgy emlékszem mindenre, mintha ma történt volna. 1472-t írtunk. Az előző évben volt a felkelés, amikor az urak összeesküdtek Mátyás király ellen. És Janus volt a legkitartóbb közülük. Mátyás már mindenkit a maga pártjára fordított, többnyire békés eszközökkel. Volt, akinek birtokot adományozott, Újlakiból bosnyák királyt csinált, még Vitézzel, a nevelőjével is megbékült először, később zárta házi fogságba Visegrádon. Csak Janus nem engedett. Zaklatott, rémálmoktól űzött állapotban menekült dél felé, Medvevára irányában. Mátyás őutána küldött, három megbízást adott, s három zacskó aranyat. Az első volt, hogy szerezzem meg tőle és gyűjtsem össze a verseit. Azokat is, amiket az ő nyelvén, magyarul írt le. Én biztattam erre, Janus eleinte úgy vélte, a magyar nyelv nem alkalmas a költői szépségekre. Ám álmaiban mind gyakrabban megjelent egy szépséges ifjú, aki Imre király udvarában élt, jó kétszázhetven esztendővel azelőtt, és magyarul verselt. És Janus néha-néha már nem tudta, ő írja-e ezeket az álombeli verseket, vagy az a bizonyos Ádám nevezetű trubadúr, a múltban… S hogy a történet még jobban összekuszálódjon, Janus, pécsi püspöki rangja dacára, szerelmes lett egy Veronika nevezetű leányba. A tiltott szerelem mindig édesebb, s odaát, a múltban Ádám szintén a tilosban járt, hiszen egyenesen a nádor feleségével bonyolódott szerelmi kalandba. Mindezeket Janus mesélte el nekem, mint ahogy azt is, hogy néha meg egy fekete emberről álmodik, ám a róla szóló álmok nem oly világosak és egyértelműek, mint a verselő Ádámról szólóak. A fekete ember néha ijesztgeti őt, máskor egyenesen kineveti, Ádám viszont a nádor felesége és egy fiatal lány elcsábítása után végre megleli igazi szerelmét. Vele indul el a messzi Erdélyországba…

Szóval ez volt az egyik feladat, a magyarul írt versek összegyűjtése. A másik, hogy segítsem Janus és Veronika menekülését, bárhová is vezet az útjuk. Mert Veronika természetesen vele tartott, a költővel, aki az utolsó éveiben már előszeretettel nevezte magát Janus Pannoniusnak. A harmadik zacskó aranyat pedig azért kaptam, hogy halálhírét költsem a lázadó költőnek. Ez volt a legfurcsább parancs mind közül… A titkok csak gyűrűztek, szaporodtak, akár a kígyók és más rusnya állatok, hiszen még Vetési Lászlóról nem is meséltem. Janus tanítványa volt egykor, és gyanítom, félreértelmezte Mátyás parancsát. Vagy csak a gondolatait…

És most, 1478-ban, itt dobol velem szemben Kampó, a signoria börtönében, a hírhedt ólomkamrákban, ahonnét még soha nem szökött meg senki. És tudom, hogy minden egyes dobütése egy évet jelent. Előre, vagy hátra?

 

Hopsz, 1462-ben vagyok. Harmincöt esztendősen, erőm teljében. Kissé túlsúlyosan, de még nem kórosan elhízva. Még megnéznek a lányok. Még szívesen hálnak velem a kurvák. Felicità – kiabálják, ha megdugom őket. Felicità! De most Párizsban töltöm napjaim, a francia királynál. Maga a király, XI. Lajos hívott meg, azt hiszi, hogy egy negyven évig napot nem látott bölcs örmény nevelt, meg egy halálból feltámadni tudó görög. Mindezt Lucie-től tudom.

– Azt hiszi, jártál a tatár kánnál, és az orosz fejedelem pártfogolt! – A nő gurul a nevetéstől. Lenge pongyolát visel, kilátszik a fél keble. Hatalmas udvara van a bimbójának, teljesen odavagyok érte.

– Melyik fejedelem? – kérdezem és megsimogatom a keblét.

– Mit tudom én! – kacag, és kisiklik a kezem közül. – Olyan sokan vannak?

– Hát vannak egypáran – és nézek karcsú alakja után, ahogy elszalad előttem. Szegény lány, ő is a testéből él. De engem szeret, amióta itt vagyok, nem fogadott más vendéget. Legalábbis ezt mondja. Én pedig igazából csak leveleket akarok itt tanulmányozni meg kódexeket olvasni a katarok ellen hadjáratokról. A király… nos, a király, bár rajong értem, veszélyes figura. Alacsony, nagyfejű, kopasz férfi, mikor először találkozom vele, jobbnak látom a földig hajolni. Szerencsére rögtön hellyel kínál, s míg ő a trónszéken ücsörög, le tud rám nézni. Legyen meg az öröme. Hallja, hogy asztrológus is vagyok. Jósoljak neki, azt mondja. Szerencsére erre már megvan a meggyőző válaszom, hogy hosszú történet ez, sok munkával jár, legalább fél év, de inkább egy teljes, mire kiderítem, mit üzennek a csillagok. Rendben, mondja, és már nem tudom, mire gondol a mélyen ülő, kocsonyás szeme mögött. Furcsa egy király. Ruhája sokszor piszkos és elhanyagolt, ő maga viszont rettentően ravasz. Tavaly került a trónra. Apjával is harcolt, és amióta ő az uralkodó, teljesen lecserélte az udvart. Még a borbélya is kapott valami rangot. Akik itt vannak vele, mind gyanús, korrupt figurák. Már engem is megkörnyékeztek, pénzt ajánlottak, ha elmesélem, kire gyanakszik a király, s ki az, akit szeret. Nem hiszem, hogy sokáig időzöm itt. Addig kell utazni, míg fiatal az ember. Bár Lucie-t nem szívesen hagynám magára. De lesznek ott is lányok, ahová készülök… Mindenesetre naponta bejárok a Notre-Dame könyvtárába, de nagyon keveset találok a katarokról. Pedig Janusszal sokat beszélgettünk róluk, még az itáliai évek alatt is…

 

By Tromber - Own work, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=32467697

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!