Ugrás a tartalomra

Versorgia, tájhűség

“Az alkotó ember nagyon könnyen azonosul Varga Melinda szövegeivel, amelyek tükröt tartanak elé: ilyen érzés egyedül az üres papír fölött, egy vászon előtt, egy kamera mögött vagy előtt magunkra maradni érzelmi adottságainkkal, hiperérzékenységgel beállni a szembesítő tükör elé, és átadni magunkat annak a személyes valóságnak, amely nem tűr mellébeszélést.” – A Sem a férfiban, sem a tájban kötetet Lennert Móger Tímea elemzi.

Varga Melinda verseskönyvét nem elég egyszer elolvasni, akár a jó szeretkezés: ismétlést kíván. A hiány betöltésének örökös vágya „élvezi” mélységes és bőséges versekké a mondanivalót.

A Kalligram és az Irodalmi Jelen közös gondozásában megjelent kötet négy ciklusának (Bomlik a nyugalom, Szent Mihály útján a tél, Aritmia a mindenségről, Állatszív) egyetlen sorában sem lelünk közhelyre vagy vulgáris megfogalmazásra, pedig témái érzelmileg túlfűtöttek, és fülledt érzékiséget mutatnak.

Kötök neked egy hosszúnyakú pulóvert percekből.

Lánykoromban sosem voltam elég türelmes ehhez.

Szeretőimet gyorsan meguntam, vagy lecseréltem nőkre,

csalfa voltam, vagy inkább kíváncsi, újra vágyó izgága.

Ki hitte volna, hogy egyszer a hűség tartós palást less.

A pulóver című vers sorai feltárják a jellemzően női teljességkeresés kínjának-keservének forrását. Ezek az általános női sors főbb elemei körül forognak: (türelmi) idő, az évszakok, a folytonos változás közepette rátalálni arra az állandóságra, amely elbírja majd a gondoskodásunk. Varga Melinda verseinek közvetlen, míves, bátorságot sugalló soraiban a meg nem született gyermekek emléke és az önzetlen, állati szeretet, annak elvesztése vagy a tüzelő nősténymacska”-állapot tanít megbékélni a mindennapok valóságával. Ez olvasható például a hálaversben:

A félhomályos télelőkön,

amikor emberbundába kóstol

az egyedüllét,

mint ínyencséget falná fel a kedvem,

kajánul vigyorogna

jóllakott bendőjét

simogatva,

elűzöd gyorsan,

úgy ugatod meg,

mint tömbházfelelőst,

amikor a vízórát leolvassa,

ettől a csaholástól mindjárt

nevethetnékje támad az embernek.

Ahogy a táj, amelyben élünk-félünk, sírunk, írunk, is képes megvigasztalni, annak ellenére, hogy (magunkban) otthonra lelni a legnehezebb emberi feladatok közé tartozik:

puha lisztté őrli a magányt

a székely nyárban

emlékekkel takarózol

érzelempokróc a tudat

nem rokona a valóságnak.

Avagy a kávé helyett egy gyergyói reggelen című költeményben:

fátyolfelhős és kék a kedvem

akár a szemed

az ég hűvöse huzatot

von a fenyők tűvállaira

beesik az eső a versbe.

A gyergyószentmiklósi születésű költő versei, miközben szinte viszonozzák ezt a természeti gondoskodást, a hegyek, a fenyvesek küzdelemre, szélnek feszülésre irányuló tanításait, aggódó ön- és környezetkritikával ,,dajkálják” az őt  körülvevő tájat (pl. a monostori rózsák – ódakísérlet egy kolozsvári lakótelepről). Innen fakadhat az elemi (vers)erő, amely a klasszikusok szellemiségét is képes megidézni. Néhány költeménye vagy kötetciklusának előhangja egy-egy Sziveritől, Weöres Sándortól, Verlaine-től, Nemes Nagy Ágnestől, Hamvas Bélától származó idézet.

Egy méltatlanul keveset emlegetett, de szintén különös módon tájérzékeny vajdasági költő, Fehér Ferenc sorainak hangulatát, ritmusát is megidézi a kötet lemeztelenítés című kétsorosa:

szemed színe legyen a ruhám

csókod csipke a rokolyán.

Így szól a természet (bácskai) képeiben szintén otthont, társat lelő Fehér Ferenc A fák című versben:

Tipegett velem gyalogló, törpe bodza,

s karjaira emelt ringató akác;

nyárral perzselt az eperfa buja kontya,

és övezett lassan sok- sok furcsa háncs.

Ma szótlanul is értem mindegyik szavát.

Testvéreim rég a beszédes, néma fák.

Szentül hiszem, hogy olvasóra, alkotóra egyaránt sorsszerűen találnak rá bizonyos olvasmányok, vagy elrendelt módon talál rá azokra ő maga. Bevallom, a Sem a férfiban, sem a tájban című kötet az ilyenfajta művek egyike életemben. Ezt a felismerést erősítette, hogy amikor másodszorra „fogyasztottam”, egy nyugat-bácskai ház gangján, a tavaszi madárhangok, a kutyám ugatásának kedves zaja közé bekúszott a helyi templom orgonájának abban a pillanatban földöntúlinak ható zenéje is. Gyakorolt a kántor, és mulatott a szomszéd: a közelben szerb mulatós zene, narodnjak szólt. E versek sem mentesek a román mulatós műfaj képiségétől, ily módon társadalmi párhuzamot véltem felfedezni. A kisebbségi létbe, kisebbségi létre születni kell… másként talán lehetetlen volna elhordozni, és annyi mindent tanulni belőle.

Zenéből a képbe: a könyv borítóterve Szentes Zágon alkotómunkáját dicséri. Képiségében visszautalást sejtet a kötet távolodó című versére:

építek egy robotot, amely képtelen

a szentimentalizmusra, na meg a nosztalgiára,

nem érzi a kávé ízét, amelyet már nem te főzöl.

 (Belső illusztrációk nincsenek, de hiányukat nem érezni, a versek erőteljes vizualitása szükségtelenné teszi a figuratív ábrázolást.)

Talán a be-, illetve kiteljesedett és kiteljesítő szerelem abszurdnak és lehetetlennek tűnő voltát hivatott ábrázolni a borítókép is: párban a robot-nő és  a robot-férfi; a hím-fej a zár, a nőstény-fej a kulcs, és a következtetés: jó szívvel nehéz okosnak lenni. A sorok között a szerző éppen eleget ostorozza ezért magát:

Barátaid vagy elmentek innen, vagy családjuk van,

kényelmes kompromisszumokba költöztek be,

amelyre te sohasem voltál képes,

túlságosan szeretted a magasrepülést és a mélyzuhanást.

Vasárnaponként templomba jársz, mint gyerekkorodban.

Titkon azt reméled, még egyszer olyan tiszta lehetsz.

Az alkotó ember nagyon könnyen azonosul Varga Melinda szövegeivel, amelyek tükröt tartanak elé: ilyen érzés egyedül az üres papír fölött, egy vászon előtt, egy kamera mögött vagy előtt magunkra maradni érzelmi adottságainkkal, hiperérzékenységgel beállni a szembesítő tükör elé, és átadni magunkat annak a személyes valóságnak, amely nem tűr mellébeszélést. Ha így teszünk, az olvasó találva érzi magát, és ha csak egy olvasat erejéig is, de megszabadul a magánytól. Meggyőződésem, hogy erdélyi költőnőnk versei sokunkat felszabadítanak az olvasás során, sőt hiszem, hogy önmagát is felszabadítja az alkotásban.

A kötetben megfogalmazott kérdések, kétségek, (sz)épségek a vers mint istenkapu című költeményben lelnek nyugalomra:

az otthonom

a vers

is egy járható ösvény

Isten kapujához

túlélőcsomag a valósághoz

általa a pillanat lehet

egy egész emberöltő

és az emberöltő egy pillanat.

Verseskötetet olvasni sok esetben oly profán élmény, akár egy túl gondosan lezárt mézescsupor kinyitása. Nehézkesen mutatja magát a racionális és az érzelmi mondanivaló. Általában ilyenkor a költő nem volt eléggé őszinte önmagához, bújócskázott a verseiben vagy elrontotta a formát, az túl feszes vagy éppen nagyon is laza lett, túlmagyarázott a mondanivaló, avagy sznob a kifejezésmód stb. Varga Melinda Sem a férfiban, sem a tájban című, negyedik verseskötete (minden bizonnyal Vörös Istvánszerkesztőnek köszönhetően is) nem állítja ilyen gyötrelmek elé az olvasót. Helyette tiszta, édes-érdes, éles mondanival(l)ót, mézfolyamhoz hasonlítható, test- és lélekközeli, termékenyítő olvasmányélményt nyújt. Fogyasztása versgyógyászatilag javallott…! 

 

Lennert Móger Tímea

 

Varga Melinda: Sem a férfiban, sem a tájban. Kalligram–Irodalmi Jelen, 2017.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!