Ugrás a tartalomra

A szerepversektől a verses epikáig

 Azt hiszem, a szerelem mellett az idő, az elmúlás a költészet leggyakoribb témája. No meg a gyerekkor: szerencsés esetben a versekben azt a fajta látásmódot, a világ megélésének azt az intenzitását sikerül feleleveníteni, ami a gyerekkorra jellemző – Varga Melinda interjúja Rakovszky Zsuzsával az Állapotváltozások című, készülő verses regényéről, a Célia című regény és az új mű rokonságáról, szerepversről, fontosabb regényeiről.

Rakovszyky Zsuzsa
           Fotó: Youtube, Aegon Művészeti Díj

 

A szerepversektől a verses epikáig

 

Állapotváltozások című verses kisregényének kéziratát olvasva végig az volt az érzésem, az új mű Célia című regényéből nőtte ki magát. Ádámnak, a regény narrátorának mintha női mása lenne Emő, a verses kisregény hősnője, a témaválasztás és cselekmény helyszíne is hasonló. Valószínűleg nem véletlen egybeesés. Jól érzékelem a párhuzamot?

Igen, jól érzékeli, de szerintem nem a hősnő, hanem a hős, illetve „antihős”, az életét a számítógép előtt töltő Jenő tekinthető Ádám hasonmásának, olyannyira, hogy egy darabig nem is váltak szét bennem, sokáig haboztam, hogy melyik szöveget melyiküknek adjam. A hősnő inkább a regény különböző, szerencsétlen sorsú nőalakjaival tart távoli rokonságot.

Nem foglalkoztatta Zsanett vagy valamelyik másik női figura a Céliából, a kissé butuska, de szerethető Niki, esetleg maga Célia sorsa lírában; voltak ilyen előzményei a verses kisregénynek?

Régebben, amikor sorozatban írtam a szerepverseket, talán tényleg versben írtam volna meg őket. Most ez nem jutott eszembe.

A műfaj, úgy érzem, nagyon talál az Ön alkotói habitusához, mintha Önre írták volna, hisz a regényeiben gyakran találkozunk poétikus elemekkel, költői képek, jelzős szószerkezetek sorával, míg a költeményekben narrációval, leíró jelleggel, a szemlélődés aktusával, a beszélt nyelv szövegbe építésével, a versszereplők párbeszédével. A forma találta meg Önt, vagy Ön a formát?

Már gyerekkoromban nagyon szerettem a verses epikát, a Toldit, a Buda halálát...

Aztán még bölcsész egyetemista koromban elolvastam és nagyon megszerettem A délibábok hősét, és azóta is sokszor gondoltam rá, hogy kellene írni valami verses regény-félét. Még valamikor a nyolcvanas évek elején írtam is egy Részletek egy lehetséges verses regényből című verset, és valóban, a későbbi verseimben is sok epikus elem van. Azt hiszem, ezt a műfajt azoknak az inkább introvertált alkatú költőknek „találták ki”, akik kevésbé hajlamosak átadni magukat az érzelmeiknek, inkább más karaktereken vagy történéseken keresztül nyilatkoznak meg.

Első szerepverse a Narkomán volt. Hogyan talált rá a kamasz lányra, mi mozgatta, milyen kihívásokkal találkozott?

Amikor a Narkomán született, akkoriban is főleg írással és fordítással foglalkoztam, és mivel mindkettő igen magányos foglalatosság, azon gondolkodtam, kellene valami olyasmit is csinálni, aminek más emberekhez is van köze. Egy barátnőm fölvetette, hogy lehetne kábítószeres fiatalokkal foglalkozni. Ebből nem lett semmi, de elgondolkodtam rajta, mit tudnék mondani egy ilyen fiatalnak, illetve mit mondana ő nekem, és ebből lett a vers.

Rakovszyky Zsuzsa
        Fotó: Szőcs Tekla

A regényírás felé vezető utat a különböző szerepek beszéltetése a lírai szövegekben mennyiben készítette elő, hogyan gondol vissza ezekre a munkafolyamatokra?

Amikor szerepverseket kezdtem írni, még eszembe se jutott, hogy regényt is írhatnék. Inkább arra a problémára kerestem megoldást, hogyan közelítsem a versnyelvet a beszélt nyelvhez, és ehhez kerestem olyan figurákat, akik a maguk jellegzetes hanghordozásával mondják el azokat a dolgokat, amelyek éppen foglalkoztattak. Persze elmondhattam volna ezeket én magam is, de a saját hanghordozásomat nem „hallottam” úgy a fejemben, mint ezekét a figurákét, és én is azok közé tartozom, akik nem szívesen nyilvánulnak meg közvetlenül.

A kígyó árnyékának voltak lírai „előképei”?

Nem, nem hinném. Vagy talán tágabb értelemben véve mégiscsak, írtam egy-két verset, amelyeket az ihletett, amit a város múltjáról olvastam.

A prózai művek kibontakozásában, s konkrétan ennek a regénynek a megírásában fontos szerepe volt annak, hogy visszaköltözött szülővárosába, Sopronba, a vidéki élet nyugalma meghatározó az Ön számára. A lírai munkát, a versírást a környezet befolyásolja, segíti a nyugalom, vagy inkább a nagyváros impulzív atmoszférája motiválja? 

A kígyó árnyékát még Pesten írtam (illetve Budaörsön, mert ott laktunk), bár az igaz, hogy sűrűn jártam haza Sopronba, mert erősen kötődöm a szülővárosomhoz. Ennek egyik megnyilvánulása az is, hogy sok helytörténetet olvastam, mert érdekel a város múltja, mindig is úgy éreztem, hogy ez a múlt ott van valahol „lecsapódva” vagy beleivódva a falakban. Budapesten egyébként ritkán járok, és amikor igen, akkor is csak néhány régi barátommal találkozom, akik időnként itthon is meglátogatnak, szóval nincs különösebb különbség a két város között nyugalom illetve élmények szempontjából.

Azt olvastam korábbi interjúkban, hogy a próza jótékonyan hatott a versírásra is, elmozdította a játékosabb versek felé, levett terheket a válláról, felszabadultabbá vált. A próza nyelve mozdította el a hétköznapi nyelv versbe csempészése felé is?

Nem, nem, előbb volt a hétköznapi nyelvvel való kísérletezés a versekben, a próza annyiban tehermentesítette a versírást, hogy már nem kellett mindent, amit mondani szerettem volna, a versekbe „belegyömöszölni”.  

Első versei tollba mondott versek voltak, édesanyja gépelte be őket, még nem is ismerte a betűket, már költő volt. Emlékszik olyan verssorra, ezzel kapcsolatos élményre, anyjától vagy dadusától hallott mesére, szépirodalmi szövegre, amely motiválta?

A betűket éppenséggel elég hamar megismertem, négy évesen már tudtam olvasni, persze írni vagy éppen gépelni még nem. Anyám sok verset olvasott fel nekem, szenvedélyesen szerettem a János vitézt és már akkor a Toldit. Úgy emlékszem viszont, hogy az első verset, egy anyák napi köszöntőt, a Serkenj föl, kegyes nép! kezdetűt, azt hiszem, népdal dallamára írtam, amit talán az óvodában tanulhattam.  

Tandori Dezső, Petri György vagy Nemes Nagy Ágnes a pályakezdő Rakovszky Zsuzsa költészetére milyen hatással volt?

Tandorié, azt hiszem, semmilyennel, ahhoz túlságosan konzervatív voltam, vagy nem is tudom, mi erre a jó szó. Nemes Nagyot egy időben nagyon szerettem, vagy talán inkább csodáltam. Petri folyamatosan hatással volt rám azóta, hogy először olvastam a már nem emlékszem, milyen című antológiában (Költők egymás közt?), talán őt olvasva kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy a beszélt nyelvet kellene alkalmazni a versben, lehetőleg úgy, hogy közben a hagyományos költői formákat se adjam fel.

Ki volt az első élő költő, író, akivel találkozott kisgyerekkorában vagy kamaszként, és milyen emlékezetes történet fűződik ehhez?

Gyerekkoromban nemigen találkoztam költőkkel – vagyishogy olyan nyolc-tíz éves koromban kirándulni jártunk egy nagyobb társasággal, amelynek egyik tagja egy kitűnő soproni költő és irodalomszervező, Sarkady Sándor volt, csakhogy akkor még nem írt verseket, vagy legalábbis én nem tudtam róla. Gimnazista koromban egy pár évvel idősebb barátnőmmel eljártunk egy irodalmi körbe, a Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiumába, no, ott aztán akadt költő bőségesen, de emlékezetes történet nem fűződik hozzájuk.

Rajzszakkörre járt, képzőművésznek készült, de aztán rádöbbent, hogy a rajzolás csak szórakozás; minden munkájával elégedett volt, az írással, a verssel ellenben vívódott. Az elégedetlenség, a kétely dönti el, hogy valami később hivatásunk, szenvedélyünk lesz, és hogy az a mi utunk?

Nem tudom, mennyire lehet általánosítani az én esetemből. De gondolom, minden alkotási folyamathoz hozzátartozik, hogy az első, mámoros szakaszt a kijózanodás követi, amikor kritikus szemmel nézzük/olvassuk az elkészült művet. Vagy talán azon múlik, hogy mennyire becsvágyó célt tűzünk magunk elé, már abban az értelemben, hogy mennyire nehéz vagy bonyolult dolgot szeretnénk elmondani/kifejezni. A rajzolással nem volt ilyen célom, csak örültem, ha sikerül lerajzolnom, ami ott van az orrom előtt.

A képzőművészet iránti fogékonysága kapcsolatban áll azzal, hogy Fortepan kötetét régi fényképalbum ihlette?

Nem annyira fényképalbum, bár kétségkívül a családi albumnak is volt benne szerepe, inkább a Fortepan című internetes fényképgyűjtemény. A fotók nem mint képzőművészeti alkotások voltak fontosak, hanem mint kordokumentumok: viszontláthattam rajtuk sok olyan tárgyat, ruhadarabot, hajviseletet, plakátot és más mindenfélét, amik felidézték a gyerek- és fiatalkoromat. A versek így nem annyira a személyes, mint inkább a közös emlékekről szólnak, a velem nagyjából egykorúak közös emlékeiről.

Párbeszéd az idővel című versének alapmotívuma végigvonul a költészetén. A külső és belső idő, a gyerekkor, a múlt, az emlékezés, az elmúlás minduntalan visszatér. Gondolom, nem véletlenül foglalkoztatja…

Azt hiszem, a szerelem mellett az idő, az elmúlás a költészet leggyakoribb témája. No meg a gyerekkor: szerencsés esetben a versekben azt a fajta látásmódot, a világ megélésének azt az intenzitását sikerül feleleveníteni, ami a gyerekkorra jellemző. Részben talán Sopronba is azért költöztem vissza, mert itt néha sikerül felidéznem ezt az intenzívebb életérzést. Csak sajnos egyre fogynak azok az emberek, akik még tanúi voltak a gyerekkoromnak, így itt az elmúlással is gyakrabban és fájdalmasabb formában találkozom, mintha máshol élnék.

Rakovszyky Zsuzsa
        Fotó: Laik Eszter

Költészetének és prózájának visszatérő motívumai, a víz, nap, hold, csillagok, álom, macska, fénycsóva, parázs, éjszaka, köd, sötét, az új műben, az Állapotváltozásokban is markánsan jelen vannak. Bizonyára nem esetleges ez sem…

Ebből jó néhány, azt hiszem, eléggé hagyományos költői „kellék”, csak éppen igyekszik az ember valamilyen viszonylag új környezetbe illeszteni őket. Erre jók például az epikus elemek, hogy ezek a nagyon „költői” jelenségek valamilyen konkrét helyzetben jelenjenek meg, és így visszanyerjenek valamit költői erejükből, ami a hosszas használat során már elszivárgott belőlük...

Korai verseivel nem volt elégedett, túlságosan fennköltnek tartotta őket, a hagyományos versnyelv és köznapi nyelv ötvözése ellenben már akkor foglalkoztatta. Mit gondol arról, a mindennapi nyelv és metafizikus témák találkoztatása közelebb hozhatja a nem szakmabeli olvasót a könyvek világához, a vers és a költő nem lesz számára elérhetetlen, ha úgy érzi, olyan problémákról szól a költemény, amely a sajátja?

Nem tudom, úgy vettem észre, hogy a – nevezzük így – nem szakmabeli olvasók sokkal jobban szeretik a hagyományos, ötven-száz évvel ezelőtti versnyelvet, azt érzik „költőinek”. Az viszont eléggé valószínűnek tűnik, hogy mindenki szívesebben olvas olyan verset, amelyikben a saját problémáival vagy gondolataival találkozik.

A szerepek felépítése a versben, a maszk funkciója, a szereplők megformálása a regényben lehetőséget termet arra is, hogy olyanok bőrébe bújjon, akiket nem szeret. Az Állapotváltozások mely figuráját kedvelte kevésbé, érzett-e ellenszenvet?

Nem, ellenszenvet egyáltalán nem éreztem, inkább sajnáltam őket, és egy kicsit mulattam rajtuk.

A költemény felépítése izgalmas, sokatmondó, estével indul, estével ér véget, a körforgást, a ciklikusságot, az élet-halál párosát, a pusztulást, az idő metaforáját is magában hordozza. Gondolom, nem véletlen a keretes szerkezet, az este szimbolikája, amikor az énhatárok elmosódnak, bármi megtörténhet, s mindez ráadásul decemberben, év végén…

Igen, gondolkodtam az Esték címen is, de csak akkor, amikor már készen volt a vers, nem volt eleve ilyesfajta koncepció mögötte, miközben írtam, csak a központi téma valahogy ezeket a képeket „szívta magához”. De persze nyilván nem véletlenül: van egy utalás benne egy Nietzsche-versre, amelyet nagyon szeretek, Éjfélkor a címe, és nyersfordításban az ide vonatkozó két sor valahogy úgy hangzik, hogy „A Világ mély, / mélyebb, mint a nappal gondolta...”A vers „hőse”, aki azt bizonygatja, hogy a virtuális valóság ugyanannyit ér, mert ugyanolyan érzéseket vált ki, mint a nem virtuális, szilveszter éjszakáján, kissé részegen, úgy érzi, találkozik valamilyen mélyebb valósággal, a Lét mélyebb jelentőségével, és egy pillanatra ezzel a szemmel nézi azt a nőt is, aki a nappali valóságban közömbösen hagyja – csakhogy ekkor már késő.   

A költemény iróniája a bölcsész szakmáról húsbavágó. Emő „bölcsész álma” hamar meghiúsul, az idős professzor szerelme másik évjáratra cseréli, se szakmai elismerés, se beteljesült szerelem, család nem boldogítja. Barátnői divatos szakmát választottak maguknak, jól keresnek, ellenben neki az egyetlen szakmai elégtétel, hogy a turistákkal angol nyelven beszélhet egy fogorvosi rendelőben. Húga sajnálja, a sógora unja, az unokahúga nem örül a könyvajándéknak, sehol sem leli helyét, számkivetett, magányos, depressziós. A bölcsészekre ezek szerint nem vár túl kecsegtető sors, jövőképük eléggé kilátástalan…

Hát, ha nem is mindegyiküké, azért elég gyakori a hasonló bölcsész-pályafutás. Amúgy a hősnőre leginkább az jellemző, hogy – mint a húga állítja róla – „sokat várt / az élettől...”, vagyis afféle eltévedt romantikus hősnő, nem véletlenül szakdolgozott a Brontë-kből, azaz két romantikus íróból. A valósággal ő is hadilábon áll, akár a versesregény férfi hőse.

Az álvalóság, a közösségi oldalak, a lájk, mint önbizalomtréner, a virtuális szerelmek és életek a hús-vér valóságnál kecsegtetőbbek, a férfi hős szerint legalábbis. Naponta ezzel futunk össze, a személyiségünket, időnket fölzabáló virtuális társadalmi élettel.

Igen, de erről nyilván nem a közösségi oldalak tehetnek, azok csak valamilyen igényt elégítenek ki, persze a lehető legkényelmesebben, úgy, hogy minél kevesebb erőfeszítést, lemondást vagy kockázatot kívánjanak. De ez az élet más területein is így van: lehetőleg mindent azonnal szeretnénk, fáradság és erőfeszítés nélkül. És egy virtuális partner nyilván jóval kevesebb figyelmet és odaadást követel, mint egy hús-vér...

A hullócsillag éve című regénye a kedvenc könyve. A gyerekkor és annak eltűnése, az intenzív érzelmi kötődések miatt ez a legkedvesebb ön számára?

Igen, persze. Ha beleolvasok, mintha visszamennék azokba az időkbe, mintha nem tűnt volna el végleg a múlt.

Ha választhatna, melyik klasszikusunk bőrébe búja bele, cserélne-e életet bármelyikükkel?

Életet? Hát azt nemigen. Életet általában senkivel nem cserélne az ember. Viszont sokért nem adnám, ha ismerhettem volna mondjuk Babitsot...

 

Varga Melinda

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!