Utolsó levél Bréda Ferencnek
Tisztelt gyászoló barátaink,
a gyászhír vételekor előkerestem Bréda mester 1983-ban megjelent verseskötetét, a Tűzpróbát, amely megmagyarázhatatlan módon velem maradt, elkísérve engem viszontagságos életem legkülönbözőbb fordulatai közepette is.
A kötetet azért kerestem elő, mert a költő több mint három és fél évtizede papírra vetett soraira voltam kíváncsi, amelyekben emlékezetem szerint nemzedékünk létélménye, netán létélményei szólaltak meg sajátos fogalmazásban, Ilyen sorokra gondoltam, mint hogy ott feküdtünk Dis-kitüntetéssel mellünkön, „az egész szövetséges csapat”, az egész kazán. Ez utóbbi sor Zudor János nagy versére célzott, az Utazás kazánban című poémára, így folytatva: Ott ültük együtt a pokolban, ... porosan és véresen.
Éluard, mármint Paul Éluard. Mind, akik itt állnak Bréda Ferenc sírjánál, tudják, hogy Kolozsvár immár nem azonos azzal a várossal, amely még egy héttel ezelőtt is volt. Egyik jellegzetes, regényes alakja immár emlékké vált, vagyis a múlt idejű város polgárává. A vagabundus mester, aki hazatért a nagyvilágból városába, most megpihent és a föld alól fog figyelni bennünket, mire megyünk nélküle.
Mivel búcsúzzam tőled, Francois? Talán azzal az ígérettel, hogy, ha immár nélküled fogok is, de fel fogok kerekedni, és felkeresem a Bréda grófok városát, elmegyek a nagy várkastélyhoz, amely olyan impozáns, mintha éppenséggel a Duna fölött magasodna Pozsonynál. Felkeresem tehát Bréda városát, s elmondom majd neki, mármint a városnak, hogy egy névrokona, akinek ősei innen származtak el az erdélyi hegyek közé, magával vitt egy egész kazánt, benne egy egész nemzedék megannyi személyiségével, perszónájával, egykori terveivel, játékaival és reményeivel. Egy egész kazánt, egy egész várost.
Erről a névrokonról, erről a fiúról, akit Brédának hívtak, mint egy brabanti várost, talán saját verssoraival mondhatjuk el a legfontosabbat, mely strófáról majd felismerhető lesz a hely, hogy hova temettük – ha jónak látjuk, hogy sírját ezekkel a sorokkal jelöljük meg.
Íme:
