Ugrás a tartalomra

Az íráshoz vagy a hallgatáshoz idő kell (Valaki kameráz bennem)

A kultúrát sosem szűkítettem le irodalmi szövegre. Talán mert nagyon máshonnan jöttem. Magányos harcos voltam mindig” – Jász Attilával, a februári hónap alkotójával beszélgettünk az Irodalmi Jelenben publikált új verseiről, fontosabb köteteiről, Csendes Tollról, külső-belső utazásokról, költői pályája meghatározó állomásairól.

 

Az íráshoz vagy a hallgatáshoz idő kell

(Valaki kameráz bennem)

 

 

Vegyipari egyetemet végeztél, s ahogy te mondod, „sokáig futottál kényszerpályán”, holott az irodalom sokkal jobban érdekelt, mint az, amivel éppen foglalkoztál. Milyen többletet adhat a költőnek a matematikai gondolkodás, a természettudományos szemlélet, a racionális építkezés? Tudatos választás volt, hogy nem bölcsészkarra jelentkeztél?

Semmi nem volt tudatos, ellenben nagyon hasznos. Bölcsészkaron biztosan elszálltam volna az első félévben. Lila és hupikék színekben. És nem találhattam volna meg magamnak a saját fontos szerzőimet. Irányítottan kellett volna olvasnom, míg így egyik kedvencem adott a következőnek, lapról lapra, könyvről könyvre. A tudományos trenírozás főleg a fegyelem megtanulása miatt volt fontos. És igen, mint tudjuk, a líra logika. Is. Nyomás alatt rá voltam kényszerítve, hogy csak a valóban fontos dolgokkal foglalkozzak. Tanuljak meg a lopott időkben a lényegre koncentrálni. És egy vidéki műszaki egyetem remek talaj ahhoz is, hogy szívd magadba a kultúrát, ha akarod. Én akartam. Mindenkit láthattam, hallhattam élőben, aki akkor fontos volt. Cseh Tamást, Dresch Misit, a Muzsikást, az Európa Kiadót, a Balatont stb. És végül diploma-közelben döntenem kellett. Döntöttem, és bár sok nehézség adódott közben ebből a döntésből, nem bántam meg. Azt csináltam mindig, amit szerettem.

 

Emlékszel még az első versedre, meghatározó olvasmányra, olyan fiatalkori élményre, amely megerősített abban, a költészet izgalmasabb terep, mint a természettudósi pálya?

Kísérleti zenélést folytattam az egyetemen a barátaimmal. Én írtam a szöveget. Egy szövegértő barátom egyszer azt mondta: nem tűnt még fel neked, hogy te tulajdonképpen verseket írsz? És elkérte a szövegeket, majd megerősített. Valószínűleg én magam is tudtam, hogy elbújok egy zenekar elé, hogy elmondhassam, amit gondolok. A szürrealisták utáni francia költészet volt a kedvencem. Bulgakov és Dosztojevszkij. Kányádi avantgárd versei. De azért sokáig hallgattam a nyilvánosság előtt, mert azt tudtam, hogy máról holnapra csak úgy nem lesz költő az ember. Elvonultam néhány évre, hogy megtanuljam a mesterséget. Is. És egy korai újságpublikálást leszámítva, nagyon óvatos voltam.

 

A pályaindulásod nem szokványos, debütköteted megjelenése előtt egyetlen verset publikáltál folyóiratban. Miért alakult ez így, hisz a pályakezdő költőkben él a publikálási láz?

Okos szerzők nem így csinálják. Szó szerint megcsinálják magukat, először publikálnak fontos lapokban, nevet szereznek maguknak, majd jöhet a kötet. Nekem akkoriban, a nyolcvanas évek második felében, végén a Vigilia volt a kedvenc lapom. Nagy hezitálás után oda vittem be a verseimet. És az elfogadás meg is nyugtatott. De benne van az is, hogy a nemzedéktársaim már nevet szereztek maguknak, és ezerrel dübörögtek. Különböző bölcsészkarokról dobbantva. Nekem semmilyen ilyen irányú tapasztalatom nem volt. Csináltam a magam dolgát, olvastam, és meglepődtem, hogy az első vers publikálása után kaptam egy ajánlatot egy kiadótól. De akkor még más világ volt. Az ajánlat után legalább két évvel jelent meg a kötet.

 

Első köteted, a Daidaloszi napló 1992-ben jelent meg. Daidalosz és Ikarosz viszonya, apa és fiú, mester és tanítvány, mítosz és valóság kapcsolata, a mítosz, mint életvezetési minta, a létezést átfűző jelkép- és metaforarendszer, a tenger, az út, az utazás már itt meghatározó, későbbi köteteidben egyre karakteresebbé válik. Tudatos költőre és építkezésre vall ez a motívumrendszer…

Ahogy egy későn érő kamaszfiú kapaszkodik ezekbe az ideákba. Amik nagyon is fontosak számára, akkor is, és ma is. Elvált szülők gyerekeként az apa-motívum nagyon is központi kérdés volt, ugyanennek a szellemi vetülete a mesterkeresés. Az azonosulás a nagyra törő és elbukó főhőssel, Ikarosszal, és a bennem rejlő Daidalosz felébresztése. Szerencsére a tényleges kamaszos verselést, a szerelmes-udvarlós-csalódásos fázist megúsztam valahogy, talán a természettudományok segítségével. A költészetben mindig valami téma körüljárását láttam, és a korábbi évezredek költészetét is tanulmányozva rájöttem, hogy a mítoszok használatában óriási lehetőség rejlik. Ezt ma is így látom, de azt is, jól használni ezeket a rendszereket nagyon nehéz.

 

A kilencvenes években több költői-írói csoportosulás körvonalazódott, az irodalmi élet, mondhatni, forrongott, ha csak Erdélyre gondolok, bombaként robbant az újító szándék az akkori műhelyekben. Meghatározó volt számodra a rendszerváltás utáni időszak? Azért is kérdezem, mert jellemző rád a szabadságvágy, az eltérés a fővonaltól.

A szabadság lehetőségével együtt eszméltem én is. De a belső szabadságot már megteremtettem, így csodálkozva szemléltem csak mindazt, ami hirtelen kibontakozóban volt. Nekem a rendszerváltozás előtt néhány évvel kinyílt a világ. Kezdtem komolyabban venni magam. Komolyabb szerzőket olvastam, mindent, nemcsak irodalmat. A kultúrát sosem szűkítettem le irodalmi szövegre. Talán mert nagyon máshonnan jöttem. Magányos harcos voltam mindig. 

 

1993-ban az Új Forrás folyóirat szerkesztője lettél, s ha jól tudom, az első számok között szerepelt az, amelyben Hamvas Bélával foglalkoztál. Hogyan kerültél kapcsolatba az ő alkotói világával?

A Hamvassal való találkozás valóban meghatározó volt az életemben. A Hamvas-reneszánszot az a barátom indította el, aki annak idején leleplezte a dalszövegeimet. A legendás Életünk-számot Hamvasról ő szerkesztette, egy másik fantasztikus fiatal gondolkodóval együtt. Akik a nyolcvanas években Hamvasról beszéltek nekem, nem voltak hitelesek, így először nem érdekelt. Ám amikor elolvastam néhány szöveget, elgondolkodtam azon, hogy ez nem az ő bűne. Másolatokban rengeteg írását olvashattam. És összegyűjtöttem az összes háború előtt, alatt és után megjelent írását a periodikákból, fénymásolatban. Azokat olvastam, akiket ő is olvasott, és aztán az olvasottak újabb megismerni valókat kínáltak. Lassan és szisztematikusan haladtam, nem kapkodtam. És amint lehetett, összehoztam egy Hamvas-számot az új munkahelyemen, az Új Forrásban. Amiben nagyon fontos, addig meg nem jelent szövegek is helyet kaptak, például az Extázis és Kemény Katalin Hamvast elhelyező tanulmánya.

 

Milyen volt első kötetesként lapot szerkeszteni, hogy fogadtak az idősebb kollégák?

A munkahelyeimmel mindig szerencsém volt, jól fogadtak előbb-utóbb. Nagy szabadságfokot élvezhettem mindig.

 

Néhány éve te vagy a lap főszerkesztője, ami nagy felelősség. Ha egy fogalommal kéne jellemezned, mi az Új Forrás védjegye?

Ugyanazt kéne mondanom, mint amivel Kemény Katalin jellemezte nálunk megjelent írásában a férje gondolkodását. Atipikus. Más, mint a többiek. Nem tudom, több vagy kevesebb-e, jobb vagy rosszabb-e, ez nyilván számonként változó, de mindenképpen más. Mindig megvoltak a saját támpontjaim, szerzőként és szerkesztőként is, a mainstream sosem érdekelt. De ez nem jelenti azt, ha valami jót, érdekeset találtam, nem figyeltem volna rá.

 

Hegedűs Gyöngyi fotója

A műfaji átjárások, műnemek találkoztatása, társművészetek foglalkoztatnak, ez a jelleg az új, az Irodalmi Jelenben publikált verseidre is jellemző. Kicsit olyan, mintha a verssel fényképeznéd Lisszabon utcáit vagy a szilágysági dombokat, mintha a pillanatot készülnél lencsevégre kapni. Tudatos a plasztikus, festmény-, fotószerű költői képek, leírások használata?

Nem tudatos, de nem pusztán ösztönös ez az érdeklődés, közelítés. Mindig nagyon érdekelt a képzőművészet. Is. Ami számomra fontos, azt szeretném elmondani. Átizzítani a pillanatot, teljes egészében beleállni. Hogy ez prózában vagy versben történik, az számomra majdnem mindegy. A pillanat által felidézett vagy elindított gondolatokat szeretném képekben megmutatni.  Igazából ez úgy van, hogy valaki kameráz bennem. Általam. Megmutatja a képeket, amiket le kell írnom. Ha nem csinálom, újra mutatja, és újra. Igen, persze, egy angyal.

 

Úgy érzem, nem törekszel tiszta műfajokra, inkább az átjárás, egy-egy műfaj peremvidéke érdekel.  A Miért Szicília című kötetedben három műfaj: esszé, vers és napló találkozik. Miért érdekel a határon lebegés, az átjárhatóság?

Általában műegészben gondolkozom. Témában, kötetben. Ennek csupán eszközei a megfelelő műfajok. Ezeket szeretem, ezekben vagyok otthon, esszében, versben, naplóban. Ezek által tudtam az akkor fontos valóság legtöbb részletét megmutatni. A fontos, egymásra rakódó rétegeket, vállalva ezzel a műfajtalanságot, a besorolhatatlanságot. Mostanában megint valami hasonlóban gondolkozom, mert még sok lehetőséget látok ebben a játékosságban.

 

A kötet eredeti kézirata lakástűz martaléka lett, ezért is a könyv alcíme: Részletek egy elveszett naplóból.  Mit ad hozzá az újraírás-átírás gesztusa, hogy lehet visszahozni egy naplót az emlékezés segítségével, hisz nagyon személyes, pillanatnyi impressziókat tartalmazhat, amit aligha lehet ugyanúgy átélni?

A Szicília-könyv megírásához külső segítséget kaptam, nem földit. Elpusztult az eredeti kézirat, ami kissé konvencionális volt. És viszonylag unalmas szerkezetben épülgetett. Meg kellett szenvednem az újrakezdést, az újraépítkezést, de a konkrétumok eltűntek az útból. Egy lendületből kellett újraírni az egészet. És ez nagyon jót tett a szövegnek, ebben biztos vagyok. Szinte senki sem hitte el a lakástüzet, mindenki borgesi játékot látott benne. Aminek meg külön örültem. A fontos, erős élményeket vissza lehetett írni. A szöveg bennem volt, nem égett el. Ilyesmiről beszél Hamvas is, ezt akkor éltem meg. Bár előtte is értettem.

 

Szereted átírni a régebbi verseidet, Az ellenállás formái című kötetedbe beépül a Szicília, s egyfajta összegzést, új utak felé nyitást jelöl, de említhetném A fékezés  című kötetedet is, amelyben A szökés gyakorlása köszön vissza. A mű mindig befejezetlen, tökéletesíthető, ezért szükséges átírni, továbbgondolni, vagy pedig akkor fontos mindez, amikor lezársz egy alkotói periódust, és aktualizálod a visszatérő témákat és motívumokat?

Egészen máshonnan fontos ez. Egyrészt a tökéletlen lény felől, aki meg akarja ismételni a tökéletest, ami ő maga. Is. De ez nem ilyen egyszerű. Sokat gyötrődtem ezen, mert idővel bizonyos témákat máshogy, máshonnan láttam már. A felszabadító erőt a zenéből kaptam, főként a jazzből. Ahol teljesen megszokott, hogy adott számokat, témákat, standardeket időnként kicsit másként előadva újrajátszanak. Hogy ilyet lehet, szabad. Időnként előjönnek bennem régi szövegek, mintha nem is én írtam volna őket. Amikor nagyon nem hagynak nyugton, mert másképp esik rájuk a fény, mint egykor, megpróbálom, és rontok vagy javítok rajtuk, átírom. Mintha valami klasszikust vagy ismert mítoszt dolgoznék föl.

 

A szökés gyakorlása kézikönyv, legalábbis a poétikai szándék az, hogy az olvasó olyan fogalmak magyarázatával találkozzon, mint az öröm, a bánat, a mulandóság, az út, a belső nyugalom, harmónia. Miért érdekelt a kézikönyv verses változata, e fogalmak magyarázata?

Akkoriban nagyon vonzottak az életfilozófiák. Régen a gondolkodók elképzeléseiket minderről kézikönyv formátumban tették közzé. Valójában mindig kötetben, tehát kézikönyvben gondolkodom. A keresés időszaka volt ez, egy fiatal lélek útkeresésének lenyomatai. Ezek voltak a fő problémák, pontosabban kérdések az életemben. A versírást mindig is így használtam. Terapikusan, de nem tudatosan.  A végeredményt azonban felismertem, így lett belőle kézikönyv. Számomra az irodalom mindig több volt, mint szövegek és történetek, érzések együttese. És mindig többet akartam, mint irodalmat csinálni. Ezért néha kicsit didaktikusra sikeredik a keret. Kézikönyv, verses napló, szótárregény, ilyenek.

 

Ókori, barokk és középkori filozófusok hatása is érezhető rajta. Munkásságod s újabb verseid esszenciáját is egyfajta szemlélődés, filozofikus gondolkodásmód határozza meg. Miért fontos a mai költészet tekintetében a metafizikai fogalomrendszer? Egyre gyorsuló világunk egyre kevesebb időt hagy elmélyülésre, a kulturális ingerek agresszívak, befogadni, érzékelni alig tudjuk a dolgokat, a lét gyorsított filmen szalad…

Én csak a saját életemről tudok beszélni vagy dönteni. Akkor érzem jól magam, ha nyugi van, ha van idő bambulni, amit szemlélődésnek is lehet nevezni, ha nem kell kapkodni. A dolgokhoz, az íráshoz vagy a hallgatáshoz idő kell. Különben nem vagyok. Nem tudok 100%-ig benne állni abban, amit csinálok. Nem kell ezt ijesztő szavakkal jellemezni, metafizikai síkra vinni. Nekem az élethez idő kell. A versíráshoz meg még több. Nem a konkrét megíráshoz, hanem az állapothoz, amiből megszületik. Hogy időnként ki tudjam magamból pakolni azt a rengeteg dolgot, ami belém rakódott munka vagy élet címszóval. Hogy újra írni tudjak, tisztán. Az utazás például remek alkalom ilyesmire, átmossa és kizökkenti az embert. De utazni se szeretek gyorsan.

 

A Naptemplom villanyfényben Csontváryhoz kötődik, amely 2011-ben Quasimodo-díjnyertes alkotás lett, s a Miért Szicília is kötődik a festőhöz. Miért érdekelt Csontváry?

Csontváry számomra igazi költői példakép. Kellően őrült és megszállott. Ez azért szükséges a jó költészethez is. Az elrugaszkodás, elszakadás a konvencióktól, a tisztán látás és a kitartás. Ez mind megvolt Csontváryban. Volt víziója, és ment is utána. Nem befolyásolta semmi. Se sikertelenség, se kudarc, tudta, hogy mit csinál. Hogy amit csinál, az fontos. Hitt abban.

 

2009-ben jelent meg Fürdőkádból a tenger című esszéköteted, amelyért az Irodalmi Jelen esszédíjával tüntettek ki. Azt mondod, vannak, akik a fürdőkádból is képesek megpillantani a tengert – vagyis az utazás igazából ürügy, az igazi út bennünk történik?

A konkrét utazás fontos, mert kizökkenünk a megszokottból. És elkezdhetünk befelé figyelni. Mert a külső látvány kimossa belőlünk a szennyest. El tudjuk magunkat és a napi parákat engedni. Ha néhány ilyen utazás megtörtént velünk, akár könyvek lapjain vagy festményeken keresztül, akkor akár a fürdőkádból is láthatjuk a tengert. Vannak ilyen alkotók. Többek között éppen Csontváry. És természetesen minden belül dől el.

 

És mintha nem is telt volna el olyan sok idő 2009 óta, A hónap alkotója rovatunkban olvashatták az irodalom kedvelői:

„Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben.”

Hogyan láttad az utazást mint szimbólumot 2009-ben, és milyen a viszonyod hozzá most?

Ebből a szempontból idő nem létezik. Pontosan úgy látom most is. Annyi változott, hogy sok minden történt a külső életemben, ami azért kihatással volt a belső életemre is. Viszont az utazás mindig időtlen számomra. Mint szimbólum, egyszerre konkrét és egyszerre jelenti az életet. Az utazás, a máshol levés mindig azt jelenti, hogy így, itt is lehetne élni. És az, mondjuk, milyen lenne.

 

A szemben rejlő kamera lehet az idő? 

Sokkal inkább az időtlen, a leírásra érdemes dolgok. Olyanok, mint a víziók. Én csak eszköz vagyok, a kamera. Valaki más figyeli és veszi fel a filmet. És kényszerít, hogy írjam le. De nem kell mindig utazni hozzá, a Gerecsében lévő kertemben is működik a kamera.

 

Az esszéköteted egyik izgalmas szemelvénye Márai Sándor utolsó naplója, amelyben az öngyilkosságról is vall. Miért foglalkoztatott ez a meglehetősen tragikus téma?

Elsősorban azért, mert nagyon erős kötete ez Márainak. Szikár, versszerű, sztoikus mondatok az életről. Pontosan megfogalmazva kilátástalan helyzetét. A folyamatot, amíg eljut az öngyilkosságig 89 éves korában. A magány, a magára hagyatottság dokumentuma. És a méltóságé. Gyönyörű könyv. Az összes naplóját olvastam, szerettem, de ez mindent visz. Meg akartam érteni, és valamennyire meg is értettem. Megértettem belőle valamit, valami nagyon fontosat az életről. Nyilván benne van, hogy akkoriban lett öngyilkos mesterem-barátom, aki Pilinszkyt angolra fordította. És a nagybátyám is. Éppen volt tétje a témának.

 

Esszéid a harmincas évek magyar esszéirodalmára emlékeztetnek, Szerb Antal, Halász Gábor valószínűleg meghatározóak számodra.

Fontosak voltak íróként, de a szemléletük is, mivel jó tág, szellős volt. Nem szárazan írtak. És európai nyelvet használtak. Ami nálunk nem nagyon létezett korábban. Ők viszont olvasták a klasszikus nyugati esszéírókat. Tudták a mércét. Pontosan és szépen fogalmaztak.

 

Az esszé nagyon személyes műfaj, alanyibb, mint a poézis. Elképzelhető, hogy Csendes Toll, az alteregód elkezd esszéket írni? S mi foglalkoztatná, ha igen?

Ír esszéket. Főként képzőművészetről. És olykor zenéről. Akkor szólal meg, ha a személyességen keresztül tudja elmondani, amit a téma kapcsán lehet. Egy ideje szerzőpárosként is működünk. Az objektivitást és szubjektivitást váltogatva. Most épp egy ilyen közös esszékötet a következő munkánk.

Mohácsi Árpád László fotója

Beszéljünk Csendes Tollról is. Kötődik Cseh Tamáshoz meg Xántus Jánoshoz, akiről a verses regényed szól, s aki a magyarokat Európa indiánjainak nevezi. Miért volt szükség az alteregóra; a másik személyiséggel merészebb dolgokra voltál képes?

Tiszteletem és szeretetem jeléül választottam ezt a monogramot. CsT. A XANTUSIANA alapozás volt indián ügyben. Úgy tudom, Tamás szerette ezt a könyvemet, egy bakonyi indián főnöktől kapta ajándékba. Nemrég került elő egy fotó Tamás temetéséről, ahol a síron jól látható a Xantus-DVD-m narancssárga indián szőttes tokja, az utolsó példány. Csendes Toll más típusú szövegeket ír, mint JA. Van egy műfaj, amit csak ő tud. A naplózós, breviáriumos. Néha csak általa szól hitelesen a szöveg. Játék is ez, meg nem is.

 

Kutyád is indián nevet visel, Kicsi Árnyéknak hívják. Miért kapott indián nevet, s várható-e a közeljövőben állatvers-ciklus, esetleg kötet?

Kicsi Árnyék megnőtt. Nagylány lett, mára csak Árnyék. Mindig a lábam alatt volt kiskorában, mert terelőkutya, félig. És koromfekete. És gyönyörű, mint egy indián nő. És felnőtt versben már szerepelt. Illetve egy csomó Csendes Toll-naplószöveg főhőse.

 

Hogyan motivál természetversek írására, belső szemlélődésre a kutya, mire tanít az állat?

A kutya természetesen viszonyul a természethez, nem úgy, mint mi. Ezt a természetességet tanulom tőle. Szerencsére menni kell vele sétálni naponta, ami egyfajta meditáció is. Legfőképpen arra tanít, hogy mindennek megvan a maga ideje. Hatkor neki vacsoraidő van, nem illik tovább dolgoznom, megvárakoztatnom. Éjszaka, amikor a kerítés mellett vonulnak a szarvasok, vagy a kocsifeljárót túrják a vaddisznók, hívja a vadon szava. Engedni kell az ösztönösségnek. Kimegy, megugatja őket, és visszajön. Ő a harmadik kutyám a felnőtt életben, és ezzel jelzi, szoktat a saját végességemhez is. Legjobban azt irigylem, ahogy a kerítés tövében napozik naphosszat, míg én a teraszon dolgozom. Ha teheti, mindig mellettem van, és minden hülyeséget megbocsát, mert feltétel nélkül szeret.

 

Említetted, hogy nem versekben, hanem kész kötetkompozíciókban gondolkodsz. A verses útinaplók mikor érnek kötetté, milyen koncepció vezérel ebben?

Kész van egy ideje ez a verses útinapló-kötet. De sokat kellett, kell szöszölni rajta. Már írás közben láttam, hogyan épül, mégis nagyon lassú folyamat, amíg összeáll rendesen. Közben más típusú munkákon is dolgoztam, ami jót tesz, tudom kívülről is látni. Sokféle koncepcióval kísérleteztem, de aztán elvetettem őket, mert erőltetettnek éreztem. A mostani verzió leginkább zenei. Lüktetésekből, ritmusokból áll, ciklusonként. Évek óta alakul, de most úgy érzem, hogy lassan végére érek, le tudtam szedni róla minden fölösleges sallangot.

 

Kérdezett: Varga Melinda

Fotók: Gyarmati Andrea, Hegedűs Gyöngyi, Laik Eszter, Mohácsi Árpád László, Varga Melinda

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!