Ugrás a tartalomra

Üzenet a fakanálban

„Halottak nincsenek – írja Mándy Iván 1991-ben kelt levelében egy olvasójának. – Talán csak akkor hal meg valaki, ha elfelejtik.” Ez a levél csaknem a legrokonszenvesebb és egyben legizgalmasabb darabja annak a levelezésgyűjteménynek, amely Mándy idei, századik születésnapjára jelent meg az elmúlt hetekben. Nagy kincsek persze a pályatársaknak, szakmabelieknek papírra vetett sorok, de ez az olvasójának címzett mélyen őszinte válasz egyszeriben megnyitja a kaput Mándy világához.

A levelet író tanárnő azért kereste meg félszegen udvarias soraival az írót, hogy megkérdezze, valós alapja van-e Hang a telefonban című hangjátékának, és hogy megossza vele egy igen hasonló, megdöbbentő élményét. Tudniillik a hölgy elveszítette külföldön élő húgát, és pár nappal a testvére halála után szinte tökéletesen visszahallotta a telefonban utolsó párbeszédüket. Mándy válaszából érezhető, hogy rezonál benne a hölgy története, s fent idézett mondatához azt is hozzáteszi: „Apámmal ma is sokat beszélgetünk. Olykor veszekszünk. Csúnyán összekapunk. Szinte mindenről tud, ami velem történik.” Majd azzal búcsúzik, „Egyébként sem lehet, és nem is kell mindent megmagyarázni”, és megkéri olvasóját, írja meg, ha a testvére ismét jelentkezik. Mándynál alapgondolat, hogy „halottak nincsenek”, e credója újra és újra felbukkan műveiben. Ahogy ő maga is él – lám, ez a könyv és a folyamatosan előkerülő levelek is ennek hírmondói.

Mándyt olvasom, és egyszer csak ráeszmélek, hogy anyai nagyanyám is száz éves lenne idén. Akár még fizikai valójában is itt lehetne. Persze mit kezdene ő, az 1918-ban született, a mi 2018-unkkal, ha egyáltalán kinézne még az ablakon, ha hallgatna rádiót, és nézne televíziót... Én úgy vagyok ezzel, mint Mándy: töretlenül beszélgetek a nagyanyámmal. Hallom a régi „ejnye-bejnyéit”, aminek a hangsúlyával, fejmosás ide vagy oda, azért mindig megnevetetett, vagy a megjátszott ijedelmét, „Jézusmáriaszentjózsef!”, hallom a túlzó dicséreteket, amivel elhalmozott, meg néha az őszinte szomorúságot is, amiből fájón hiányzott minden tréfás tónus. Ezek a dallamok már rég belopták magukat az én hangomba is, ugyanazok a szavak formálódnak a számon, de még a mozdulatok is árulkodók, ahogy fellendítem a magasba a paplanhuzatot, vagy ahogy kirázom a partvisból a piszkot.

Amikor nagyanyám vigyázott rám, és főzött, nekem is a konyha volt a kedvenc helyem, a bensőségesen otthonos hangokkal és szagokkal, a sparhelt melegével, az odaütögetett fakanál kocogásával az edény szélén, a lábas visszhangos válaszával, a rántás sercegésével (amibe csak akkor szórjuk a pirospaprikát, ha felöntöttük vízzel, hogy meg ne keseredjék – ezt már szinte énekelve tudtam). Főzés közben magam legtöbbször az konyhaasztalhoz tartozó fapadon térdepeltem, úgy tanulmányoztam a falra akasztott naptárat, abban is a keresztneveket, ami kiapadhatatlan szórakozást biztosított. S egyszer, egy ilyen alkalommal a Károly névről eszembe jutott, hogy milyen rég járt nálunk a Karcsi bácsi. És ki is mondtam hangosan, hogy eltűnt a Karcsi bácsi. És akkor a nagyanyám a tűzhely mellett, a folytonos kavarás közben, csak úgy az orra elé motyogva azt találta felelni: „Mind eltűnünk egyszer.” Pedig sosem mondott volna olyat, amivel megijeszthet, vagy amiről úgy gondolta, nagyobb és sötétebb annál, hogy én azzal megbirkózhatnék. Ez most mégis kikívánkozott belőle. Én pedig a magam módján értettem, mire gondol. Olyan gyermekien könnyű szívvel értettem, mert a „mind”-et akkor én még az öregekre vonatkoztattam, hiszen az öregek eltűnnek, és ez így van rendjén, én ebbe a sorba nem tartozom, mert lám, én nem öregnek születtem, és szerencsére a mama sem öreg, mert akivel ennyit lehetett mulatni, az bizonyosan nem az.

Aztán idővel, az újabb és újabb eltünedezésekkel lassan kikristályosult előttem, hogy is van ez. De egészen felnőtté kellett okosodnom ahhoz, hogy ama bizonyos beszélgetéseink alkalmával egyszer kijavítsam a nagyanyámat: nem, mama, nem volt igazad. Nem tűnünk el. Nézz csak rám, te sem tűntél el.

S ha nem lennének a szimbólumok túlontúl is emberi találmányok, azt mondanám, a természetnél szebben még nem üzent nekem senki, hogy megerősítsen ebben a hitemben. Történt ugyanis, hogy nemrégiben a tűzhelynél állva a rántást kevergettem, és akkor feltűnt a fakanálon valami változás. Valami igazán képtelen. A fakanál nagyanyám utolsó lakásával együtt maradt rám, sok más eszközzel együtt, amit hátrahagyott. A kanál kiöblösödő részében most előtűnt egy borsónyi dudor, egy daganat, egy kitüremkedés… egy hajtás. Kihajtott a fakanalam. Nem zölden persze, csak barnán és göbösen, de akárhogy forgattam, ugyanazt láttam: egy körömhegynyi ágkezdemény indult meg e sokat látott kanál fejéből. Talán merülései a lédús tápanyagokban, talán hogy a konyhaablakban a napra teszem ki száradni, talán mindez együtt indította meg benne a mélyben az élni akarást, valami ősi, elementáris erővel. A folytatódni vágyást. És azóta biztosan tudom, hogy halottak nincsenek. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!