Ugrás a tartalomra

A magányos ördöglovas

Avagy a pikareszk hős mint vágy és képzet

„Murokffy a magyar virtus allegóriája. Urbánus körülmények között is létezni képes szerencsefi ő, nem szegénylegény, kuruc, betyár vagy bujdosó – mégiscsak középnemesi sarjadék –, de az ő társaságukban is elboldogulna, még Rózsa Sándor sem rúgná el a tábortűz mellől.” – Pataki Tamás modern pikareszkjét Juhász Kristóf mutatja be.

 

Korunk a nagy kompilációk kora a kultúrtörténetben, soha ekkora rálátás régebbi korok műformáira nem volt. Napjaink szerzői csak sétálgatnak a valós és virtuális könyvtárakban – azt vesszük le, azt sajátítjuk el, azt keverjük össze, amihez kedvünk szottyan. Hogy utána mi történik, azt különböző világnézetek és hitbéli meggyőződések felől százféleképpen lehet csűrni-csavarni, de a lényeg ugyanaz: élvezkedhetünk afölött érzett önfeledt örömünkben, hogy egy minden jóval fölszerelt játszótéren tartózkodunk, vagy továbbléphetünk, és néhány játékot saját, illegális eszközeinkkel életveszélyessé barkácsolva a játszóteret beavatási térré alakíthatjuk (esetleg egyenesen magunkkal hozunk néhány életveszélyes játékot, de legyünk őszinték: ez csak a legnagyobbaknak szokott megadatni, akiknek játékait követőik hosszú sora évszázadok alatt megint veszélytelenné koptatja. Kivéve talán néhány elvetemült, apokaliptikus apokrifet – no de ezeket kevesebben is használjuk).

Ezredelőnk, mely bájosan és rémisztően hasonlít a dualizmus századelejére, és minden szellemtörténeti szál, ami ebben az apokaliptikus korban összeér, szinte esdekel a pikareszkért, hiszen ebben tudja leginkább csodálni önmagát. A pikareszk csodálatosan formátlan forma. Azt csinál a szerző, amit akar, feje tetejére állíthat bármit – persze ehhez kell is valami, ami fejre áll, és itt van eltemetve a sok kutya közül az egyik: Apuleius Aranyszamara a hellén mitológia és kultúra nélkül csak trágár vicc volna, Hašek Švejkje a komplett k. und k. bürokrácia és hadigépezet, no meg a világháború iszonyata nélkül csupán pár poén valami közepesen rádióbarát stand up-os repertoárjából.

Pataki Tamás, már címében is zengzetes, Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt regényének főhőse, Murokffy Tódor Ede sem létezhetne normálisan a Monarchia botrányos, nagystílű, világvárosi Budapestjének levegője nélkül. Ezt a levegőt szerzőnk nem hosszadalmas leírásokkal, hanem rengeteg egyértelmű, vagy kevésbé egyértelmű – annál jobb a játék! – utalással (kortársaink éppúgy fölbukkannak a lapokon, mint történelmünk hősi vagy kevésbé hősi halottai), illetve ősvadoni gazdagsággal burjánzó, gátlástalanul kaotikus, vérbő nyelvezettel teremti meg. Olvassák csak ezt a gyönyörűséget, mely tízéves fiam nyelvtanóráinak mumusa is lehetne:

El is pihent volna az ügy, mint méla vízfodor, melyet egy Balaton-fürkésző menyecske elhajított kavicsa vet, megrepesztve az alkonyi víztükröt, amitől a lány azt reméli, hogy egyben rossz emlékei is belefúlnak, hogy aztán magát vesse a csillanó tóba.”

De ne ájtatoskodjunk, mutassuk inkább a regény markánsabb arcát:

Vérszemet kapott, és kioldotta a gúzst, én meg rögtön a kötélért nyúltam, mire sikítva arcul csapott, de a csengő megszólalt, a hatalmas delnők belökték az ajtót – és úgy meghökkentek meztelen kettősünkön, mintha nyáladzó csóré csigákat látnának: hiszen a véres Herétlenítő egy pompás budoár, a Főnökasszony pedig éppen egy gavalléron tornázik...”

Murokffyval képtelen kalandok sorozata esik meg – a sok kis történet nem is áll össze egy egésszé, csak a miliő és a főhős személye, valamint elbeszélői stílje köti össze őket; de nem baj, így összevissza is olvashatók, mint Münchhausen kalandjai. A történet legtöbbször lényegtelen, hiszen a történelmi fikció és az egész nyelvi építmény folyamatos szellemi kalandot kínál, s a szerző láthatóan önmagát próbálja túllicitálni groteszkebbnél groteszkebb, bizarrabbnál bizarrabb ötletekkel. Izgatóan, provokatívan, s közben a zsánerhagyományokat és anyanyelvünket mélységes tisztelettel és biztos kézzel alkalmazva szórakoztató a könyv. Sok olvasónak ennyi elég (irigyelt, boldog emberek!), ők ne is olvassák tovább írásom, olvassák inkább magát a könyvet.

A hős életereje és életvágya feneketlen és végtelen, ő maga gyakorlatilag elpusztíthatatlan, hisz nem holmi közönséges halandóról beszélünk: Murokffy a magyar virtus allegóriája. Urbánus körülmények között is létezni képes szerencsefi ő, nem szegénylegény, kuruc, betyár vagy bujdosó – mégiscsak középnemesi sarjadék –, de az ő társaságukban is elboldogulna, még Rózsa Sándor sem rúgná el a tábortűz mellől.

Az ember mégis gyanakodni kezd az elbeszélői attitűd holmi rejtett fundamentumára, mikor a nagy abszintvedelések, asszonykergetések és titáni verekedések közepette ilyen bekezdésekre bukkan:

Mi tagadás, többnyire untakoztam akkoriban a székesfővárosban, s mélán könyököltem ki ablakomon, mint a torz vízköpők, amelyek éjjel életre kelnek, és bemásznak a polgárasszonyok szobáiba, be a dunyháik alá, végigkúsznak pihegő testükön, és hosszú, megelevenedett nyelvükkel nyaldossák cukormázas orcájukat – no igen, ilyesmik jutottak eszembe unatkozás közben –, de egyhamar megelégeltem az önfeledt ábrándozást, s noha kutya meleg volt, nyakamba vettem a várost, hogy frissen csapolt sört keressek.”

Külön tanulmányt érne kikutatni, mennyiben és milyen formában jelenik meg a melankólia vagy az attól való félelem Odüsszeusz, Thyl Eulenspiegel, Háry János, Münchhausen báró vagy Švejk figurájában, Murokffy közeli rokonaiban. Aki ezen az úton indulna el tűnődéseiben, Földényi F. László korszakos művét, a Melankóliát ajánlom figyelmébe. Csak egyetlen, Héraklész tragédiájával kapcsolatos gondolatát idézem, mert szorosan Murokffyhoz tartozik:

Amikor Odüsszeusz alászáll az alvilágba, csak Héraklész testével találkozik, lelke ugyanis az isteni régiókba került, azaz ennek az otthontalanságnak, széttépettségnek a halál sem képes véget vetni.”

Murokffyt a folyamatos cselekvés, a világ hőstettekkel való megtermékenyítésének a vágya hajtja. Az élet számára grandiózus cselekedeteinek tornacsarnoka, szükséges, de létezésében puszta ürügyül szolgáló építmény. Joggal kérdezhetnénk: mi végre viaskodik Murokffy az ördöggel, mikor cselekedetei folytán már minden létező teológia szerint az ördögé? Joggal kérdezhetnénk, ha Murokffy halandó lenne. Csakhogy Murokffy, aki e könyvben kétszer is végignézi saját temetését, valamint egy alvilági kirándulást is tesz Őseinek nagy csarnokába, nem gyarló lélekként, morális alapon száll szembe kísértőjével. Hanem úgy, mint az ördög erejéhez mérhető őserő, mint a világot a saját létjogán megtermékenyítő és mozgató, virulens nemzetkarakterisztikai morál fölötti ideál, afféle kései, dekadens János Vitéz, Fehérlófia, vagy maga a Hadak Ura. Murokffy és az ördög: egyenrangú ellenfelek.

...olyanok voltunk, mint a falra festett ördögök, akik erre az alkalomra várva léptek le a templomok pokolfreskóiról” – büszkélkedik maga a főhős, aki a legutolsó fejezetben az őt a nemzethalál és a végromlás képeivel sem megtörő Sátánt csőre töltött, gigantikus hímtagjával űzi el (a messzi Tibet legbohémabb szentje, az Isteni Őrült, Drukpa Künli volt híres arról, hogy démonok fogsorát verte ki, illetve térített Mennydörgés nevű péniszével).

Az olvasó pontosan tudja, hogy miféle nemzethalál és végromlás következett a Murokffy-féle boldog békeidők világára. De hősünk az ördögöt végleg lóvá téve tova is röppen: a szerző annyival zárja történetét, hogy Murokffy jól sikerült temetése után továbbra is aranyifjúként tengeti életét, bejárva a Föld minden zugát, menyecskéket kergetve, ahogy addig is. Némi hiányérzetünk marad: miért nem változtatja meg a hős az egész történelmet?

Sajnos ez ellenkezne a pikareszk hagyományokkal, amelyeket Pataki Tamás mélységesen tisztel. Murokffy egyik nagyhatalmú elődje sem váltotta meg soha a világot. A világ marad úgy, ahogy van, sőt még úgyabbul. A hérosz nem változtat soha semmin, a hérosz csak van, hogy például és vigaszul szolgáljon azoknak, akik nem tudják olyan könnyen lóvá tenni az ördögöt, vagy akik összerezzennek, ha a saját temetésükre gondolnak. A hérosz számára sem partnerek, sem ellenfelek nem vagyunk. Mégsem irigyeljük őt kozmikus magányában. A hérosz számunkra vágy és képzet: ősmaszkulinitás, Naptotem, Földet benépesítő életerő és kedély. Ha pedig Murokffynak egyéb szándékai is volnának, azokat nyilván megbeszéli Dionüszosszal a Walhallában, és reméljük, az eredményről mi is értesülünk majd.

 


Pataki Tamás: Murokffyban vérré válik az abszint. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!