A négy tolvaj

Egy napon a róka és a menyét neszét vette, hogy a borz csupa finomságot halmozott fel az éléskamráiban. Fogták hát magukat, és míg az öreg borz éppen valahol odébb gyanútlan gyűjtögetett, kifosztották az üregét, egy falatnyi almamagot sem hagytak ott szegény vénségnek. A sok finomságon túl még a szalmapárnáját, a pókselyem takaróját is magukkal vitték, az olvasószemüvegéről és a féltve őrzött bodzaszörpös hordócskáiról nem is beszélve. Mikor azonban kicsivel messzebb egy tisztáson a két merész tolvaj tanakodni kezdett, kinek mennyi is jut a zsákmányból, csakhamar összevesztek, sehogy sem jutottak dűlőre.

– Hát ti meg min vitáztok már megint? – kérdezte a ravasz holló, aki mindig ott járt alattomban a nyomukban, hiszen jól tudta, hogy ahol ez a két semmirekellő valami rosszban sántikál, ott juthat neki egy-két jó falat.

Ugyan a róka és a menyét szívesebben elkergette volna a hollót, vagy legalábbis letagadták volna az egész rablást, de már késő volt: a zsákmány ott hevert mellettük, és a holló biztosan hallott is mindent.

– Nincs mit tenni, ezzel az üggyel bizony a király elé kell menni – szólt a holló, miután végighallgatta a róka és a menyét érveit –, majd ő igazságot tesz a zsákmány felett.

– Megvesztél, bolond madár! – vetette ellene a róka. – Hogy önként jelentkezzünk a rablott kinccsel a királynál?

De a holló tántoríthatatlan volt, és magabiztossága megtört minden ellenállást. Így hát fogták magukat, és immár hárman a király színe elé járultak.

A király természetesen az oroszlánnemzetség büszke sarja volt, és jól ismerte már mindhármukat.

– No, ki vele – kezdte az oroszlán –, mi szél hozott ide titeket?

– Ó, dicső királyunk – kezdte a holló mélyen meghajtva magát –, felséges színed elé bátorkodtunk járulni, hogy igazságot tégy közöttünk, bízva mérhetetlen bölcsességedben! A róka és a menyét sehogyan se tud dűlőre jutni e készletek felett, kérlek, segíts nekünk eldönteni, kinek mennyi a jogos jussa belőle!

A király végignézett az elébe hordott finomságokon. Különösen a bodzaszörpös hordók váltak tetszésére.

– Nem bánom – szólt végül kegyesen –, írnok, jegyezd fel! A szalmapárna és a pókselyem takaró a hollót illeti közbenjárásáért, a bodzaszörpös hordók a trónra szállnak kegyes figyelmünkért cserébe, míg az összes többi fele-fele arányban a róka és a menyét része. Minderről az írás kezükbe adassék!

A róka és a menyét köpni-nyelni nem tudott, a holló azonban hálálkodva fogadta a király döntését, aki már ekkor csapra üttette az egyik hordót, és serlegéből a bodzaszörpöt szürcsölgette nagy élvezettel.

Mire ki-ki megkapta a maga részét és a hozzá tartozó írást, nagy lihegve beesett az öreg borz is.

– Kegyes uram, nagy király! Hiszen ezek az én drága dolgaim… – kezdte volna, de a holló csendre intette.

– Mit merészelsz, borz? Hiszen magad is láthatod a királyi okiratot, mely igazolja, hogy  mindaz, amit itt látsz, jómagam, a róka, a menyét és a király őfelsége jogos tulajdona! – Azzal a borz elébe tartotta a maga frissen kelt oklevelét.

Márpedig a törvénnyel, mely – mint mindig – most is az igazság felett állt, a sokat látott öreg borz sem tudott vitatkozni.