A látó

Gyöngyvérnek hívták. Mi ugyan váltig állítottuk, hogy márpedig ilyen név nincs is. Aztán rájöttünk, honnan a név. Tarka gyöngysort hordott a nyakában, a szája vörösre volt festve. Vérvörösre. A bátyám egyszer meglátta, hogy vért mos a ruhájából.

A nagydomb túloldalán lakott, a sintérteleppel szemközt. Sosem csukta be a kerti kiskaput, bárki bármikor szabadon járhatott hozzá. Főleg férfiak jártak, a bátyám szerint azért. A nők egészen másért keresték fel: mert látott. Állították, hogy belelát a jövőbe, megmondja, ki megy férjhez következő éven a faluban, kinek a tehene pusztul el napokon belül, de még azt is, kinek a szekere fog kátyúba futni. Nem sűrűn jöttek be ugyan a jóslatai, de legalább olcsón megszámította.

A bátyám cseresznyét lopni ment a nagydomb mögötti gyümölcsösbe. Gyöngyvér háza előtt elhaladva feltűnt neki, hogy csukva van a kerti kiskapu. A kíváncsisága űzte, halkan mozdult a keze alatt a rozsdás kilincs.

Gyöngyvér az udvaron állt, egy mosótál fölé görnyedt, és erősen súrolt valami ruhaneműt. Az arcába hulló fekete hajtincsét a könyökével seperte odébb. Amint a látogatót megneszelte, beleengedte a ruhát a tálba, és testével igyekezett az edényt eltakarni. A bátyám látta, ahogy a fehér bugyogóból kiázó vérfolt rózsaszínűre festi a vizet.

Ebből aztán biztosan tudtuk, hogy Gyöngyvér csakugyan vérrel festi a száját. Attól kezdve a bátyám is azért járt hozzá. Mi viszont elkezdtünk félni tőle. Rettegtünk, mégis a közelébe akartunk jutni. Ki akartuk lesni a titkát. Felmásztunk a legközelebbi cseresznyefára, ahonnét beláttunk az udvarába.

Amint a postás a kapun kívül került, leugráltunk a fáról, és futva ostromot indítottunk. Volt, amelyikünk látó nénit kiabált, volt, aki Gyöngyvért. Felocsúdni sem volt időnk, olyan gyorsan a szobában találtuk magunkat. Egy asztal, négy szék, egy ferdén álló szekrény és egy keskeny ágy volt csupán a berendezés.

Nem voltak díszek, sem kendők vagy leplek, sem különleges világítás. Füstölő sem ontotta magából a köhögésre ingerlő illatokat. Gyöngyvér az ablakhoz legközelebbi székre ült, pontosabban tekintélyes méretével szinte ráomlott. Hatalmas volt mindene, a melle, a hasa, a hátsója. Nekünk egy intéssel jelezte, foglaljuk el bátran a másik három ülőhelyet. Egy korábban már félig elszívott cigarettát gyújtott meg újra, és mélyen, lehunyt szemmel szívott bele.

Nos, mondjátok, fiúk, mi járatban vagytok. A hangja nem volt sürgető, inkább fáradt és unott. Feszengtünk a székeken, nem tudtuk, melyikünk vágjon bele. Hát, szóval, izé. Szeretnénk, ha nekünk is látna valamit. Hogy mondjuk jön-e másnap a Balogh Kató iskolába. Vagy meglesz-e az elégséges a számtandolgozatra. Vagy hány kiskutyája fog születni a Csibésznek.

Gyöngyvér alig láthatóan elmosolyodott. Újra lehunyta a szemét, és mélyen beleszívott a cigarettába. Nem rakott kártyákat az asztalra, nem simogatott üveggömböt, nem mormolt varázsigéket. Egy pillanatnyi szünet után hatalmasat sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Izgatottan hajoltunk előre, de egy szót sem szólt, csak nézett. Fájdalmasan, lemondóan nézett előbb maga elé, aztán egészen messzire, a távolba.

Olyan hirtelen szólalt meg, hogy összerezzentünk. Apátok meghal holnap, és vele egy időben a féltestvéretek is. Olyan hangon mondta, mintha csak tájékoztatna arról, hogy berepült egy légy az ablakon. Összenéztünk. Vajon melyikünk apjára gondol. És főleg: melyikünk féltestvérére. Nekem bátyám van, a többieknek húgai. Féltestvérről sejtelmünk sincs.

Gyöngyvér elnyomta a tövig szívott cigarettacsikket, szemét lehunyva a halántékát kezdte masszírozni. Nagyon úgy tűnt, a látás végére értünk. Pénzünk nem volt, de Gyöngyvér láthatólag nem is várt semmit.

Szótlanul baktattunk hazáig. Másnap rosszkedvűen mentünk iskolába. Sehogyan sem akaródzott elválni apánktól. Még csak a harmadik óra felénél tartottunk – dehogyis lett meg az elégséges a számtandolgozatra! –, amikor bejött az igazgató. Rendkívüli szünnapot rendelt el, és mindnyájunkat hazaküldött. Nem mertük megkérdezni, miért.

A folyosón a takarító néni kétségbeesetten csapkodta a rongyba bónyált partvist a padlóhoz, közben hányta magára a keresztet, és rikoltozott. Ki mérgezhette meg azt a jámbor, szent embert, ki hallott már olyat, hogy vérmérgezés, és ki fog most már misézni? Bezzeg azért a némberért nem kár, már hamarabb is belefojthatta volna magát az itatóba. És még egy fattyú kölyköt is hordott a löhös hasában, tiszta szerencse, hogy nem szülte meg.

Otthon a bátyám azzal fogadott, hogy Gyöngyvérnek még holtan is vérvörös volt a szája.