Látszólag paradox helyzet teremtődött, egyfelől (egyik irányba?) a közéletiség/politikum, a „hagyományos költői szerep” és a „költészet hagyományos helye, szerepe” kivonásának diktátuma az irodalomból, másfelől (másik irányba?) pedig a naponta megtapasztalható expanzív hétköznapi politizálás. (Jóllehet éppen a politikai cenzúra megszűnte után lett volna végre alkalom gondolkodni arról, hogy mi történt velünk, és miféle értékek mentén volna érdemes megfogalmazni a jövő Magyarországának eszményét.

Csoóri Sándor

  Február 3-án hetvenkilenc éves Csoóri Sándor. A mesebeli szám nem tesz magabiztosabbá Csoórival kapcsolatban, annak ellenére, hogy... Ebből következően Pécsi Györgyi irodalomtörténész és főszerkesztőasszony bölcs kritikarészletével (Kortárs 2001/6) hajtunk fejet, ha fejet hajtunk.

  "A recenzens óvakodik Csoóri Sándor összegyűjtött verseiről írni; szeretné elkerülni a csapdákat, amelyek ezt az életművet aránytalanul nagy számban körülveszik. Nem maga az életmű problematikus – noha mint minden életműnek, ennek is vannak ilyen epizódjai –, hanem az a kontextus, amely bármilyen irányú megközelítéskor szinte feltételes reflexként „működésbe lép”.
  A közeg, ahol egyfajta dialógus létrejöhetne, itt és most általában, az ő esetében pedig különösen, a szokásosnál is indulatosabb és ingerlékenyebb (sérültebb és sérülékenyebb), s a mégoly ártalmatlan tűnődést is azonnal per(véd-/vád-)beszéddé minősíti át. Úgy tetszik, a rendszerváltozás óta, datálhatóan a Nappali hold megjelenése után, ördögi hínár tekerőzött a magyar szellemi élet köré (is).
  A recenzens rezignáltan állapítja meg, hogy amaz ominózus vita mindannyiunkat megalázott, célt pedig ha ért, nem a javunkat szolgálta. Csoórinak mindenesetre az akkori megtorpanásából nem sikerült törésmentesen arra a szellemi magaslatra visszatérnie, amit például gyönyörű esszéi, a Tenger és diólevél, az Egy nomád értelmiségi vagy kötetei, A tizedik este, A látogató emlékei is jeleznek. De nemcsak Csoóri bizonytalanodott el (tiszteletet parancsoló névsor állítható mellé), hanem talán a kilencvenes évek elerőtlenedése is részben az irodalom és általában a szellemi élet durva elpolitizáltságára vezethető vissza, amelynek nem egyetlen, de mindenképpen emblematikus jelensége volt e vita.
  Látszólag paradox helyzet teremtődött, egyfelől (egyik irányba?) a közéletiség/politikum, a „hagyományos költői szerep” és a „költészet hagyományos helye, szerepe” kivonásának diktátuma az irodalomból, másfelől (másik irányba?) pedig a naponta megtapasztalható expanzív hétköznapi politizálás. (Jóllehet éppen a politikai cenzúra megszűnte után lett volna végre alkalom gondolkodni arról, hogy mi történt velünk, és miféle értékek mentén volna érdemes megfogalmazni a jövő Magyarországának eszményét.)"

  Végül egyetlen mindentől független megjegyzés: Csoóri számomra nem versek, hanem esszék. A mindenféle esszék. Ha egyetértek, ha tiltakozom. Esszéi – számomra – a mindenkori feltámadás. Nincs napszak, évszak, nincsenek olyan zilált körülmények, hogy ne tudnám olvasni, ne indítana el valamit, ne gyönyörködnék finom áttételei erezetében, ne morognék, ha éppen morogni van kedvem. A Csoóri-esszé, amit soha nem ugrok át. És ennek semmi köze sem a népi, sem az urbánus irodalomhoz. Amelynek (népinek) – a legújabb meghökkentő hír szerint – éppen halála és temetése vagyon.
 

A fiatal Csoóri a Forrásban