Nehezen íródott ez a komment. Nemcsak a mások által írtakat olvastam el, hanem Mányoki hasonló című írásait is vizsgáltam, a korábbi Leütéseit. Hosszan. Nehezen barátkoztam velük, s végül feladtam. Azt hittem, Mauyori, az „özépeletai atomredaktor” minden Leütésben benne lesz, s elvezet a titok nyitjához. Nem volt benne. Hagytam hát a Leütést 1-21-ig. Visszamentem a filmhez. Megnéztem a részletet. Elhiszem másoknak, hogy jó film lehet, de én nem láttam. Próbálok az üzenetből kiindulni. Megoldották (-toldották) az identitás kérdését. Előttem van minden képkocka: a lábikrák feszülése, a megrebbenő szembogár, a kétkedő tekintet, a roppanó gerinc, a kifeszülő izom, a görcsbe ránduló hasfal. A filmes megoldások ezek szerint jók. Adják az érzetet. Akkor nézzük a jelen síkját! Kiábrándító helyszín. Eltűnik a művészi megközelítés, nincsenek trükkök. Ellaposodik az érzés, ellaposodik a hegy. Fenn is sík lesz minden. Esetleg létrejön egy fennsík, ahol múlt jelen és talán a jövő is kiegyenlítődik? Nem tudom. Csak kérdezem. Egy biztos, Mányoki Endre 21. Leütése (s még jó néhány másik) nem hagyományos, könnyed társalgási stílusban megírt tárca. Mélyebb. Túl mély. Nekem.

Be kell vallanom, nehezen esett le a tantusz, de a meleg is oka lehet, meg a saját feledékenységem vagy érzéketlenségem, valami miatt nehezen állt össze, miről beszél itt Mányoki. Jó mondatok, szenvtelenre meztelenített mondatok mögül kisütő indulat és szenvedélyesen mély gondolatok, ezt elsőre érzékeltem. Bevallom azt is, segített elrendezni a történet lényegét magamban KaktuszV kommentje. Azután újraolvasva már összeállt a kép, eszembe jutott a film, a történet, pontosabb körvonalat nyert, részletekkel gazdagodott. Erre hát mindenképp jó a kritika! Mányoki ilyen mondatai fogtak meg: „A világ valóságba vész, és a valóság megfoghatatlan.” És az elmaradt áhítat a kulcs számomra: én is jártam olyan „híres” helyeken, amelyekről sokat olvastam és tőlük sokat vártam, aztán például a barbár turistahorda hangos és tiszteletlen dúlása elrontotta a várva várt élményt. Az áhítat pedig a profán világban is hozzásegít az éltető élményhez.

Szeretem az elgondolkodtató szövegeket, amikor az író hagyja, hogy vele együtt gondolkodjam a múlton, jelenen, amikor csak annyira irányít a saját reflexióival, hogy mellette az enyémek is elférjenek. Nagy igazságokat mond ki, hogy a nagy igazságokat én is megfogalmazzam, ami ebben a szövegben egy valóságos esemény által lett prezentálva. Láthatóvá vált a múlt: dédapák gürcöltek, szent elveik hajtották, mindenre képesek voltak értük, otthonuk szeretetéért. S jött egy silányabb kor, mely eltünteti a dédapák vívmányait: a hegy csúcsát letarolják, hogy látványosságot, pénzt csináljanak belőle.

Mesterkélt és pongyola.

Szerintem modoros és zagyva.

Mányoki Endre rövid tárcájában szaggatottan jelennek meg az idő-, tér- és gondolatmetszetek.
Az mű egyik ideje 1917, amikor két angol térképrajzoló érkezik Ffynnon Garw nevű wales-i falucskába, hogy megmérjék a falu mellett emelkedő hegyet. A mérés a falu hovatartozását dönti el. Ez szüli a „bizarr hőstörténetet”. „Wales határa ott van, ahol a hegyek kezdődnek. Ezer méteren. Ez, az övéké, meg kicsivel kevesebb„. A falu népe továbbra is Waleshez akar tartozni, ezért összefog, s egyetlen nap alatt heggyé emeli a dombot, mely "1000 lábnál egy kicsivel magasabb lett" (videó).
A tárca másik ideje 1995-ben készült film, mely művészi formában adja vissza a falu népének elszánt küzdelmét.
A harmadik idősík Mauyori jelene, aki ellátogat a helyszínre, ahova betonúton, turistaként fölvihetjük „magunkkal a dombunkat”. A metaforikus beszéd a deheroizáló, lelki hegyeket eltüntető korra hívja fel a figyelmet. A sík felületre tarolt hegyen reklámfilmet készítenek, trailerparkoló, kémkamerák veszik körül.
A hegy a múlt és jelen közötti „változást” mutatja meg, ezáltal kétféle kor jelképpé válik Mányoki tárcájában.
Mauyorit a helyszínen leginkább az elmaradt áhítat bántja. „Hogy abban a filmben minden közel volt. Karnyújtásnyira, érintésnyire. A sár, a folyvást zuhogó eső, és a hátak …, ahogy tolják dombnak föl a talicskát„ Érezhető, ahogy a láthatatlan lelket a film képes volt láthatóvá tenni, de az érzéketlen kémkamerák erre nem képesek.
A tárca legmélyebb rétege az elgépiesült, turisztikai látványossággá degradált, érzelmileg felszínessé váló világunkat mutatja be.

Meglepett a szöveg rétegzettsége és a körbejárt téma boncolgatása. Egy végtelenül érzékeny írói alkat belső gondolatai vetülnek ki a szövegben. Többször meg kellett állnom, hogy értelmezzem az szavak, mondatok mögött lévő gondolatokat. A hagyományos narráció csak a felszínes olvasónak szóló csali, a lényeg a metaforikus irodalmiságon van. És az nagyon elgondolkodtató és tanulságos volt.

Érdekes volt a történet. Nagyon beleéltem magam. Együtt gondolkodtam az írójával. Minden rész jól ki van dolgozva.

Történelmileg nem nagy tett, amiről a film szól, mégis heroikus volt a maga nemében a filmen bemutatott hegylétrehozás. Szép volt a szerelmi szál is.

Nem lehet azt a filmet elfelejteni! Fantasztikus volt!

De jó kis film volt, emlékszem rá! (A felkiáltójel a filmnek szól, nem gyatra emlékezőtehetségemnek, ámbár azt is lehetne ünnepelni, amikor még hajlandó emlékezni...)
Ha a szavakat kellene még sorolni, amikről nem tud a falu, az identitás és a válság mellé odakerülhet Sziszifusz neve is. Mert hát itt is görgetik a köveket, meg tolják talicskával, viszik háton puttonyban, tán még szamárral is, aztán - mint jól emlékszünk -, ez sem elég, az eső elmossa a hiányzó centiket. Ez a falu-sziszifusz ugyanúgy kellene, hogy visszabandukoljon sikertelenül, mint görög elődje. (Lehet, hogy ha a filmet ma készítenék, így történne.)
Csakhogy itt egy szép romantikus történetet nézünk, ahol a szív győz a hivatalnoki precizitás fölött, és a domb hegy lesz a térképen és az emberek szívében, ámbár a valóságban domb marad.
És milyen jól van ez így! Azt hiszem, így kell néznük a mi domb-hazánkra is... hol van a talicska?

Érdekes volt. Néhány gondolat nagyon megmaradt bennem. Mit jelent a dombot felvinni a hegyre a magaslatra vezető betonúton... meg ilyenek...