Ugrás a tartalomra

HÁRTYAJÉGEN ÁRNYÉK – Bora versei

úgy nézett a jégvirágokra,
mint ember előtti fajok
botanikai gyűjteményére,
melyet a hideg hatalmas tömbjei
préseltek utolsó telébe.

 

 

HÁRTYAJÉGEN ÁRNYÉK

BORA VERSEI

 

 

 

 

 

 

 

 

a végső forma
kő kövön árny reményből
tisztult sóvárgás

*

ma olyan egyszerű
a reggel.
nem utal semmire.
gyapjas téli eső utáni enyhület
a józanság feszülete.
az árnyak nem vetületek.
maguknak valók.
szakítószilárdságuk most a legnagyobb.
a nyári konyha felfele kúszó füstje
a téli ég madarakat málló oromzatán
nem elvágyódó ragaszkodás.
nem is remény, hogy velem vacsorálsz.

*

az ünnep hó
nélkül fehér.
lavina a verőfény.

*

már késő a hó.
rügyező cseppekben
csak olvadtan hullhat.
hiába az enyhület:
fázol, mint a téli születésnapra
kezedben cipelt orchidea.
trópusi növény a test.
a szent család már egyiptomban.

*

a halál növényi természete
megnyugtatta.

úgy nézett a jégvirágokra,
mint ember előtti fajok
botanikai gyűjteményére,
melyet a hideg hatalmas tömbjei
préseltek utolsó telébe.

reggelre az ablak
oly áttetsző lesz a hiányuktól,
mint az atya szeme,
mikor fiára emeli kezét,
s nem hall gödölyét.

néma zuhanás a hóesés.

*

az utolsó felidézhető emlék
évekkel ezelőtt egy éjszaka.
siketült bőröm a fényomlás alatt.
alvó családom halmai,
mint a felnevelő táj
dombjai búcsúztatnak.
van a részvétnek olyan foka,
mely kilúgozza a csontokat.
a földsúlyú folyó
innen s túlja egybeolvad.
folyamszagú test
a partvonala.

*

oly sokáig nézted a semmit,
álmomba menekültek
szemed színei.
mindent besatíroz
a zöld, a kék,
mégis mintha fehérről,
szemembe verődik minden fény.
nem árnyal,
áldoz két szín alatt.
nem lakozik a testek formáiban:
egészen betölti,
mint egy boldog állat.
akár a falvédő fonákján,
nem fakulnak a színek.
az álom hőtágulásában
életnagyságúak a hegyek.
futok lefelé a lankás meredélyen,
így emelkedem az ébredéshez:
a tónustalan testet
sem engedi el a kereszt.

*

délben ilyen a város,
ha találkozunk.
a függöny helyett használt tépett vászon
halottak lélegzetére mozog
a szoba közepétől
az utca közepéig.
a pohár hamarabb koppan az asztalon,
mintsem letennéd:
üres teremben lépéscsináló.
ahova nézel, tükörré fagy a levegő.
megsokszorozza botlásaid.
hogy arcom a magad-felejtésben
is felidézhesd,
tenyeredbe szorítod.
gyerekkorom özvegyasszonyai
igazították így a fekete kendőt
halántékukhoz.

*

hiányod nomád ünnep.
őshonos jövevény.
eszelős hideg
ömlik az üvegtáblákon át.
mintha nyitott ablaknál aludnék.
hajnal előtt világosodni kezd
a jégvirágok ujjongó pálmaágaitól.
a bennem morajló tömeg
a történet folyásirányával szemben
lengeti őket.
nem lehet húsvét
ennél korábban.

*

annyiszor hulltak ki
egymás karjából
a zuhanás függőmódjában
mozdulatlan.
csak ruhája ellágyult esése mutatja,
hogy feléledt.
figyeli a férfit,
mintha végszóra várna.
szája üres súgólyuk.
a csönd kitölti a nézőteret,
a színházat, a viharsarkot.
korok határain terjed át
hangsebességgel.
elnémít egy költőt.
követi a rögzült dramaturgiát:
az okság hiányát.

*

a névtelen születési album
csak hajnalban, félálomban nyílik.
akkor teszem be a tegnapi képet:
hangod.
egy furcsa földrengés szeizmikus jelét.
oly időt hoz felszínre,
melyben még nem takarják le
paplannal a koporsót.

kíméletlen tapintata
félig áteresztő hártya.
fény nélkül lélegezni hagy.

*

akkor érkezik,
mikor hártyajéggé fagy
a harangszó a pocsolyákon.

nem követel a csend.
nem büntet.
nem von el semmit tőlem.

ő a délből kilépő
első árnyék.

úgy késik,
mint halva születettek
a felsírással:
pontosan.

letört a nyakában lógó kereszt
függőleges szára:
most egy madár
szívmagasságban
felfüggesztett zuhanása.

*

Oblomov kertje

teste nem emelkedett
az ágy horizontja fölé.
vízszintesen másképp
kristályosodott az idő.
a piszkos ablakán vakító
jégvirágok változása mérte.
mindig ilyen kertet szeretett volna.
gaz nem nő benne,
nincs hervadásidő.
a szándéktalanul szabályos virágok
csontjai szerkezetét juttatták eszébe.
a középkor tabernákulumait
meg nem tett mozdulatok alakították.
illattalan kertjét
letéphetetlen virágaival
odaképzelte szerelme ablakára.

 

fehér flanel

őszi erdő meredélyén állok.
a csupasz fáktól nem több az ég.
a nehéz avar omlásveszélye
úgy magasodik fölém,
mint egy angyal.
nem rejtek, mi nem zuhantat.
a rothadás összeomló odva
üres emlékezet.
puha, akár a fehér flanel,
melyről úgy tűnt el minden,
mit izzadt gyerekkezek rátapasztottak,
mint lesöpört szájpadlásról a történetek:
józsef álmának kévéi, csillagai,
a kánai menyegző hordói,
s mind, kiket derekukon hiába övezett fel
a menekülés ösztöne.
csak felejtés őrizhet
ilyen bizonyosságot:
ha érintem ujjaimmal
az egybeszabott rongyot,
eleven zöld pasztellszínben
arcod átszivárog.

 

farsang hava
       (Zalánnak)

úgy érintem az üveget,
hogy ne nyomja be ujjbegyem.
épp csak csitítsa az örvényt
angyal-hűvöse.

hajnalban nyitott szemhéjam
nappal mindent beborító
hószirom.

hol az a fa, mely télen
ilyent hullatva
lombtalan susog:

ha csak hóval temeted
a holtakat,
iszonyú emlék lesz
minden új tavasz.

 

"maszkom van, mégsem színlelek"
                              (Ingmar Bergman)

a test szűkre szabott jelmez.
a hallból figyelem
a kellékszagú szobákat,
melyeknek csak külső fala van.
onnan hűl ki a szív
a parókia üvegfalain át.
az éjszaka forgószínpadán
mozdíthatók a díszletek.
költözhetek,
ám a gyerekszoba áttetsző falai
elkísérnek.
a függöny apokalipszis
fellebbenő fátyla:
titokká mélyíti arcomat.
oly erős fényre vágyom,
mely fölfelé vonzza
a szédült port
az áldozat kegyetlen sugarában.

A verseket a szerző saját fotóival illusztráltuk.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.