HELYSZÍNI

Hegedűs János portréfotóiról költők, írók tekintettek le a Szépirodalmi Figyelő díjkiosztójának résztvevőire a Hadikban, ahol nem csak a pódiumon és a falakon, de a közönség soraiban is szép számmal láttunk alkotókat. Az idei díjazottak Bodor Ádám és Győrffy Ákos.

„Verhovina Közép-Kelet-Európa Macondója, isten háta mögötti világ, aminek határán túl már a démonok ismeretlen földje húzódik. A világ vége, sivár és ugyanakkor vásári tarkaságú, amilyenné csupán a mágikus realizmus varázsolhatja a regényvilágot.” – Bodor Ádám regényéről

Biztos mindenki ismer legalább egyvalakit, aki ritkán szól, de ha mégis, nos, az üt. Sokkal tovább emlegetjük, mint a rendszerint a középpontban lévő viccgyáros poénjait. Bodor Ádám is ilyen, epitheton ornansa a „szűkszavú” lehetne, rettegett interjúalany hírében áll. November másodikai könyvbemutatóján is bizonyította, hogy betalált.

Bodor Ádám szegedi látogatása alkalmával Kolozsvár-tapasztalatáról, Budapest-élményéről, természetrajongásáról és a prózadivatról is beszélt – új kötetének bemutatója helyett.

Nemcsak a magyar olvasók körében népszerű a kolozsvári születésű Bodor Ádám, a Sinistra körzet fiatal román irodalmárok szerint az egyik legjobb kortárs magyar alkotás. Az író a napokban vette át Budapesten az Artisjus-díjat Az utolsó szénégetők című tárcakötetéért, szülővárosában pedig a Tranzit Ház, illetve a Cărtureşti könyvesbolt vendége volt.

A Kossuth-díjas írót születésnapja alkalmából alkotásról, az erdélyi és az anyaországi irodalmi élet viszonyáról, és a számvetésre késztető személyes ünnepekről kérdeztük.

Hetvenötödik születésnapjának előestéjén olvasói, barátai, kollégái köszöntötték Bodor Ádámot a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Bodor Ádám megnyugtatja az olvasót, pontosan középen állunk a tündéri valóság, a valóság tündérei és a gonosz mindent naturáló léte közt. Ha akarunk, döntünk, irányt választunk. De nem kötelező dönteni. Az élet függetlenül robog, dönt helyettünk. 

Ami rövid, az kevésbé fontos a prózában? Többre értékelik a regényt, mint a kisprózai műfajokat? Kik: a kiadók, a kritika, az olvasók? Miért van az, hogy a kis- és nagypróza műfajában egyaránt alkotó szerzők életművét hajlamosak vagyunk inkább a regényeik felől megközelíteni, még akkor is, ha novellatermésük egyértelműen jelentősebb, erősebb (lásd Hemingway)? Miért érzik úgy maguk az írók is, hogy a kitöréshez, a befutáshoz regényt kell letenniük az asztalra?