Az írók közül, akiket szeretek, rengetegen akadnak későn kezdő „fiatal írók”, hogy csak egyik kedvencemet, William Whartont említsem, akinek Madárka című első regénye 54 éves korában jelent meg, és követte ezt jó néhány nagyszerű könyve még. Semmi különös nincs abban, hogy éppen most érkezett el az idő, hogy a megéltek, megértek, megírtak megíródjanak. Írásra nem külső erő kényszerít (jó lenne kipróbálni azt is), sőt, nem kényszerít semmi, csak éppen nem élnék, ha nem írnék.

Sofőröm holtan feküdt fülkéje ajtaján kifordulva a földön, én pedig széttárt karokkal álltam a kör közepén, mint aki mentegetőzik, hogy nem tehet róla. A kamerák engem vettek, nem a dülledt szemű tetemet, amióta ugyanis elértük, hogy az online csatorna közvetítse a vágtákat, a sofőrök csak olyan szerződést írtak alá velünk, amiben biztosítva volt teljes anonimitásuk, hogy ne lehessen őket felelősségre vonni az esetleges balesetek miatt. Az utastérben felszerelt öt kamerán kívül a busz tetején ülő hatodik a veszettül suhanó utat figyelte, a nézők tehát semmit sem észleltek a váratlan fordulatból.

2005-ben csatlakoztam a Budapest Shortfilm Festival csapatához, és ezévben megnyertem a francia NISI MASA forgatókönyvíró pályázatát. Utóbbi hatalmas csalódás volt, ugyanis a pályázati kiírásban egy szóval sem szerepelt, hogy az a 3000 euro, amivel nyereményként kecsegtettek, az forintosítva nulla, ugyanis 3000 euro értékű laborköltséget jelentett, amivel nem mentünk itthon semmire, hiszen elindulni sem tudtunk vele. A kirobbanásom elmaradt, de a filmezést továbbra sem adtam fel. Na, mindegy, nem panaszkodom: csapásokat adunk és csapásokat kapunk…

India első ránézésre egy másik bolygó. Teljesen eszement világ, keleti átkokkal, hagyományokkal és csodákkal tömve. És vadkapitalista élet-halál harc helyszíne ugyanakkor. Legalább annyira végletesen racionális, mint amennyire spirituális. És ez benne a fantasztikus! Azt hiszem, ott kicsit  könnyebb - legalábbis nekem könnyebben sikerült - meglátni az igazi Életet, ami nem ismer kategóriákat, hanem egyszerre képvisel valamennyi végletet. Mintha négyzetrács esett volna le a szemem elől. Jó érzés.  És ettől Álomország lett maga az élet, mert az embernek az az érzése, hogy összességében az élet és benne az ember csodálatos. Ezekkel a gondolatokkal nehezen írom be magam a kortárs irodalomba.

Na, szegényt őt is lekaptam a tíz körméről, kábé olyan mondatokkal, hogy „Szekrénygyerek nem lát, enyém ruha ott? Kell én mos sok. Én nem mos, ő mos. Rossz, rossz!” (Alfombralárká nehi dékté mera káprá váhá? Me doná csáhié bahut. Me nehi dotá, vehe dotá. Burá, burá), szó nélkül végighallgatott, majd elment a szomszéddal veszekedni.
   

Amikor elbeszélést írok, legfeljebb a lelkem mélyén merülnek fel tények a tudományosságból, a szövegeket nem a szakember precizitásával építem fel, ihletből írok. Így nem kell azzal foglalkoznom, ki az elbeszélő, ki a narrátor vagy a szerző és egyebek. Viszont mikor kész vagyok egy szöveggel, az áttekintésnél általában eszembe jutnak a tudományos alapvetések. Fontos, hogy novellákban soha sem dolgozatot, szakmunkát írok, hanem szépirodalmat. Ezért nem is próbálok okoskodni, műveltséget csillogtatni, vagy elméleti kérdéseket feszegetni. Az elbeszélés maradjon meg a lélek mélyén megbújó angyalok vagy démonok előcsalogatásának.

Szilágyi Perjési Katalin vagyok, Nagyváradon születtem, és iskoláim elvégzése után a Nagyváradi Történelem-Filológia Líceumban érettségiztem, mellesleg itt tanított anno Juhász Gyula is. Majd sikertelen felvételi következett Kolozsvárra, ahol nem vettek fel történelem-régész szakra. Ezen annyira elkeseredtem, hogy gyorsan férjhez mentem, és átnyergeltem főállású feleségnek meg édesanyának.

Ezt talán a fogantatás misztikumához tudnám hasonlítani. Egy látvány, egy ötlet, egy gondolat megtermékenyít bennem valamit, úgymond viselős leszek egy történettel, ami kikívánkozik belőlem. Megszületik, én simogatom, csinosítgatom, majd útjára engedem, és ha másoknak is mond valamit, én meghatott és büszke leszek rá. 

   OZ: Azt mondják (az okosok), írni, szépírni jó akkor kezdeni, miután az író képes lebontani a látott, megtanult rendszereket, és képes újat építeni magának. Úgy érzed, éppen itt tartasz?
   TK: Igen, de másképp el se tudnám képzelni az életemet. Sok mindent láttam, rengeteg hibát elkövettem. Csődtömeg lennék, ha nem lettem volna képes tanulni belőlük. 

   Ekkor még felment a telekre. Holtában a nagy vadkörtefa alá kívánkozott, erről beszélt már a kezdetekkor is. De a fa öreg volt, hamarosan ki kellett vágni. A papa egy fenyőt választott: azt, amelyik alá az első kanárit temették. A család önálló fenyőt javasolt neki. Utoljára odabicegett az egyikhez, a botjával kitapogatta a gyökereit és kijelölte a helyet.
   – Ide temessetek – kérte. – Itt nem sérülnek a gyökerek.