Ugrás a tartalomra

Megjelent Szőcs Géza új könyve

Az irodalomtörténetben és verselemzésben járatlan, de a többé-kevésbé járatos olvasó is fokozott érdeklődéssel lapozza majd Szőcs Géza legújabb kötetét. A neves költő, író és szerkesztő ezúttal az Irodalmi Jelen folyóirat Beszéd a palackból címet viselő rovatában megjelent írásaiból válogat: 16 esszé, külön-külön is tetszetős szál virág áll össze rendkívül elegáns csokorrá. Akármiről is szóljon a szerző – Poe hollójáról avagy a plágiummal vádolt Dsidáról –, megragad fölényes tájékozottságával, biztos ítéletével, választékosságával. Ezek az esszék nemcsak ismereteinket gyarapítják, hanem lebilincselő olvasmányok is. A könyvből – mely előrendelhető kiadónktól – részletet közlünk.

 

Beszéd a palackból

Szőcs Géza

 

Itt Herbert Martin beszél,

 

 

honnan is?

 

 

Mindenekelőtt Chicagóból, mert Herbert Woodward Martin Chicagóban él és dolgozik, ott jelent meg a University of Dayton Press kiadásában, 2005-ben, The log of the vigilante című verseskötete. E kötet cím nélküli, csak számozással elkülönített kötetlen formájú költői szövegek egységes ciklusként is értelmezhető gyűjteménye.
Egyszóval, Chicagóból. S még honnan? Honnan is szól még hozzánk Martin beszéde? Hajófenéken Amerikába rabolt ősei révén végső fokon Nyugat-Afrikából. Majd, kényszerű átkelésük után, a felmenők beszéde tovább alakult a Mély Délen is, Alabama és Virginia gyapotföldjein, kínok, megaláztatás, gyötrelmek, szörnyűségek, hajtóvadászatok évszázadokig tartó és szűnni nem akaró rémálom-szövevényében.
Mindezt tudjuk, mindezzel tisztában vagyunk, s ha át nem is éltük mindezt, regények és filmek „behozták” nekünk ezt az élményanyagot, mint egy érzelmileg, sőt, mint egy esztétikailag feldolgozott mentális és pszichés tudás olykor amorf, olykor artikulált halmazát. Annyira, hogy Szántó György néger-regényétől Szőcs Kálmán egykor kultikus hatású néger-verséig (Kányádiról már nem is beszélve) a néger és négerség motívuma – kölcsönvéve máshonnan egy más akusztikájú szót: a négritude – az erdélyi magyar irodalom egyik megkerülhetetlen metaforájává, toposzává vált. Emlékezzünk rá, hogy Tamási (vagyishát Ábel) legtöbbet idézett mondata arról, hogy miért vagyunk a világon, egy ördögűzött néger szájából hangzik el.
(Itt nyissunk egy zárójelet a néger főnév és melléknév használhatóságával vagy mellőzendőségével kapcsolatban. Az Észak-Amerikában élő fekete bőrűek több önidentifikációs és terminológiai kísérlet után jelenleg az „afroamerikai” megnevezést tartják politikailag korrektnek. Az Államokban sértés valakit négernek mondani, Harlemben ez életveszélyes is lehet. Ám a magyar irodalomban sajátos értéktartalmakkal telítődött, szimbolikus jelentésekkel gazdagodott néger köznevet száműzni nyelvünkből, vagy csak megpróbálni is ezt, mérhetetlen ostobaság volna. Amerikából érkezett ismerősünket ne négerezzük „le”, de azért a négercsókot se nevezzük afroamerikai csóknak – és ahogy a cigánypecsenyét sem fogjuk romapecsenyének nevezni soha, meg Vörösmarty versét sem írjuk át úgy, hogy A vén roma, ugyanígy Márait se próbáljuk – „Mint a hal vagy a néger” – a ma korrekt szóhasználathoz igazítva ilyenformán korrigálni: Mint a hal vagy a feketebőrű…)
Herbert Martin kötetében is szitokszó a néger, vagy ha
 nem, akkor is csak mérhetetlenül lenéző összefüggésben
 hangzik el, pl. rabszolgavásáron vagy hasonló helyzetekben. Mert a kötet nem más, mint az egykori rabszolgák szenvedéseinek új, 21. századi krónikába és lajstromba foglalása, egy olyan lírai kísérlet formájában, amely számunkra meglepő módon egyesíti, illetve keveri a tárgyias, megnevező-leíró nyelvi kopárságot a pátosszal.
Mindez meglepő lehet, ha az amerikai társadalmi, politikai és üzleti élet csúcsairól ismert színes bőrű személyiségekre gondolunk. Egy ennyire emancipált, ennyire integrálódott, társadalmilag immár ennyire elfogadott közösségben ilyen mélyen él még az emléke oly régen elszenvedett sebeknek? E kérdés akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy nem a fekete bőrűek közössége került a társadalmi ranglétra csúcsaira, hanem természetesen csak néhány sikeres fekete bőrű ember. De végre nem számít végzetes és be nem hozható hátránynak a bőrszín – vélhetnők.
Hát nem így van. Sok egyéb dokumentum mellett Herbert Martin kötete is arról beszél, azt próbálja meg feldolgozni, amiről felületes rutinnal csak annyit szoktunk mondani, hogy feldolgozhatatlan. Feldolgozhatatlan, és mégis újra meg újra neki kell futnia az elemző és interpretáló tudatnak, szublimálnia kell és kivetítenie, mesék, példázatok, képek közvetítő alakzatain keresztül levezetnie, átvezetnie, átültetnie, újrafogalmaznia az emlékezetben és a tudatalattiban felhalmozódott feszültségeket, konfliktusokat és traumákat.
A kérdés az, hogy esztétikailag mennyire hatásosan. Most gondoljuk át őszintén: hány olyan klasszikus költői vagy írói életműről tudunk ismereteket felidézni magunkban, amelyeket amerikai fekete bőrű szerzőnek köszönhetünk.
Kezdem magamon. Nagyképű leszek, és kapásból felsorolom a „harlemi reneszánsz” gárdáját, a legismertebb W. E. B. DuBois és James Weldon Johnson mellett Booker T. Washington, P. L. Dunbar, Anna Julia Cooper nevét. Aztán a Black Arts szerzőit, az „áldott herceget”, Imamu Amiri Barakát (LeRoi Jonest), Robert Haydent, Etheridge Knight-ot. Nos, kedves olvasó, mások bizonyára jóval több néger remekírót tudnának felsorolni, én a fenti névsort is csak Bollobás Enikő amerikai irodalomtörténetének segítségével tudtam összeállítani, s mindeme szerzőktől, inkább csak antológiákban és folyóiratokban olvasott verseket leszámítva, összesen egyetlenegy könyvet olvastam. (Fordítani viszont lefordítottam Cassius Clay, azaz Muhammad Ali két versét, akit valamiért nem akarnak költőként elismerni. Én annak tartom. A fordításokat lásd Az uniformis látogatása c. kötetemben, HHRF, New York, 1986.). Műveletlen állat vagyok, de akkor sem tudok magamban Faulkner, O’Neill, I. B. Singer, Vonnegut (s még oly sokak) mellé állítani senkit a 20. század néger írói közül. Hadd fogalmazzak másképpen: az az elementáris energia, amelyről úgy véljük, hogy Afrikából hozott mágiákból, rabszolga-gyötrelmekből és a modern ember érzésvilágának ötvözetéből született meg Benny Goodman, Louis Armstrong, Miles Davis, Ella Fitzgerald (vagy akár Sheryl Sutton) s még oly sokak művészetében – nos, ez a felemelő, fojtogató, hol szárnyaló, hol kínzó, New-Orleansban-sírva-vigadó, egyszerre nyers és kifinomult erő az amerikai néger irodalomból, ha nem is mindenestől, de hiányzik. A prózából, de meglepetésünkre a költészetből is.
No és Herbert Woodward Martin költészete? Kötete alapján fogalmazzunk így: tekintsük eme irodalom nagy ígéretének. Igazából azért figyeltünk fel rá, mert chicagói néger költő létére magyar, sőt erdélyi magyar költők verseit fordítja. Kedvem lenne úgy emlegetni, mint „a mi négerünket”. Számomra abba a történelmen keresztül ívelő (through the history) magyar-néger társaságba tartozik, amelyet virtuálisan (és számomra legalábbis) Toplányi Sándor kapitány alapított meg. Szívesen olvastatnám el vele Martinnak egy-két versét, például az itt mellékelt 0400 címűt (vagy jelzetűt).
Toplányi egyik kedvenc hősöm, filmnovellát is írtam róla: mint ismeretes, Görgey parancsőrtisztje volt, később Klapka vezérkarához tartozik Komárom feladásáig, tehát az utolsó pillanatig. Ezután az Egyesült Államokba emigrál, ahol a polgárháborúban az északi oldalon vesz részt, rengeteg magyar honvédtiszthez hasonlóan (és néhányukhoz hasonlóan igen magasra emelkedve a katonai ranglétrán). Ami viszont egyedülálló Toplányi katonai pályafutásában: e polgárháborúban mint a 3. néger gyalogezred századosa harcolt.
Talán abban harcolt Herbert Woodward Martin egyik dédapja is.

 


Herbert Woodward Martin

 

 

0400


 

Szolgáljon jól emlékezetem, mikor ezt elmesélem nektek,
Egy rabszolga beszélte el, amint itt következik, hogy-s-mint esett, ne feledjük:
Nincs tiszta képem arról, hogy hol születtem.
Azt hiszem, Mason és a virginiai Dixie
Lynchburg közti határban. Mama mindig azt mondta: „Légy jó fiú,
hogy ne kelljen érted jönnöm.
Hadd ne beszéljünk róla, miféle állapotban volnál,
hadd járhasson az eszem másegyében.”
Mindig nevetett, amikor feléje szaladtam,
Azt mondta, a kacsák térdéig érek,
Alacsony voltam és ma is az vagyok.
Nem sokra mész nagysággal, kicsiséggel,
Kövérséggel és soványsággal vagy amit az Úr kiválasztott számodra.
Az kell, hogy bölcsen éljünk a javakkal amelyek adattak nékünk,
És az új szövetség ígérete valóra válik.
Emlékszem a napra, mikor az öreg MacMasters gazda meghalt.
Saját kezű testamentumban szabadított fel minket.
De nem lett belőle semmi; a végakarat semmivé lett,
Mert a fiatal MacMasters hallani sem akart róla.
Elégette a végrendeletet; mit érdekelte őt a szabadságunk?
Mit érdekelte az apja szava?
Az öreg nemsoká hamuvá lesz, mint a végrendelete.
És szétszóratik a déli szelekben, mint minden emlék.
Aztán meg, ha erősködtünk volna,
Eladott volna minket „lent a folyónál”.
Senki sem akart belezuhanni abba az űrbe,
Akit az elnyelt, arról soha többé nem hallott senki.
Visszafogtak bennünket adósságok, javak és a tékozlás.
A fiatal MacMasters maga volt az ördög;
Ha szólt, az már felért a kínnal;
Hát úgy döntöttem, hogy megszököm.
Lábaim vakon követték az északi csillagot;
Éjszaka vándoroltam, nappal az erdő legmélyén aludtam.
Ha tehettem, úgy intéztem, hogy nyomaim víz mossa el.
Nem hagytam semmit a kutyák szimatára.
Őseim akaratát szólítottam magamhoz,
Hogy emeljenek a magasba, saját sasom hátára téve.
Ámuldoztam, hogy repülök, hogy táncot járok az égben.
 
Régen élt rabszolgák szellemei tanítottak meg rá;
Énekük hallva megnyugodtam.
Sötét felfedező utamon hogy új és boldogabb tartományra leljek.
Amely a mosoly és ölelés új világa.
„A meleg és gyöngéd ölelésé” ezzel fejezte be történetét.
Nem fűzök semmit mindehhez, csak annyit, ismerős nekem a felszabadulás súlya;
Végül a megváltatás terhét hirdetem nektek.

Fordította: Szőcs Géza

Megjelent az Irodalmi Jelen 71. (2007. szeptember) számában

Szőcs Géza. Marosvásárhely, 1953. augusztus 21., költő, író. Kötetei: Te mentél át a vizen? Kilátótorony és környéke, Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás, A szélnek eresztett bábu, Az uniformis látogatása, Kitömött utcák, hegedûk A sirálybõr cipő, Históriák a küszöb alól, A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban, A kisbereki böszörmények, Ki cserélte el a népet?, Passió, A magyar ember és a zombi, Az al-legóriás ember, Liberté 1956, Limpopo.
 

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.