Budapest, Budapest, te Trója! - Vasárnapi levelek II/42.

Budapest olyan, mint Trója. Tróját, amikor kiásták a régészek, köztudott, hogy több réteget is megkülönböztettek, s így egymásra épülve, egymásra hullva és egymást betemetve, ott volt a sok Trója, különböző korok Trójái. Valami ilyesmi érzete van az embernek, amikor nem csak átutazik, nem csak pár napot tölt itt, hanem hosszasabb időt itt él Budapesten. Régi rétegeket talál, ahogy egyre több lépcsőházba nyer bebocsátást, s bár hozzászokni nem is tud, de elfogadja az apokaliptikus pusztulást. Azt, amely az emberi szívekben kezdődött itt valamikor, elfogadja még azt is, hogy a régi dicsőség utolsó töredékein is nyerészkedés folyik, sőt még az egész nyers és erőszakos rombolást is elfogadja, mert egyszer csak felsejlik előtte, hogy milyen is lehetett ez a város. Ez az elfogadás nem jelenti a beleegyezést. Ez az elfogadás a passzív ellenállás előszobája.

De visszatérve: Budapest, a város, valaha, talán amikor a filmfelvétel készült, talán még korábban egy gyönyörű város volt. Valóban méltó arra, hogy akár az egész a világörökség része legyen. Ékszer Európa szívében. Ékszer Magyarországon. Hogy ma így néz ki, azért nem lehet a háborút, nácikat és kommunistákat, oroszokat és nem oroszokat hibáztatni.
Két évtizede demokrácia van. Én már ebben nőttem fel. És ez a demokrácia egyelőre(!) nem védte meg fővárosát, nem újította fel, nem mentette meg. Hagyja pusztulni. Trójára egy új réteg kerül, s amit nem pusztítottak el a vereségek, a diktatúrák, azt elpusztítjuk mi: magyarok. A régi Budapestre vastag rétegben rakódik a guanó, a szemét, a használhatatlan kockaházak, amit legóból építenek. A testi, lelki és szellemi mocsok rakódik itt a városra, mint mindent ellepő por.
A régi Budapestet már csak az látja, akinek van rá szeme. Néhány házat a lakók még megmentenek, néhány utca még utcaformát mutat, de a sarki hentesboltot és zöldségest a Szív utcában már évek óta zárva tartják, a Hunyadi téren a fákat gonosztevőnek bélyegzik, a Városliget romokban, s folytathatnám. De inkább nem a veszteséglistát akarom felsorolni, inkább nem azt, amire amúgy is keresnének építészek, politikusok, és vállalkozók élelmes kifogást, vagy dehogy keresnének. Mit érdekli őket, hogy mit gondol egy fiatal költő?

Nem egyszerűen a meggazdagodásról, vagy a hatalomról van itt szó. Nézzük meg megint ezt a svéd filmet! Nézzük meg az arcokat! Az emberek Budapesten boldogak voltak egykoron. Vajon a boldogságot is betemették az új réteggel? Remélem nem. Hiszem, hogy nem. Hinnem kell benne. Mint ahogy hinnem kell Budapestben is. Elvégre ez a fővárosunk. Csak valahogy el kéne érni a változást, a szívek virágos mezejét kéne újra életre locsolni itt, de mindenütt beton és beton van.
És tévedés ne essék, nem sírom vissza a harmincas éveket, nincs bennem nosztalgia. Tudom, hogy az, ami egykor volt már sosem is lehet. De lehet jobb. Miért kell hagyni pusztulni a fővárosunk? Miért kell hagyni, és egymásra mutogatni? Nincs közöm azokhoz az emberekhez, akik ezt előidézték. Nincs közöm ahhoz az adok-kapokhoz, amiben megmagyaráznák, ha egyáltalán megmagyaráznák bizonyítványukat, amely ahogy a mellékelt ábra mutatja: elégtelen. Itt uraim, önök megbuktak. Budapestnek virágoznia kéne, és vonzóbbnak kéne lennie, mint valaha.

Az a réteg, amit mi most húszon-, és harmincévesek kezünkbe veszünk, úgy tűnik, hogy már csak ásatásokra, leletek előcsempészésére jó. Régész vagyok saját lakóhelyemen, és különös kincsekre és nyomokra bukkanok, melyek arra utalnak, hogy bár volt háború, volt gyilkolás, de volt itt élet is, és az az élet jó volt. Érdemes volt itt élni. Mondják csak meg nekem: ma mért érdemes itt élni? Amit találok csak lelet, kiapadt kutak, romok.