Leütés 13. – Zóna – Mányoki Endre tárcanovellája
Pörkölt? Nem, nem az. Ma már egy kicsit sincs kedvem rendelni. Az a nagy falásvágy, ami a minap még, s korábban is, rendre-másra, tombolt bennem – elcsitult.
Amikor leültem képzeletbeli asztalomhoz, s pincéremet, a múltat hozzám rendeltem, igazán hittem, hogy ama fehér abroszon élethosszan sorakoznak majd a fogások: győzzek belőlük válogatni. Mára – mint anyám a nagy családi trakták idején – elteltem a konyha szagával. Ételek-életek, étkek-vétkek: elég volt belőletek! Akár tevét a púpja, medvét a hája, talán átsegít engem is e sivatag nyáron mindaz, amit ennyi év alatt megettem.
A családunkban sem honolt soha béke. Nagy família, kicsi nyugalom - ezt láttam végestelen végig, s szenvedtem: értetlen gyerek. Míg lassan elfogytak a ligeti, pesti búfelejtő - nagyanyám, keresztanyám, apám, bátyám, anyám, húgom - asztala körűl a bút felejtők. Mostanra béke lett. Az üresség nagy, borzasztó békéje.
De amíg dúlt a belháború, amíg nyíltak a háton, mellen a sunyi, alantas sebek, szóródtak csipetnyi sók fölmart fekélyekre semmiért: mindenért, addig is az asztalnál csönd volt, s csak az eszcájgok kocódása.
Itt ma nem. Túl régóta nem. Ülünk országnyi közös szobában, közös asztal mellett, s ha akarjuk, ha nem; ha hisszük, ha nem; ha jó ez, és akkor is, ha nem: ugyanaz az apánk és az anyánk.
De az egyik paprikáskrumplit fal füstölt kolbásszal, még ha kiújul is tőle a fekélye, a másik osztrigát hörpöl, bár már a látványától émelygés kerülgeti. Bőrös pörkölt zaftja fröccsen a francia salátába, pezsgősdugó lövi ádámcsutkán a borharapót. S ha még csak ennyi! – aki késsel-villával eszi a nokedlit, kiröhögi mind, aki kanállal falja a pástétomot. Szmoking tolakszik fufajka elé, telepjáró nyomul, bakancs lendül, pitykés pruszlik mosdatlan hónalja émelyít; mindenki elvesz mindenki elől, ha mást nem, hát a levegőt – csak a hányinger, csak az közös.
Valahány resztorán kőstabil fundámentuma az enni és enni hagyni – volna... Leszámítva persze a keresztapák világát, ahol bérelt vagy önjelölt – családi – kórboncnokok dumdum-golyókkal végeznek nyomorműtétet Isten vagy az Igazság még nagyobb dicsőségére. Mitől is volna kedvem ehhez a közöshöz? – a kenyerem javát már megették.
Zóna. Mezsgye? Limes? Széles vagy éppenséggel mind szűkebb határ - közbül? S ha ott, hát mik között? A mi között? Ott nem. Ott soha. Akkora cupákot maga a mindenrontó se képes elémrakni, hogy zsíros illata delejében az én zónámat az ő kedvére húzzam.
De hol másütt? Az élet és a halál között? Ott, ahol Sánta öregszüléje készülődik, a kendermagossal veszendő gyomrában? A hegy odvába menet, ahová az övéi rémítő ésszel és tétova tisztelettel rövidke úton elkísérik? Még nem. Ha majd, bizony elvárom a sebtiben főtt szárnyast, és megköszönöm, ha valaki hozzám mankóul szegődik.
Élet és élet között? A Kisnagyember, miután végigélt már minden sorsot a győzőtől a vesztőig, fehértől a rőtig, hódítótól a leigázottig – európaitól az őslakóig – koravénségére fölviszi egyik apját a hegytetőre meghalni. De csak az életet lehet akarni, a halált nem. A halál az istenek adománya, ők ügyelnek mértékre, arányra. S a vén törzsfőnök képtelen meghalni. Csámpázva, kacskán, ügyetlen botladozva a lemenő út rekkenő kövein, falubolondják bizarr mozgását idézve visszamegy – élni.
Nem jött el a halál ideje. Gellert kapott az indián törvény, és gellert kapott a többi is. A vénnek még élnie kell. Hogy miért? – erre nincs instrukció.
