Ugrás a tartalomra

 

Hazafogalmak ütköztetés

Kemény versének beszélője számára a haza olyan, „mint egy elbutult öreg néni”, egy idős rokon, akit immár csak a külvilág iránti gyűlölet és a megkeseredettség tart életben, ugyanakkor még mindig óriási hatást gyakorol a beszélőre.

Böszörményi versének üzenete szerint egyáltalán nem helyes költői magatartás „hazádtól számon kérni vérző tested”, mert az ember/költő mindig felelős saját magáért, ugyanakkor másokért is felelősséggel tartozik. 

Kemény István: Búcsúlevél

Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

 

Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.

 

Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.

 

Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél,
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszer csak öreg lettél.

 

Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.

 

Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.

 

Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.

 

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

 

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

 

 
Kemény István számos vitát kiváltó, Kálmán C. György által 2012-ben az év versének titulált, több kritikus szerint a magyar közéleti-politikai költészet hagyományát megújító, Búcsúlevél című költeménye költői dikcióját tekintve radikálisan értelmezi át a haza fogalmát. Megítélésem szerint a Kemény versében implikált hazafogalom felől a szöveg eredményesen olvasható anélkül is, hogy állást kellene foglalnunk bármely politikai oldal mellett, lévén szó erős politikai töltettel bíró költeményről.

Kemény költői beszélője egy antropomorfizált hazát szólít meg, mintha konkrét, meghatározott személyhez beszélne, s rajta sérelmeket kér számon. A haza kiüresedett és meggyűlölt/elidegenedett alakként jelenik meg, akit látszólag hiába von felelősségre, a megszólított immár süket és érzéketlen minden szóra. A vers radikális üzenete szerint ezt a hazát már elárulni vagy megtagadni sem igazán lehet, a beszélő és a megszólított viszonyát legtalálóbban az egymástól való teljes elidegenedettség és kommunikációképtelenség jellemzi.

Kemény versének beszélője számára a haza olyan, „mint egy elbutult öreg néni”, egy idős rokon, akit immár csak a külvilág iránti gyűlölet és a megkeseredettség tart életben, ugyanakkor még mindig óriási hatást gyakorol a beszélőre. A legdurvábban a vers utolsó előtti strófája fogalmazza meg ezt a költői álláspontot, mely szerint, ha a beszélő végül nem hagyja el megöregedett és számára idegenné vált hazáját, talán vele együtt hal meg – éppen ezért nem marad más választása, mint elbúcsúzni. Teszi ezt Kemény megszólalója igencsak súlyos, múlt idejű, lezáró értelmű mondattal a vers elején és végén, keretbe foglalva az egész szöveget: „édes hazám, szerettelek”.

A Búcsúlevél, legalábbis a jelen esszé olvasatában, mintha azonosítaná a haza fogalmát az aktuális politikai-társadalmi közállapotokkal, s azt nem vagy nem egészen emberek közösségeként értelmezné. Nem tudhatjuk persze, Kemény István beszélője a szó szoros értelmében vett emigrálást érti-e a hazától való búcsú alatt, vagy csupán egy bizonyos társadalmi-politikai csoport által használt hazafogalomtól búcsúzik el, azaz csupán egy bizonyos hazafogalmat nem vállal fel, tagad meg. A hazától vett búcsút értelmezhetjük a konkrét földrajzi terület és kultúra elhagyásának szándékaként, de egy bizonyos hazafogalom, az ehhez társuló politikai eszmerendszer és az azzal közösséget vállalók megtagadásaként, a tőlük való elhatárolódás kinyilatkoztatásaként is.

A megtagadás/búcsú a költői beszélő számára természetesen fájdalmas, keserves gesztus, egy korántsem könnyű döntés eredménye, ám egyúttal paradox módon a túlélés záloga is, legalábbis Kemény István versének sugalmazása szerint. Akár a konkrétabb, akár az absztraktabb értelmezést fogadjuk el, a Búcsúlevél mindenképpen erős, explicit költői reflexió a kortárs magyar közállapotokra. Ezzel együtt azonban túlzottan radikális hangnemben fogalmazza meg a haza fogalmának kiüresedését, érvénytelenné válását, s végül a tőle való költői búcsút/elhatárolódást. Kemény István egyébként nagy nyelvi erővel megszólaló verse mintha összemosná a fennálló politikai-társadalmi közállapotokat a haza általánosabb, szélesebb spektrumú fogalmával, az országgal és a közösséggel, az emberekkel, akik benne élnek, épp ezért túlzónak érezhetjük az „édes hazám, szerettelek” már-már végítéletszerű zárósorát. A haza fogalma nem azonos a mindenkori társadalmi renddel, még konkrétabban: nem azonos az éppen regnáló kormányzatok politikájával. Arról nem is szólva, hogy a társadalmi berendezkedés és az uralkodó politikai eszmék, közállapotok gyorsan megváltozhatnak, Kemény István Búcsúlevél című versének mondanivalója pedig mintha túlságosan is ítéletszerű és végleges, egyúttal pedig a végletekig pesszimista volna.

A Búcsúlevélben megjelenő hazafogalom, melytől a költői beszélő elhatárolódik és – talán véglegesen – elbúcsúzik, ily módon statikus, nem foglalja magába a fennálló helyzet esetleges pozitív irányú változásának lehetőségét. Kemény István költeménye beletörődik abba, hogy itt már semmi nem fog megváltozni. Számára az egyetlen megoldás a menekülés, vagy legjobb esetben a beletörődés. Kemény költői beszélőjének perspektívája nem annyira a változásokat sürgető, mondhatni forradalmár-költő nézőpontja, sokkal inkább a rezignált, a fennálló rend megváltoztathatatlanságát konstatáló, végül pedig visszavonuló költőé.

A magyar közéleti-politikai költészeti hagyomány kiemelkedő darabjaiból, többek között Vörösmarty Szózatából, József Attila Hazámjából vagy Radnóti Nem tudhatomjából kiolvasható hazafogalmakkal radikálisan szembehelyezkedő értelmezés ez. Az említett versekben a költői beszélő minden körülmények között, minden történelmi vagy aktuálpolitikai visszásság mellett kiáll a haza fogalmának bizonyossága, megtagadhatatlansága mellett („Hazádnak rendületlenül…”; „…vagy itt töpreng az éj odva / mélyén: a nemzeti nyomor. … föl kéne szabadulni már!”; „… nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország…”). Ez az attitűd mindhárom szövegben politikai nézetektől független. Mondhatnánk, Kemény István Búcsúlevele tehát ezzel a radikális fordulattal, a hazafogalom kiüresítésével és megtagadásának lehetőségével mindenképpen hagyományt tör, ám felmerül egy nehezen megválaszolható kérdés: vajon ezáltal valóban képes átütő, újító erővel hatni? Továbbá nyitott, nehezen eldönthető kérdés az is, vajon a Búcsúlevél az általa felkínált primer olvasaton túl esetleg nem értelmezhető-e az ironikus retorika irányából, a hazáját ostorozva, gúnyolva bíráló, ugyanakkor továbbra is szerető és a haza fogalmának érvényességét csupán látszólag megtagadó költő megnyilatkozásaként (például Ady lírája felől).   


BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN: Egy búcsúlevélre

A haza része vagy, hiszen benne élsz,
Ha elég erős a hangod, lángra kap,
Perzseli a földet érved, ha merész.

 

Önzők, felelőtlenek tája a lap,
Melyre a szenvedők krikszkrakszát fested,
Te nem szeretsz mást, csak fennkölt önmagad.

 

Fáradt vagy, megkeserült, öreg a tested,
Vakság költözött szürkülő szemedbe,
Hazádtól kéred számon a vérző estet.

 

Kerülvén életed sötét verembe.
Gyengeséged az üres vádak hangja,  
Jeget lehel, bár égetni szeretne.

 

Míg úgy hiszed, te vagy az űzött hangya,
Újra elosztod önmagad magaddal,
Éneked nem szomorú, inkább lanyha.   

 

Búcsúlevelet ne írj, ne játssz a dallal!
Szabadságod nem hazád vette el tőled,
Hanem azok, kiket éltetsz éj-nappal.

 

Böszörményi Zoltán Egy búcsúlevélre című, Kemény István korábban idézett versére válaszoló szövegében ellentétes álláspontot képvisel, mondhatni vitát (verbális-költői párbajt?) kezdeményez a Búcsúlevéllel. A válaszvers is a benne lévő hazafogalom felől olvasható a legeredményesebben, hiszen ez az a motívum, amely miatt költői bírálatnak tekinthetjük. „A haza része vagy, hiszen benne élsz” – figyelmeztet Böszörményi Zoltán versének első sora. A szövegben megfogalmazott álláspont szerint a haza nem más, mint a benne élő emberek összessége, ezért az egyén valójában nem tagadhatja meg azt, amihez tartozik.

Az Egy búcsúlevélre című szöveg megszólítottja Kemény István Búcsúlevelének lírai beszélője. Böszörményi versének sugalmazása szerint senki nem kérheti számon hazáján a saját egyéni sorsát és bánatát, az a költő pedig, aki így tesz, tulajdonképpen felelőtlen és önző, „nem szeret mást, csak fennkölt önmagát”. Felelősnek tartja a közösséget az egyén sorsáért, ám maga megtagadja – a versből kiolvashatóan szinte kötelező – szeretetet honfitársai iránt. Kíméletlen költői szavak ezek, a költőtárs versének mondanivalójával, a beszélője által megfogalmazott állásponttal és (vég)ítélettel való radikális szembehelyezkedés, egy világosan körvonalazható attitűd ellenpontja és szinte ellentmondást nem tűrő hangnemben megszólaló bírálata. 

Böszörményi versének üzenete szerint egyáltalán nem helyes költői magatartás „hazádtól számon kérni vérző tested”, mert az ember/költő mindig felelős saját magáért, ugyanakkor másokért is felelősséggel tartozik.

A válaszköltemény olvasatában a Búcsúlevél beszélőjének „éneke” nem is annyira szomorú, mint inkább „lanyha”, azaz erőtlen és határozatlan költői megnyilatkozás, mely a hazát okolja az egyén/lírai beszélő csalódottságáért és szomorú sorsáért. Böszörményi Zoltán verséből azt olvashatjuk ki, hogy Kemény versének beszélője csupán „újra elosztja magát önmagával”, ám az individuális perspektíván (mondhatnánk talán: valamiféle költői önsajnálaton?) képtelen felülemelkedni, és a haza fogalmát egy tágabb, általánosabb horizontból (újra) meghatározni.

Az Egy búcsúlevélre beszélője végezetül felszólítja költői vitapartnerét, ne írjon búcsúlevelet, azaz figyelmezteti, hogy a költészetnek túl kellene lépnie a pusztán individuális perspektíván, valamiféle egyetemesebb, másokhoz szóló üzenetet megfogalmazva. Böszörményi verse ily módon a képviseleti költészet, a másokért/mások nevében való költői megszólalás mellett foglal állást. Határozottan, egy bizonyos primer üzenet felől olvassa a Búcsúlevelet, s nem számol az irónia irányából felkínálkozó, a látszólagos mondanivalóval adott esetben teljesen ellentétes interpretációval. Igaz, ez az olvasási lehetőség a Búcsúlevél által megfogalmazott költői attitűd esetében igencsak vitatható, s kérdés, ha ebből az irányból közelítenénk Kemény István verséhez, nem esnénk-e immár az értelmezés önkényének csapdájába.

A Böszörményi-vers utolsó strófája szerint a megszólított szabadságát nem hazája vette el, hanem azok, „kiket éltet éj-nappal”. Olvasatunkban ez hangsúlyozottan jobb- vagy baloldaltól függetlenül a mindenkori politikai elitre utalhat, mely a politikai rendszerváltás után szükségszerűen betöltötte és a mai napig betölti a keletkezett hatalmi űrt. A vers szerint egyáltalán nem szerencsés, mondhatni leegyszerűsítő és túlzottan szűk látókörű álláspont a haza sokkal egyetemesebb, tágabb fogalmát összemosni az uralkodó politikai eszmékkel vagy a regnáló kormányokkal és azok szavazótáborával. Az Egy búcsúlevélre egy tágabb és dinamikusabb, a változás, adott esetben a pozitív irányban bekövetkező változás lehetőségét is magában foglaló hazafogalmat tár az olvasó elé, s radikális olvasatában a Búcsúlevél egyenesen helytelen és érvénytelen, téves hazafogalmat jelenít meg. A magyar közéleti-politikai költészeti hagyományban mindenképpen a többek között Vörösmarty, József Attila és Radnóti által képviselt tradíciót folytatja, hiszen e szerzők említett műveinek üzenete szerint a haza fogalma semmilyen körülmények között nem üresedik ki, nem válik érvénytelenné, így azt megtagadni, tőle elhatárolódni sem lehet.  


Összességében úgy vélem, Kemény és Böszörményi versei, bár álláspontjukat illetően szinte teljesen ellentétes költői hozzáállást és üzenetet fogalmaznak meg, sőt, az egyik határozott bírálatként szólal meg a másikkal szemben, nem kizárják vagy kioltják, hanem sokkal inkább kiegészítik egymást.

A szövegek közötti leglényegesebb különbség elsősorban az általuk tematizált, belőlük kiolvasható hazafogalomban keresendő. Sem adott versnek, sem adott elemző esszének nem feladata, hogy nyíltan állást foglaljon bármely politikai oldal mellett, s nem teszi ezt sem Kemény István, sem Böszörményi Zoltán versének beszélője, pedig mindkét költemény esetében erős közéleti-politikai szövegről beszélhetünk. Egyaránt erényük, hogy az esztétikum végig előtérben marad a politikummal szemben, s nem esnek abba a hibába, hogy a közéleti-(aktuál)politikai tartalom érvényesül a lírai színvonal rovására, miként az a hasonló tematikájú versek esetében gyakran megfigyelhető, s talán a legnagyobb veszély, mellyel a költőnek számolnia kell, ha közéleti vers írására adja a fejét. Nem könnyű feladat tehát az adott kor mindenki által érzékelhető és érzékelt napi szintű problémáira a líra nyelvén reflektálni anélkül, hogy a szöveg esetleg ne degradálódna puszta véleménynyilvánítássá, megragadva valamely politikai irányzat nevében tett agitatív állásfoglalásként az aktualitás szintjén. Amennyiben pedig a közéleti vers feladata az aktuális közállapotokra való reflexió oly módon, hogy egyúttal magában foglalja az aktualitásokon való felülemelkedést és a valamiféle egyetemes(ebb) tartalom irányában történő elmozdulást, úgy e feladatot mind a Búcsúlevél, mind pedig az Egy búcsúlevélre sikeresen teljesítette.   
                                    

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.