Ugrás a tartalomra

Vértanúk éjszakája – Utolsó órák az aradi börtönben

 
VÉRTANÚK ÉJSZAKÁJA
Utolsó órák az aradi börtönben
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Damjanich János
 
Kedves Károlyom!
Ma reggel megérkezett egy gránátostiszt futárként az ítéletünkkel. Nem sejtek semmi kedvezőt, mert szegény Emíliámat nem engedték be, pedig volt engedélye, hogy bejöhessen hozzám. Amit Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek. Vigasztaljon Isten, jó barátom, mennyire szeretnélek látni!
Igaz barátod
Damjanich
Arad, 1849. október 4.
 
Damjanich János levele Leiningen-Westerburg Károlynak
 
 
Leiningen-Westerburg Károly
 
Október 1. Hétfő. Egy pillanatnak milyen nagy a hatása. Évekre! Egy pillanat – erény, bűn, dicsőség, gyalázat, bánat, gyönyör csak pillanatoktól függenek. A halál is csak egy pillanat, és mégis az örökkévalóság áll mögötte! Liza levele. Annak az asszonynak, aki egy becsületes embert, egy angol gentlemant választ élete társául, sohasem szabad meghallania a férje neve elleni rágalmakat. A férje becsülete az övé is, és ha szájával, melynek rágalmak hallatán vigaszt kellene osztania, csak a hazugságokat terjeszti tovább, bármilyen szépséggel, gazdagsággal, előkelőséggel van is megáldva, a férje mégiscsak a kárhozatot veszi vele karjaiba.
 
Október 2. Kedd. Ó, mily fájdalmasan sóhajtott a nő, és epedett, hogy ismét a szerelem és gyönyör szemével nézhessen téged, szép világ. De a test betegsége rendesen a lélek rejtett erejének és bölcsességnek megnyilatkozásához vezet, melyekről egészséges napjaiban nem is tud az ember; Isten a maga irgalmában úgy rendezte, a természetnek meglehetősen általános törvényeként, hogy azon arányban, amint a sírhoz közeledünk, lefelé hajló utunk síkabbá és könnyebbé válik reánk nézve, és minden nappal, azon mértékben, amint a por köde eloszlik szemünk elől, veszt valamit kísérteties színéből a halál, és végtére úgy hullunk karjába, mint a fáradt gyermek anyja ölébe. (Gondolatok és hasonlatok helyzetemre való tekintettel.) Este Dessewffy, unokatestvére. Két tiszt. Pester Zeitung. Komárom. Eső után szép este.
 
Október 3. Szerda. Vécsey. Cédula. Lenkey mindig tébolyodottabb. Ír a várparancsnoknak. Magas személyiség: útlevél, idegen névre szóló; neki négylovas hintó. – Kiss is jó híreket üzen. Dessewffy. Feleségének levele. Komárom valóban amnesztiát nyert. Klapka. Asserman. Félóra Damjanichnál. – Görgey ellen vádak. Megvásárolták undok pénzen; nem bírom és nem akarom hinni, és mégis aggaszt ez a gondolat.
 
Október 4. Komor hangulat, a Damjanichcsal való tegnapi beszélgetés hatására nem tudok írni. Este cédula Damjanichtól. Mindig Vécsey kapja a legfurcsább híreket. Komáromot nem adták át, Schlik fogságban, poroszok Pozsonyban. Liza levele. Porkoláb. Fegyverek. Holnap reggel hétkor hadbíróság elé. Élet vagy halál, Uram, amint parancsolod!
 
Leiningen-Westerburg Károly rövid napi jegyzetei
 
 
Schweidel József
 
Nem kételkedem benne, hogy ma halálra fognak ítélni (még az is lehet, hogy kötél általira), de harmincöt évi szolgálatomra való különös tekintettel tízévi várfogságra fogják módosítani. De erről még később.
 
Az ítélethirdetés után
Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által. Mindezt előre láttam, és ezért a legkevésbé sem lepett meg. – Itt ülök tehát a kinyitott szobában, egy tizedes és négy ember őrködik mellettem a szobában, társaságom tehát van – felhasználom az időt, mielőtt a kíváncsiak megbámulnának, hogy rendbe szedjem a dolgaimat megírtam a végrendeletemet, még egy nyilatkozatot, és az elszámolásomat, mindezt két tanúval alá is iratom.
 
Rögtön ezután eljött, hozzám kedves Berti fiam és Csunkó, mert már eljutott hozzájuk kivégzésünk híre. Mivel csak egyesével eresztették be őket, Bertit visszaküldtem, és először Csunkót fogadtam. – Adalbert fiamat minden dolgomról kellőképpen tájékoztattam, és ha a bölcs gondviselésnek úgy tetszik, hogy kiszólítson ebből a világból, minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék. – Haynau tehát megerősítette ítéletünket. – Isten fizessen meg neki érte.
 
Egy fiatal minorita papot küldtek hozzám, aki igazán értelmes ember és érdemdús pap; megbízták, hogy holnap reggel jöjjön el hozzám, és lásson el a szentségekkel.
 
Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának.
 
Adalbert fiam egész délután nálam volt, és ez a látvány elszomorít; a kedves, derék fiú adta át nekem szeretteim, drágáim utolsó szíves üzenetét.
 
Zárom ezeket a sorokat, és remélem, hogy október 6-án örvendetesebb érzésekről számolhatok majd be. Ezt a három ív papírt, amelyen hűségesen megírtam aradi fogságomat, adják át feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába.
 
Schweidel József: Aradi fogságom naplója
 
 
Dessewffy Arisztid
 
Az a bizonyos evőeszköz, amellyel Tonim mindig étkezett, a női óra, amellyel Kálmán Velencében megtisztelte, üvegképekkel díszített ágya, az éjjeliszekrény és a kockadíszes adassék nagyon szeretett feleségemnek, Emmának. A többivel Albert fivérem rendelkezzen belátása szerint, csak a Kálmán fivérem javára szóló megjegyzés a végrendeletben maradjon meg.
Arad, 1849. október 5.
 
Dessewffy Arisztid levelének töredéke
 
 
Kiss Ernő
 
Forrón szeretett gyermekeim!
Bocsássatok meg nekem, gyermekeim, miképpen én is megbocsátok nektek – ez halni készülő apátok kívánsága. Ti tudjátok, mégpedig a legjobban, milyen híve voltam én az ausztriai háznak – és ilyennek is halok meg –, mert én Magyarországot is azért szolgáltam, hogy Ausztriának javára lehessek. Ezért, gyermekeim – apátok ártatlanul hal meg – és az a tudat, hogy uralkodójának mindig a legjobb alattvalója volt, erősíteni fogja őt ezen az utolsó úton.
 
Ne tegyetek senkinek szemrehányásokat – Isten áldjon meg benneteket! erősítsen és óvjon benneteket; imádkozzatok ártatlan lelkemért, ez az utolsó kívánsága szerencsétlen apátoknak
1849. október 5.
 
Kiss Ernő levele lányainak, Dániel Jánosnénak és Bobor Györgynének
 
 
Lázár Vilmos
 
Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek kezeiben letettem vallomásomat – és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet – azonkívül több holmit. – Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál. hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét-nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett – Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet; tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítani, mily kedves emlékem Teneked.
 
Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Hermit, Lórit, Minát, Stainert és Mednyánszkyt és különösen még Szomjasékat és minden jó ismerősöket és barátokat – és rokonokat.
 
Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, Te kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak ezen az utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. – Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű
Vilmosod
A papnak adtam egy aranyat misére! Isten veled!
 
Lázár Vilmos levele feleségének október 5-én, 1849.
 
 
Leiningen-Westerburg Károly
 
Egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám!
A kocka eldőlt, és csak kevés órám marad még e világon, hogy előkészüljek a keserves lépésre. – A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állnék; de a rád és ártatlan gyermekeimre való gondolat, drága Lizám, súlyosan nehezedik lelkemre. A csapás nem ért készületlenül. Azt hittem, mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, örökre elveszítelek. – Nem! – nem örökre! Erős a hitem, hogy egy szebb és jobb élet következik erre az életre; szellemem körülötted fog lebegni, mert hisz a szellemnek mindenütt van hona, ameddig Isten mindenhatósága ér.
 
Szívesen, ó, mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, ami boldoggá teszi az életet, olyan boldog voltam a veled való házasságban, amilyen csak lehet az ember.
 
Most, ebben a komoly órában, amikor minden földi dolog teljes mulandóságában áll előttem, amikor mintegy föltárul a múlt, minden emlék megrohan, és nehézzé teszi a válást.
 
Milyen tisztán és fenségesen áll előttem emléked, mennyire szeretném, ha ki tudnám fejezni szavakkal, milyen fájdalmas érzéssel gondolok rád! Adjon erőt a mindenható Isten, aki szívembe lát, hogy úgy halhassak meg, mint egy keresztyén. Mindig híven hódoltam őseim vallásának, a lelkész kezéből fogadtam hitem vigaszát, és kész vagyok uram és teremtőm ítélőszéke elé lépni.
 
És te, Lizám, aki mint a vigasz és remény angyala álltál mellettem, kinek csak gyöngén viszonozhattam azt a boldogságot, melyét túláradó szereteteddel szereztél nekem: adjon Isten bátorságot és erőt neked súlyos végzeted elviselésére.
 
Nekem pedig bocsásd meg, drága Lizám, ha ez életben megbántottalak vagy nem voltam elég gyöngéd hozzád. Nem hallhatom hangodat, de szívem azt mondja, hogy megbocsátsz.
És szegény gyermekeim – ó, nagy isten! Nekik kell hogy élj, drága Lizám, sorsod súlyosabb, mint az enyém, neked éveken át kebledben kell rejtened a bánatot, én pedig a túlvilágról is hálásan nézek rád, ha megmaradsz gyermekeinknek. Neveld őket az Úr félelmében jó és nemes emberekké; ha én már nem őrködhetem is fölöttetek, legyen anyjuk, anyjuk, aki megtanítja őket, hogy tiszteletben tartsák szerencsétlen apjuk emlékét. – Csak tehetném fejetekre áldó kezem, csak még egyszer nézhetnék szemedbe! De talán jobb is, hogy ez az utolsó találkozásunk elmarad. Lipót, a nemes jó Lipót, akit nem ér az én balsorsom, megígérte, hogy atyailag gondoskodik rólad és gyermekeidről, meg fogja tartani szavát. Földi dolgokról nincs mit közölnöm veled; legalább e tekintetben nem lesznek gondjaid, vagyonodhoz nem nyúlhatnak; de egy kérésem még van. – Kérlek, felelj meg kötelezettségeimnek, hogy nevem becsülete megmaradjon. Tudod, mennyivel tartozom Fritznek és Viktornak. Damjanich tábornoknak ezernégyszáz forintjával tartozom. – Fizesd meg ezt az adósságomat leendő özvegyének, mert ő is vértanúhalált szenved holnap reggel; és Albrecht őrnagynak is négyszáz forintot, nem tudom, hogy ő hol van, de jelentkezni fog. – Inkey Muki még ötszáz forintommal tartozik. A házassági óvadék is érintetlen megmarad neked, a te tulajdonod. Áldásomat küldöm fivéreimnek és rokonaimnak, és imádkozom szerencséjükért. – –
 
Victorom talán nem is tudja, hogy az életem veszélyben forog, őt nagyon érzékenyen fogja sújtani ez a csapás: de Isten, aki a sebet üti, balzsamot is ad, meg is gyógyítja.
 
Igen, Lizám, remélem, hogy te is, habár fájdalmasan, de engedelmesen és alázatosan szembe tudsz nézni sorsoddal. – Imádkozom érted és gyermekeimért forró áhítattal, és azt mondják: egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van. – Tudom, hogy vérezni fog a szíved; de a gyerekek iránti kötelességeid érzete meg fogja enyhíteni fájdalmadat, és nem sok idő múlva eleven másomat láthatod majd Árminunkban, aki annyira hasonlít rám. A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg. Rövidre van szabva az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nemsokára át kell adnom, és nehezemre esik megválnom ezektől a lapoktól, hiszen ezek az utolsó szavaim hozzád. Isten áldjon és oltalmazzon, drága nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem pedig részesítsen örök békéjében. Édes drága Lizám!
 
Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. – Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!
Holtig hű
Károlyod
Arad, 1849. október 5.
 
Leiningen-Westerburg Károly  levele feleségének
 
 
Nagysándor József
 
Kedves tisztelendő úr – tisztelt barátom! Szíves ígérete szerint méltóztassék Pestre Schmidt János rokonomnak, Kalocsára Nagysándor Imre érseki orvos bátyámnak s Lugosra Ungváry János rokonomnak néhány vigasztaló sorokat írni; ezen fésűt és inggombot szíveskedjék a bizonyos pesti irományokkal s gyűrűvel elküldeni, ezekre kéri tisztelő barátja
Nagysándor József
Driquet magyar alezredes, a várban, az úgynevezett régi kórházépületben (im alten Spitals-Gebäude).
 
Nagysándor József levele Vinkler Brúnó minorita szerzetesnek
 
 
Poeltenberg Ernő
 
Imádott szegény feleségem!
Nem tudom, imádott Pauline-om, hogyan írjak neked, hogy a csapás ne sújtsa nagyon gorombán szerető szívedet – és csak azt kívánom, hogy szerencsétlen sorsomat olyan részvevő ajakról halld meg, amely a lehető legkíméletesebben közli veled, még mielőtt ezeket a sorokat megkapod.
 
Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked!! – megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, és szívemből köszönve mindazt a szeretetet, melyet tőled kaptam!!
 
A Jóisten óvjon téged és a kedves és szegény gyerekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedjétek magatokat a mély fájdalomnak, terjessze ki kedves fejetek fölé mindenható és óvó kezét! … ez utolsó és hő fohászom!!
 
Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé.
 
Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!! – Isten veled hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! és maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! mert megérdemli. Isten veled!!
Szerencsétlen Ernőd
Arad, 1849. október 5.
 
Poeltenberg Ernő levele feleségének
 
 
Vécsey Károly
 
Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.
Szerencsétlen Károlyod
 
Anyának, Milinek, Spillernek, Györgynek még egy utolsó istenhozzád.
A kifizetett bérletről szóló nyugtát itt küldöm – elfelejtettem tegnap személyesen odaadni.
Kérlek, drága feleségem, ne küldj Milliért, hanem menj mindjárt ma Zsombolyára.
Október 6., reggel 6 órakor
 
Vécsey Károly levele feleségének
 
 
 
Damjanich János imája
 
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
 
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
 
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
 
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich
Emíliának vigasztalásul
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Faludy György
Október 6.
 
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
 
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Aldunán – szólt – mély a gázló,
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.
 
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kufsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Huszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont,
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
 
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta, s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turínba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
 
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
Árnyatok felénk integet.
 
(Az ávó pincéjében, 1950 október 6)
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.