Építészmérnöknek készült, de író lett. Műkedvelő urbanistának vallja magát, prózájában kitüntetett szerepet játszanak az épített helyek, különösen „álmai városának”, Budapestnek egykori és mai színterei. – Beszélgetés Térey Jánossal.

Térey János

– Tavaly az „Olvasás Éjszakája” elnevezésű rendezvényen a történelem során eltűnt, megsemmisült budapesti épületekről vetítettél képeket. Sejthetően magában hordozta ez egy kötet lehetőségét. Az Átkelés Budapesten verses novelláival egy kicsit másfelé kanyarodtál. Az eltűnt épületeket nem dolgozod fel valamilyen formában?

– Dehogynem. Eltaláltad a szándékomat, hiszen azóta meg is írtam mindezt egy esszé formájában (Budapest mínusz), ami a karácsonyi Magyar Narancsban jelent meg. Azt hiszem, könyvnyi terjedelemben ezt a témát majd egy avatott várostörténésznek kell földolgoznia. Én ugyan építészmérnöknek készültem, de végül nem folytattam műszaki tanulmányokat, úgyhogy inkább műkedvelő urbanistának vallom magam. A kötelességemnek tettem eleget ezzel az esszével, és nekem is sikerült új fölfedezésekre jutnom írás közben. Például kiderült, hogy Yblnek nem csak a megmaradt, de az elpusztult életműve is rendkívül gazdag.

– Mintha a Moll melankolikus hangnemétől az új kötetedben a „dúr” felé mozdultál volna. Eddig ebben a kötetedben jelenik meg talán a legmarkánsabban a szatíra, az irónia, a humor.

– Érdekes észrevétel, mert párhuzamosan született a kettő. Az Átkelés…-t 2011 legvégétől 2012 végéig írtam. A Mollon pedig 2013-ban végeztem az utolsó simításokat. Valószínűleg árulkodó a tény, hogy mit gyűjt egyetlen kötet keretei közé az ember, időrendtől függetlenül. Egyébként volt, aki komornak látta azt a Budapest-képet, ami az Átkelés…-ből kirajzolódik, holott szerintem sem az. Az ismerős pesti mélabú mellett a csípős szatíra a fő hang ebben a könyvben.

– A zenei hatásokat viszont áthoztad a Mollból, Beethoven-darab is ugyanúgy felbukkan, most nem mottóként, hanem az egyik novella címében. Fontosnak érezted, hogy fenntartsd a zeneiség folytonosságát?

– Nem volt eltökélt szándékom. Az írások hozták magukkal a zenét. Rengeteg zenét hallgatok, nem kizárólag azokat, amiknek szövegszerű nyoma van az írásokban. Inspirációként bármi szolgálhat, mint nálam 1992–1995 körül a Music Television immár aranykornak mondható korszaka. Gyakran a zene indítja be nálam azt, amit a klasszikus 19. századi nyelven ihletnek mondunk. Korszerű nyelven, a Csíkszentmihályi-féle definíció szerint ugyanezt hívják flow-élménynek. Amikor az ember se túl könnyűnek, se túl nehéznek nem érzi a munkáját. Hanem egyfajta önfeledt lebegésnek éli meg. Beethoven zenéje felső tagozatos korom óta elkísér, de Chopiné és Wagneré is.

– Beethoven mellett jelen van még a kötetben Bartók, de éppúgy a Muse is.

– Úgy mondanám, ők így együtt. Butaság lenézni a popzenét. Olyan hierarchiákat ácsolni, amik a popzenét az élet másodosztályú dolgai közé, a pusztán egyszeri fogyasztásra való termékek közé sorolják. Ottlik slágerkultusza közismert, s még az ő kedvencei is kikereshetőek a YouTube-on. Bár a könyvben nem szerepel David Bowie, én ugyanolyan értékesnek tekintem az  életművét, mint mondjuk Arvo Pärt kortárs zeneszerzőét. Egy Schubert-trió ugyanúgy tud tetszeni nekem, mint egy energikusan bánatos és őszies Interpol-szám. S hogy a popzene romlékony volna? Elvis vagy a Rolling Stones talán romlékonynak bizonyult? Trash kategória pedig, fájdalom, a kemény kötésű szépirodalomban is létezik.

– Merész képzettársítás lenne impresszionista szövegeknek nevezni ezeket a novellákat? Az atmoszféra nagyon erősen meghatározza valamennyit.

– Az biztos, hogy a munkáim nagyon nem akadémista jellegűek. Ha festészetben keresünk analógiát, akkor sokkal közelebb áll ez a fajta ábrázolásmód Toulouse-Lautrechez vagy Monet-hoz, mint Munkácsy Mihályhoz vagy Hans Makarthoz. Nem tudok úgy dolgozni, hogy lézerpontosan lekövetek egy előzetes akaratot. A benyomásokat startkőnek használom, indítéknak. És sose tudom előre a végét.

– A Termann hagyatékáról egyszer azt nyilatkoztad, az az egyetlen igazi prózád. Nem éreztél kísértést, hogy az Átkelés Budapesten szövegeiből „sima” prózát írj?

– Igazából az sem próza, vagy ez is próza. A két könyv hangneme között van különbség, nyilván az előbbi a nosztalgikusabb. Mégis ez a későbbi a ritmikusabb, ebben időnként a hexameter vagy a jambus üteme is megjelenik, de a Termann hagyatéka is lírai próza.

– A kötet végén fel is vannak sorolva az egyes történetekhez kapcsolható valóságos, konkrét helyszínek. Feltételezem, ezeket be is jártad. A szereplők, az események mennyire valóságosak?

– A novella szempontjából mindegy, hogy mennyire. Természetesen mind bejártam a helyszíneket, még akkor is, ha ez egy másik, teremtett valóság. Ilyen figurákkal, imágókkal és identitásokkal soha nem találkoztam (hanem csak hasonlókkal), ők mind a képzeletem szüleményei. Nem udvariasságból mondom ezt. Mindig valós személyek élménye indít el, ez világéletemben így volt. De én nem orvos vagy jogász vagyok, aki TAJ-számot és anyakönyvi adatokat kér tőled, hanem író, és a fantáziámat használom.

– Pedig van olyan történet a könyvben, amelyiknél az ember azt mondja, ilyet kitalálni szinte képtelenség. Például a kötet egyik legmegdöbbentőbb írása ilyen: egy házaspár rokona a felújítás előtt tart terepszemlét azok svábhegyi házában, és szembesül vele, hogy abban a liftaknában kínozta meg egykor a Gestapo.

– Megtörtént és dokumentált eset, ha nem is pont így. Egyébként a Roald Dahl Meghökkentő meséiből készült angol tévésorozat annak idején mély hatással volt rám, és alighanem ott kísért az írásaim mögött. Ahogyan a legeslegelső világháborús élményeimet is olyan tévésorozatokból szereztem gyermekként, mint például a Belgrádi fiúk vagy a Lengyel utak.

– A makulátlan ember című novellád főorvos hősét Apagyi Ferencnek hívják. Bennem az Apagyi név rögtön Ottlikot idézte fel az azonos című elbeszélése miatt. De a novellák hangulatában is van valami ottliki.

– Ez a névegyezés merő véletlen, nekem például volt ilyen nevű tanárnőm. Ottlik nagyon fontos alapító atya sokunk szemében, de nem ő vezeti a pennám, hanem akkor már inkább a közös elődök, közülük főleg Kosztolányi, Márai. Ha hatásokat keresünk, ennek a könyvnek a kapcsán én mindenképp Mándyt említem és az ő Teleki téri birodalmát. Mándyról sokszor leírták, hogy valójában költő. Az is költői jegy, hogy majdnem egész életében egyetlen témát járt körül, a nyolcadik kerületi kisemberek nem is olyan parányi világát. Én az előző években több kört tettem a high society, a budapesti elit körül; most ezt a könyvet majdnem teljes mértékben a kisembernek szentelem. Mert úgy látszik, hogy az ő küzdelme a puszta megélhetésért korunk legheroikusabb vállalkozása.

– Nemcsak kisemberek a hőseid, de nagyon kiszolgáltatottak is. Tudatos odafordulás volt ez a részedről a vesztesek felé?

– Vesztesek? Úgy mondanám, hogy nem föltétlenül ők döntenek a saját sorsukról. Node nem programszerűen „céloztam meg” ezt a réteget. A programszerű megvalósulásokat a pártpolitikára hagyom. Az irodalom ennél ösztönösebb valami.

– Elő is hívhatta volna a Protokoll vagy az Asztalizene elit világa, hogy most „lapozz” egyet.

– Már csak azért sem, mert azok az elitbeli hősök is jelen vannak ebben a kötetben is. Ez a könyv az átkötés – még a címe szerint is Átkelés – a Protokoll világából a következő könyvbe, ami A Legkisebb Jégkorszak címet viseli. Ezek a művek most már egy közös halmazt alkotnak, amit egységes szemlélettel vizsgálok, és van még egy közös jegye mind a négy könyvnek, ami Budapest. És korunk.

– A Legkisebb Jégkorszakból már olvasható is az Átkelés…-ben egy részlet – ez valóban egy részlete a készülő műnek?

– Mondjuk úgy, ízelítő. A könyvben is szerepelni fog majd ez az epizód, de nem Binder Gyula, Mátrai egykori munkatársa és későbbi utódja szemszögéből, hanem ezúttal az unokahúga, Binder Lívia színésznő-énekesnő szempontjából írtam meg.

– Több szereplőd is vissza-visszatér a novellák egymásutánjában. Akár mátrixszerűen összeállhatott volna egy kirakós a történetekből. Vannak még terveid ezekkel a szereplőkkel, felbukkannak a jövőben máskor is?

– Ismétlésekből és visszatérésekből valóban összeáll egy mátrix, de ez az anyag nem a regénynek kedvezett, annál jóval széttartóbb. (Regényt most írok, az Irodalmi Jelenen is olvasható belőle részlet. Kerek könyvnek szántam, egységes motívumhálóval és utazó szereplőkkel: ezt hívjuk novellafüzérnek. Csak azzal a szereplővel akarok foglalkozni a későbbiekben, akiről eszembe jut valami plusz. Például a Franci nevű, idősebb nőket elcsábító sármőr fiú majd visszatér még, és a jelek szerint csúnyán alakul a sora…

– Van ezeknek a történeteknek valami rejtélyessége, titokzatossága, bőven hagynak töprengenivalót maguk után. Igyekszel gondolkodnivalót hagyni az olvasóidnak?

– Az, hogy gondolkozzon az olvasó, ideális cél. A fölött az instant irodalom fölött, ami túl könnyen adja magát, hamar elsiklunk, elfelejtjük. Legmaradandóbb olvasmányélményeim nekem is azok, amelyek többszöri megállásra késztetnek. De nem rébuszokat akarok költeni. Rossz lenne, ha az olvasó előtt valami örökre megfejthetetlen maradna. Egyébként a jó irodalomtól, kivált a bölcselettől az sem idegen, hogy néha fejfájást okoz a maga tömény sűrűségével, mint a kiváló Bartók Imre manapság. Én azért nem kimondottan erre törekszem.

– Egészen banális némelyik történet, mégis ott lapul benne a tragédia.

– Épp ilyen banális minden szerelmi háromszög. Mégis: többé-kevésbé mindegyikbe belepusztul valaki. Banális minden félreértés, amit átélünk a nap bármely pillanatában. Ahogy egy postai sorbanálláskor is hajszálon múlik, hogy hahotába torkollik a helyzet vagy pankrációba. Néha egy éles megjegyzésünk az életünkbe kerülhet.

– A műveidben meghatározó bibliai témakör itt egyetlen novellában jelenik meg explicit formában, a Jószolgálati nagykövet című írásban. Egy lány idézi fel, hogyan segített egykor bibliai igéken felbuzdulva egy lúzer osztálytársán. Mintha visszájára fordulna az isteni beavatkozás lényege: a srác azért esik orra sokadszorra, hogy az osztálytársnő valami „jót” tehessen.

– Valójában fordítva: a lány reakcióiból áll össze egy magatartásminta, konkrétan az, ahogyan ez a szeretetre méltó, de az üdvözülésben talán kicsit túlbuzgó fiatal lány a saját igazulását kommentálja. Szeretjük magunkat hasznosnak és jónak látni. Miközben szerencsésebb, ha ezt mások állapítják meg rólunk.

– Soha nem érezted-e azt a fajta restséget, amit Rádler nevű szereplőd átél, hogy bizonyos helyekre képtelen vagy „elzarándokolni”? Sosem dolgozott benned az idegenkedés, viszolygás vagy gyűlölet bizonyos városrészekkel kapcsolatban?

– Ilyesfajta lustaság nem jellemző rám. Nagyon erős földrajzi és embertani kíváncsiság dolgozik bennem. Mégis csak emberekkel kapcsolatban érzek efféle ellenkezést. Van, akinek nem keresem a társaságát, mert pazarlásnak tartanám azt az időt, amit vele töltenék. A gyűlölet nagyon erős szó. És túl intenzív érzés. A valódi gyűlölet óriási energiákat emészt föl, nagy luxusa az életnek. Inkább távolságot szoktam tartani, de azt sem helyektől, csak emberektől. A helyek önmagukban mindig ártatlanok.

– Változott-e a viszonyod Budapesthez ahhoz képest, amikor Debrecenből átköltöztél, megőrizted-e az első benyomásokat?

– Világosan előttem van a legelső Budapest-élményem is, de az még óvodáskoromból: óriási fekete-szürke bérházak a Rákóczi út két oldalán. A Rákóczi út mára a város egyik legszörnyűbb állapotba került útvonala lett, s ami akkor még izgalmas volt, ma viszolyogtató. A Nyugati pályaudvart is lepusztulva láttam először, kipróbálhattam rengeteg olyan villamosvonalat és mozit, amelyek azóta nincsenek már.

– Kutatsz is a történetekhez?

– Az internet áldásainak köszönhetően ez a kutatómunka ma már csak néhány mozdulatunkba kerül, de huszonöt évesen még lelkesen följártam az OSZK-ba. És be-, az Írószövetség könyvtárába, Mezővári Lászlóhoz, rengeteg időt töltöttem ott.

– Ha a novellák konkrét ideje nem is meghatározó, de búvópatakként folyton felbukkan bennük a múlt, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek.

– Én a negyvenes évekkel kezdeném. Ha visszakaparjuk a rétegeket a város arculatán, találunk egy igen boldognak látszó, büszke, mert emelkedő és növekvő időszakot, az 1900-as, 1910-es évek időszakát. És fin de siècle nosztalgiákkal menekülünk elsősorban oda, ha már. Kevés frekventált utcasarok van Budapesten, ahol a századfordulón ne állt volna jeles kávéház, mégis azt gondolom, hogy a harmincas-negyvenes évek a kulcs. Természetesen nem a Horthy-korszak társadalmi szerkezetét, netán politikai berendezkedését sírom vissza, hanem a korabeli forma-, öltözködés-, vendéglátó- és folyóiratkultúrát. Egy kicsit a középosztály társas érintkezésének finomkodó modorát is – a hazugságait nem –, a villamosokról és a kávéházi életmódról nem is beszélve. Akkor még megtalálható volt majdnem minden együtt, ami Budapestet vonzóvá teszi. Mostani arculata a negyvenes évek közepén dőlt el, amikor Európa egyik legszebb városa elpusztult. Aztán ’56-ban újra súlyos sérüléseket kapott. A vesztes háború és a dicsőséges forradalom döntötte el, hogy milyen lesz a mostani magyar társadalom és annak az épített környezete: viharvert. Ha az ember azt érzi Rómában, Barcelonában vagy Lisszabonban, hogy az a város szebb Budapestnél, nos, ez nem azt jelenti, hogy értékesebb is. Egyszerűen más, mert szerencsésebb sorsú. De Budapest is volt már sanyarúbb helyzetben, és mostanában nagyon sok biztató tendenciát észlelni. Amikor még a Tanárképző Főiskolára jártam a Kazinczy utcába, a Kiskacsa nevű sarki kocsma és egy ledurrant, talponálló pinceborozó képezte az utca „szórakoztatónegyedét”. Mára a város legfrekventáltabb kultutcája lett. A londoni Sohóban éreztem azt először, amit ma a Gozsdu-udvarban. Hogy néha még ma is kedvem volna hajnalig csatangolni helyről helyre.

– Mesélted egyszer a Hadikban, hogy amikor egyetemistaként végigjártad a hajdanvolt kávéházak helyszíneit, egy ismerősöd azt jósolta, ezek sosem kelnek többé életre.

– Igen, emlékszem, konkrétan az Eötvös Klubról jósolta egy tanárom, hogy abból sohasem lesz újra Centrál Kávéház. Valószínűnek is tűnt. Aztán úgy hozta a sors, hogy miután játékteremmé züllött és úgy is megbukott, megvásárolta egy tehetős és a jelek szerint jószándékú vállalkozó, aztán visszavarázsolta kávéházzá.

– A Tanárképző Főiskola után ELTÉ-s lettél, de úgy emlékszem, nem fejezted be. Miért hagytad ott az egyetemi tanulmányokat?

– Elment a kedvem az iskolába járástól. Szabadságra vágytam, nem szerettem a mai magyarnyelv-szemináriumokat – paradox módon, mert a mai magyar nyelv nagyon fontos nekem. Azt nem szerettem, ahogyan tanították. Ami nem a pedagógusok bűne, egyszerűen az iskolába járáshoz nem volt kedvem. Inkább impresszionista alkat vagyok, ahogy mondtad.

– Nem bántad meg negyvenen túl sem, hogy „kiszálltál”?

– Nem, mert nekem, nem tehetek róla, más volt a belső tempóm. Amit akkor kötelező olvasmányként, rapid üzemmódban kellett volna legyűrni, annak egy részét felnőttként olvastam el, utóbb némelyiket le is fordítottam, Euripidészt és Calderónt például. Örömből persze, nem penitenciaként. A leckekönyv üres rubrikái nem motiváltak eléggé, írni akartam, lányokkal és utazással tölteni az időt. Az alapján, amit Kemény Istvánék meséltek, hogy micsoda szellemi pezsgés fogad majd a Pesti Barnabás utcában, hogy milyen élet van a félemeleti büfében, én vártam a csodát. De abból 1992-ben már nem látszott sok. Nem a tanrenddel volt a baj. Voltak szemináriumok, amelyek kiemelkedtek, Bárdos Lászlóé, Györffy Miklósé, Pusztai Ferencé, Margócsy Istváné, S. Sárdi Margité, Kiczenkó Judité. Kenyerest, Rónayt, Horváth Ivánt, Kulcsár Szabót hallgattam, esztétikán Radnótit és Bacsót. És sokan vittük valamire. Évfolyamtársam volt nemzedékem elkallódott ifjonca, Peer Krisztián. Vagy Rados Richárd, a Jaffa Kiadó későbbi igazgatója, Hegedűs Orsolya, az acb (sic!) Galéria kurátora. Egyébként Margócsy volt az, aki azt jósolta, hogy a Centrál soha nem fog újranyitni. Nem lett igaza, annyira nem, hogy később ott tartotta fogadóóráit a 2000 folyóirat. Még az egyetemi padban ültem, amikor kortárs szerzőként megjelent az első két kötetem, elhangzott a nevem előadásokon. Zavarba ejtő helyzet volt, és még zavarba ejtőbb lett volna, ha maradok.

– Létezik-e olyan, hogy álmaid városa?

– Persze, de az már nincs és nem is tér vissza soha. A pusztulás előtti Budapest számomra nagyon otthonos.  Engem a harmincas évekből felejtettek itt.

 

Kapcsolódó publikációk:

Térey János: Fáklyásmenet, verses regény (részlet)

Verlaine: Szaturnuszi költemények, fordította Térey János

 

 

 

 

Laik Eszter

Leadfotó: www.irodalom.network.hu