Ugrás a tartalomra

 

„Hungary, Harvard, Hawaii” – A 80 éves Makkai Ádám köszöntése

Az Irodalmi Jelen szerkesztősége köszönti munkatársát, a 80 éves Makkai Ádámot. Isten éltesse sokáig!

 

 

MTI-fotó: Mohai Balázs

 

 

Böszörményi Zoltán

A SZAMÓCAILLATÚ LÉNYEG KERESÉSE

            Makkai Ádám nyolcvanadik születésnapjára

Míg görbült éteren faljuk önmagunkat,
a múlt a jelennel, az itt az ottal felesel,
a lét: a minden, izgalomba hozza a tudatot.
De mi a tudat, a lényegi eszme?
Várost épít, híreket hoz messzi galaxisok,
az örvénylő fények honából,
fészket rak a szellem forró ölében,
megtermékenyíti a valóságot,
azt, hogy vagyunk?
Meddig ér a havaii pálmafák levele,
ha megérinti az égbe kapaszkodó magány,
elér-e Budapestig,
s lefordítható-e valamelyik nyelvre?
A idiómák világa az emlékezet színpada,
szophoklésznyi öntudat,
szavak vegykonyhája,
köröző sirály rikoltása
a Csendes-óceán víztükre felett.

Mit kezemmel el nem érek,
az lelkemben ével tovább,
a szellem: a fenn és a lenn,
a szamócaillatú lényeg keresése.

 

 

 

Gömöri György

Költői levél M(akkai) Á(dám)-hoz

    – Ádám, kit a sors bőséges Ámerikába
vert-űzött, míg engem örökzöld Albion
dús talajába plántált,  érzed-e, mint forr
nemcsak a világ „bús tengere”, hanem mint
fortyog és reszket most is e kék-zöld glóbusz?
Közel-Keleten örömtáncot járnak a siák –
bár iszonyú nagy kéj testüket szíjakkal hasogatni,
meghalni dicsőbb! szétlőni egy jó helikoptert
vagy dzsípet robbantani tele brit katonával.
És még a rejtélyes Al-Kaidáról nem is esett szó:
holnapra-holnaputánra füstté válhat a házad,
vagy ha nem az, a Sears Tower Chicagóban,
a magas Wall Street, vagy a Big Ben. Ronda világban
élünk, Ádám, s ebben nem igazán segít igazodni
ifjan elkezdett steineri bölcseletünk sem,
mert az is óriás lépték mentén mérte fel a világot.
Aztán meg ki szeretne egy fülledt, Mars-szerű földre
születni megint?  Lám, Grönland gleccsere olvad,
lassan elönti a tenger nemcsak a Bangla-
meg-desi partot, ám Ipswichet és Floridát is –
vagy hirtelen tsunami lepi el a kis kikötőket.
Jó, hát ananász is nőhet Kentben, s a dinnye
helyett szivesen eszem én mangót s papayát is,
csakhogy időközben kiüthet a Tűzvész,
ama Világégés, amit már kettőezerre
vártak, de ami (hálistennek) még a jövő
mélyében szunnyadozik. Abban a roppant
háboruban elpusztul százmillió, és jön rá egy atomtél,
s elpusztul újabb százmillió! Hessegesd el
szörnyű jóslataim, szeresd szeméttel-teli Pestem,
ahol ma még jóllakhatsz bécsiszelettel,
s remek vargabélest is kaphatsz a Remízben.
Élni még lehet ott, no meg itt is, szerte a földön,
ahol boldogok is voltunk: ötvenhat, forradalom,
Berlin falhasadás, jó feleségek, gyerekek – ne feledjük.
Én ma sem tudok mást mondani, mint az az Imre,
aki szegény, megszenvedte a sorsát, s mégis végül
isteni szózattal az ember elé a reménységet emelte.

2004 augusztusában

(Tizenegy éve írtam ezt a verset, amit most kis változatással megint közreadok. Akinek jó az emlékezete, tudja, hogy az általam még „tsunami”-nak nevezett óriás-cunami pár hónappal a vers megírása után, 2004 vége felé történt. Félelmetes ez az egybeesés, csak az vigasztal, hogy a nagy atomháború (amit szintén elképzelhetőnek tartok) még mindig csak lehetőségként „szunnyadozik” a jövőben. És bár az Al-Kaida is velünk van, ma az iszlámofasiszták barbársága rázza fel és sokkolja a nyugati világot. De ne politizáljunk, hiszen a fenti verssel én Ádámot, régi barátomat szeretném köszönteni, és kívánni neki nyugalmas öregkort. Az utolsó sorok Imréje persze Madách – lehet, hogy nem fejti meg mindenki a szöveget első olvasásra. Ami viszont a globális felmelegedés okozta várható katasztrófákat illeti, abban, hogy tennünk kell ellenük valamit, alighanem magam mögött tudhatom az Irodalmi Jelen összes olvasóját.)

 

 

Varga Melinda

AKI A TENGERT IS SZÓRA BÍRTA
 

Makkai Ádám 80. születésnapjára
 

„Minden teremtés irracionális.
Isten? Ő túl van minden ráción –
nem éred el tévén, sem rádión,
s minden makogó imád kihoz máris
a sodrodból.”
(Makkai Ádám: Egy mikrokozmosz
szonettjei a makrokozmoszról)
 

A teremtő tudat néha sorokba lopja
az istenközeli érzést,
a képzelet a közvetítő mágus.
A költő  hagyja, verse víziókat teremtsen,
szaladjon pár évszázadot előre,
az időtlenségig tartson útja,
mint üstökös száguldjon egy-egy ütem,
a fénynél is sebesebben haladjon,
megfoghatatlan formákat keressen,
képlékeny tartalmakat,
kényszerítse térdre az emberi kapzsiságot,
ölelje magához a kézzel nem foghatót.
 
A kozmoszban űrmanók száguldanak vershajókon,
a tér-idő csillaguszályos kabátot ölt.
A Nap vörös tintát szór az égre,
a hegy aljából nagyot kortyol,
fényével szóra bírja a tenger taraját,
bevilágítja Budapest utcáit gondolattal.
 
A költő homlokán redőket simít ki,
biztatja, még sok évig  varrja
ezeregy szonetté a mikro- és makrokozmosz
színes szövetét.

 

 

 ***

 

 

 

„Hungary, Harvard, Hawaii” – Makkai Ádám köszöntése a Petőfi Irodalmi Múzeumban

 

Makkai Ádámot „nagy hazatérőként” köszöntötték nyolcvanadik születésnapi ünnepségén, ahol szóba jött a különleges életút számos tanulságos és olykor mulatságos fordulata. A költővel Csontos János és Orbán János Dénes beszélgetett a köszöntések után.

 

 

E. Csorba Csilla, a PIM igazgatónője és Havas Judit, az est háziasszonya üdvözlő szavai után Balog Zoltán emberi erőforrás-miniszter gratulált az ünnepeltnek, és elmesélt egy anekdotát arról, hogyan választották régen faluhelyen a református papot. A presbiterek megálltak a templomajtóban, a prédikáció alatt hátrálni kezdtek, és akinek a legmesszebb hallatszott el a hangja, az lett a pap. Makkai Ádámnál épp olyan fontos az is, hogy mit mond – egészítette ki a történetet Balog Zoltán, akit a Makkai családhoz személyes szálak is kötnek: Makkai Sándor fia, Makkai László egyháztörténész tanára volt az egyetemen. „A család története drámai megfogalmazása a menni vagy maradni dilemmának – mutatott rá Balog Zoltán –, s ezt a dilemmát Ádám úgy oldotta fel, hogy hazajött.” Mert itt van a forrás, a magyar nyelv forrása – ennek érzékeltetésére Balog Zoltán Kosztolányit idézte: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én”. A miniszter emlékeztetett a rendszerváltáskor elmulasztott lehetőségre, hogy a hazahívó szó utolérje külföldön a nemzet nagyjait; most azt látjuk, hogy az jön haza, aki soha nem is ment el igazán. Búcsúzóul a „trinitárius ember” alakjára hívta fel a figyelmet: aki a szentháromságban hisz, a társas létezésben hisz, és abban, hogy a világ kézbentartója maga is társas lény. Most már mi sem vagyunk egyedül – zárta beszédét a miniszter a hazatérő költőt üdvözölve.

 Az eseményt kivetítőn követhette, aki a díszterembe nem fért be – sokan voltunk így. Balog Zoltán miniszter köszönti az ünnepeltet

A Magyar Írószövetség elnöksége nevében Mezey Katalin mondta el jókívánságait az ünnepeltnek. „Nagy csapaterősítés, hogy Makkai Ádám hazajött” – fogalmazott a költő, s bár mi tudjuk – tette hozzá –, hogy kit hozott most haza az élete útja, a nagyközönség az elmúlt hatvan évben nem sokat hallhatott azokról az alkotókról, akik a távolban hoztak létre jelentős költői vagy tudományos életművet, olyat, amely az egész világ kincse lett. Mezey Katalin épp ezért azt kívánta, hogy sikerüljön Makkai Ádám életművét a méltó helyére bevonni a kortárs magyar irodalomba, a könyvkiadásba és az oktatásba, hogy az újabb nemzedékek is megismerhessék kiválóságát.

 Mezey Katalin a Magyar Írószövetség elnöksége nevében beszélt

Jókai Anna, a legrégebbi barát első találkozásukat elevenítette fel: az írónő fiatalon tévedt be 1956 nyarán a New York kávéházba, ahol tizenkilenc év körüli srácok társaságában ott ült a mokány, huncut szemű Makkai Ádám is. „Én akkor felolvastam egy korai klapanciámat – idézte fel Jókai Anna –, és Ádámnak ez valamiért nagyon tetszett.” A találkozás Makkai Ádám egyik hazatérésekor, az Írószövetségben ismétlődött meg, s onnantól mind a mai napig töretlen a barátságuk. Jókai Anna felidézte Makkai édesanyja, Ignácz Rózsa alakját is, aki a legnehezebb szeretetet tudta művelni: elengedte a fiát. „Az embernek oda kell menni, ahol nagyobb szükség van rá” – jegyezte meg az írónő az ünnepelt hazatelepülése kapcsán, és kitért lelki rokonságukra is, a hasonló létszemléletre. „Ádám is tudja, hogy nem egy szadista, materialista hatalom irányítja a világot” – mondta Jókai Anna, majd az életmű legfontosabb erényeit méltatta. Makkai Ádám akár verset ír, akár esszét, akár fordít, „mindig egy magasabb szellemi célt szolgál”. „Nem internacionalista, nem kozmopolita, univerzális ember” –jellemezte régi barátját az írónő, és búcsúzóul felolvasta a költő Jézus és a démonok imája című nevezetes versét, amelyben mintha előre látta volna a jelen démonokkal terhes, fekete napjait Makkai Ádám, aki „a szellemi nagykövete”, fogalmazott Jókai Anna.

 Jókai Anna a régi barátságot elevenítette fel

Pomogáts Béla, mint megvallotta, azt hitte, ő a legrégebbi barátja az ünnepeltnek a teremben, de néhány hónapos késéssel lemaradt Jókai Anna mögött. Őket ugyanis ’56 őszén mutatta be egymásnak Gömöri György az Egyetemi Könyvtár előtt, innen datálódik a barátság, amely Chicagóban is folytatódott, amikor Pomogáts először járt 1985-ben Amerikában, és Makkai Ádáméknál szállt meg. De egy másik szál is köti honfitársához: Ignácz Rózsáékkal egy társaságba jártak, s itt sokat hallott a fiúról az anyától. Pomogáts Béla két idézettel is megajándékozta az ünnepeltet és a hallgatóságot – az egyik Cs. Szabó László egy levélrészlete volt, melyet Ádámhoz írt 1967 márciusában, Makkai Szomj és ecet című kötetének megjelenése kapcsán. „1956 óta az egyik legfigyelemreméltóbb verseskötet (…), nem titkolt, de nem is fitogtatott irodalmi műveltséggel.” Az irodalomtörténész végül idézett a költő József Attilához írott verséből, mely a forradalom tizedik évfordulójára született.

A műsor versolvasásokkal tarkított, beszélgetős részében Csontos János és Orbán János Dénes faggatták az ünnepeltet kalandos életútja sokszor humoros fordulatairól. A költő-fordító-nyelvész nem hazudtolta meg önmagát, válaszaiban mindig megbújt valami nyelvi játék, ötletes szellemesség. „A H-betűs szavak határozták meg az utamat: Hungary, Harvard, Hawaii” – fogalmazott tréfásan Makkai Ádám, aki példáként állította az itthoniak elé a „világcégként” működő Harvardot: ők nem restellnek invesztálni a művészetbe és tudományba. A költő felidézte bécsi menekültként, szinte gyerekfejjel kötött első házasságát Kemény Zsuzsával, de az esten természetesen ott ült a közönség soraiban – és később egy produkció erejéig a pódiumon is – Arany Ágnes, az életen át kitartó társ. A Harvardnak köszönhette a költő egy innen mókásnak hangzó állását is: kadétoknak tanított orosz nyelvet Amerikában.

 Az ünnepeltet (középen) Csontos János (balra) és Orbán János Dénes faggatták

Hogy aztán mégis a Yale Egyetemen kötött ki, azt egy Pike nevű nyelvésznek és az úgynevezett antropológiai felderítő nyelvészetnek köszönhette, mivel ezt akkor csak a Yale-en lehetett hallgatni. Mint arra Csontos János is kitért, Makkai Ádám tudományos pályájának meghatározó mozzanata Chomskyval való szembenállása. Ezt a költő az esten úgy foglalta össze: a matematikai modell tetszetős, de nem így beszélünk. Nem az egyenletből származik a nyelv, hanem a nyelvből az egyenlet. „Hogyan fogadták az idióma-mániád”? – kérdezett rá Csontos János Makkai szakterületére, a metaforikus nyelvhasználat kutatására. Híres angol idiómaszótára már öt kiadást és számos kalózkiadást ért meg 1974 óta, mesélte a szerző, és büszke rá, hogy az angol ajkúaknak ő taníthatta nyelvük sajátosságait. Egyébként a Lacus elnevezésű nyelvészeti társaságot is a „Chomsky-ellenesség” szülte: ha valaki ugyanis nem volt Chomsky-párti, tudtuk meg az ünnepelttől, az nagyon nehezen publikálhatott. Volt, hogy ötszáz taggal (27 országból) működtek, de a mai napig is aktívak, most fog megjelenni egy ötszáz oldalas kötetük – avatott be Makkai Ádám.

 Makkai Ádám (Forrás: www.makkai.org)

A költő-nyelvész egy másik közösségnek is neves tagja: a Magyar Antropozófiai Társaságnak. A református gimnáziumban egyszerre tanulták a dialektikus materializmust és a predesztináció tanát – emlékezett az ironikus helyzetre az ünnepelt, s e dilemmát édesanyja úgy oldotta fel, hogy Török Sándorhoz irányította őt. Az író körül összegyűlt fiatalokból jött létre az antropozófiai társaság magja, hitüket így foglalta össze a szerző: „nem dogma, nem vallás, hanem világnézet”. Csontos János búcsúkérdése ara vonatkozott, mit hiányol a tengerentúlról a költő, mit hagytak ott. A válasz tömör volt: a jó marhahúst.

Orbán János Dénes az emigráció közösségéről kérdezgette az alkotót: kinek a társasága fontos volt számára, hogyan élték meg az elszigeteltséget. Nem voltak teljesen elszigetelve – felelte Makkai Ádám –, hiszen ott volt az Irodalmi Újság, a Borbándi Gyula szerkesztette Új Látóhatár, s az alkotók közül kiemelte Tűz Tamást, Fáy Ferencet, Kemenes Géfin Lászlót, Vitéz Györgyöt, Sándor Andrást.

Majd kitértek Ignácz Rózsa hagyatékára, melyet a Pro Print Kiadó gondoz Erdélyben, sőt, a helyi református esperesnek köszönhetően már egy emlékszoba is nyílt Kovásznán – mesélte Makkai. Orbán János Dénes egy régi restanciára is emlékeztette a költőt, aki még öt éve küldött neki két fejezetet készülő önéletrajzából. Haladt vele azóta, védekezett a költő, már négy fejezet készült el, és tervei szerint hét lesz. Hogy miért a Don Giovanni fia címet adja majd neki, annak is története van. „Apám eltűnt az életemből, amikor négyéves voltam” – mesélte Makkai Ádám, s a nagy csábító atya innentől folyton egy nővel az oldalán bukkant fel a fia életében, amolyan kedves, léha Don Giovanniként. „Megalkottam hát a fiát” – vallotta meg Makkai Ádám, aki ennek a fiúnak a nézőpontjából dolgozza majd fel életét.

 A költő édesanyja, Ignácz Rózsa fiatalon (Forrás: www.makkai.org)

Több művet is meghallgathattunk az esten a költőtől Havas Judit és Birtalan Andrea előadásában, így elhangzott a valós élményt megéneklő, Orbán János Déneshez írt Petőfi és a kis cigány a székelyudvarhelyi szoborparkban; szintén Petőfi alakját idézte a Morvai Ferenchez címzett szatirikus költemény, amely a Petőfi-kultusz technicizált kiforgatása ellen emel szót páratlan nyelvi leleményekkel; valamint az Óda az atombombához drámai sorai. A szerző és felesége egy meglepetést is tartogattak az est végére. Makkai Ádám, mint elmesélte, egykor levelet kapott Weöres Sándortól, amelyben a költő megkérte, ő fordítsa le angolra Bóbita című kötetét. Weöres azonban fogadást kötött Makkaival, hogy a Galagonyát képtelen lesz átültetni az adott ritmusban. Ám aki egy kicsit is ismeri a nyelvművész (és -bűvész) költőt, tudhatja, hogy még egy ekkora feladat sem foghat ki rajta: meg is valósította, és hogy miként, meghallgathattuk. Arany Ágnessel „duettben”, szinkronban mondták el a verset angolul és magyarul, tökéletes összhangban.

 

                                                                                            

 Szöveg és fotók a helyszínről: Laik Eszter

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.