Ugrás a tartalomra

 

Boldogh Dezső: Az ifjabb de Sade tanulóévei

Boldogh Dezső

Az ifjabb de Sade tanulóévei

 

Talán emlékeznek még arra az időre, amikor nagybátyám, Minszki gróf dorbézolással és kicsapongó élvetegséggel túlhajszolt élete végére pontot tett a csúfságos halál, hiszen a gróf egyenesen egy háromnapos, végkimerülésig folytatott orgia befejeztével zuhant Lucifer karmai közé. Viselt dolgairól a leghűbb részletességgel értesülhetett a tisztelt olvasóközönség egy bizonyos márki beszámolójából, kit, mondanom sem kell, szintén – bár igen távoli – vérrokonaim közé számíthatok, és aki nagybátyámat „a vérengző moszkvai szörnyként” festette le, teljes joggal, hiszen nemcsak a világ legkéjvágyóbb lénye volt ő a maga korában, hanem emellett talán a legromlottabb ember is ama különös szörnyetegek közül, akiket valaha hátán hordott a föld.

Magamnak csak huszonhat éves korom elmúltával adatott meg első ízben, hogy részt vegyek egy hatalmas lakomával egybekötött, ünnepi „hosszú hétvégéjén”, amit aztán számos hasonló meghívás követett. Ezeknek a kéjektől tobzódó bacchanáliáknak sikamlós koreográfiáit ő szerezte, mondhatom, a jelenlévők legteljesebb megelégedésére. Igazán nem látszott betegnek, életuntnak még kevésbé, mikor - hajlott kora ellenére birtokában a legnagyszerűbb férfierőnek, amilyenről egyetlen hímnemű sorstársunk sem merne álmodozni – hirtelen eltávozott közülünk. Halála után, az 1820-as évek vége felé, számomra is kissé meglepő módon, hatalmas örökség várt rám.

Mondanom sem kell, hogy ifjúkorom óta a világ legfontosabb tartományai ismerősek voltak számomra, de legalábbis az európai főúri családokhoz, királyi udvarokhoz szabad bejárásom volt, akár rokonság, akár egyéb kötődések okán. Nagybátyám örökségének kézhezvételét követően azonban jelentősen megváltozott az életem. Észak-Itáliai és franciaországi ingatlanaim bevételéből már korábban is minden igényt kielégítő sorsot tudhattam magaménak, de hát nem voltam addig én se más, mint egyike az ezernyi léhűtő grófi származéknak, akik idejüket könnyed kalandokra és utazási hóbortokra fecsérlik. Attól fogva, hogy hivatalos gazdája lettem a roppant birtoknak, minden energiámat a hírhedt komplexum saját ízlésemnek megfelelő átalakítására fordítottam. Kapcsolataimnak köszönhetően, mivel akkor már igen jól ismertem az európai politikai élet boszorkánykonyháját, és vele együtt természetesen rengeteg politikust is, hozzáláthattam végre egyik kedvenc tervem megvalósításához. Elegendő ügynök és toborzóember állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy feltűnés nélkül, bizalmat sugallva, meghívjak jó néhány ilyen ellenszenves alakot az Appenninek sziklái közé. Akár több száz, sőt, több ezer vendég is elfért a hatalmas birtokon, számtalan csarnok és eldugott szoba állt rendelkezésére azoknak, akik a legkitűnőbb szakácsaim készítette ínyencfalatokban vagy a szerelem örömeiben akartak részesülni, e téren nyugodtan versenyre kelhettem volna bármely egykori bővérű reneszánsz fejedelemmel, akárcsak nagybátyámmal, de, mint utaltam már rá, az ő nyers szokásai nem mindenben feleltek meg az én kifinomultabb lelkialkatomnak, noha egyébként nem sok különbség lehetett közöttünk.       

Első áldozatom egy Rosinszki nevű hazámfia volt, (csak hogy ne vádolhassanak lokálpatriotizmussal!), aki lengyel őseivel kérkedve, különleges gátlástalansággal furakodott be a legmagasabb európai körökbe. Duhaj, lehengerlően bőbeszédű, okosnak tűnő, rosszindulatú szélhámos volt valójában, titokban királyi trónra áhítozott, és úgynevezett külügyi fontosságokkal megbízott elöljáróként mérhetetlen károkat okozott az emberiségnek. Meghívásomat kitörő örömmel fogadta, de - ügynökeim kifejezett kérésére - nem szólt róla senkinek. Az első napon főként a lakomával törődtünk, csekély számú, de válogatott társaságban, velünk volt persze hat-nyolc, estélyi ruhára emlékeztető, félig áttetsző selyemöltözékben pompázó hölgy – említenem sem kell, hogy nemzetközileg kiképzett kémek és kalandornők, a szenvedelmesen ledér fajtából, akik nekem dolgoztak.

A több órás vacsora után alig hordták el a szolgák a calabriai fácánhús, a marseille-i majonéz, valamint a desszertek maradékait, tűzbe jött ez az „őrült orosz” – ahogy a lányok dévajkodva elnevezték őt. Először csak a szemei villogtak szokatlan fényben, könnyed francia boraink és a meztelen női vállak hatására, aztán, ahogy délcegen átimbolygott velünk együtt az ebédlő mögötti kéjterembe, pontosabban ahogy hölgyeink átvezették oda, és ott azon nyomban az egyik jókora, puha bordó-bársony empire kanapéra vetette magát kísérőivel együtt, máris mennyei örömökben lehetett része. Csókos szájak puszilgatták, puha kezek simogatták, almácska illatú keblek és popsik dörgölőztek finoman testéhez. Rosinszki kis híján megőrült a gyönyörűségtől, ahogy diplomatafrakkját szakszerűen lehámozták róla, majd lusta mellkasát kényeztették festett ajkaikkal, ahogy zümmögtek körülötte válogatott, első osztályú, s mindamellett remekül betanított hölgyeink. Volt, aki már csak zsebkendőnyi mellfedőt viselt, mások leomló selyem és taft pelerint, volt, aki piciny tollas kalapot és ledér toalettet. Mind tapasztalt, bővérű, gyönyörvágyó nőszemély volt, akik királyi udvarok és grófi paloták titkos lakosztályaiból szállították nekem a fontos híreket. Mondhatom, úgy játszották szerepüket, s úgy játszottak ők is Rosinszkival, mint a legkitűnőbb színészeink valami külön nekik komponált, általuk szeszélyesen rögtönzött komédiában, melyet a saját örömükre adnak elő. Nézőközönségnek pedig ott voltunk mi, élénk tréfálkozás közepette, szétszórtan a hatalmas, puha, mélyszínű pamlagokkal telezsúfolt teremben, berendelt ledér szolgálólányokkal kényeztetve magunkat. Csak kevesen sejtették, hogy mi következik, pedig egy új korszak vette kezdetét aznap este, nem pusztán kies és megközelíthetetlen birtokunk, hanem – akkoriban még úgy véltem – az odakint homályosuló történelem számára is.

Mikor már jócskán az éjszaka közepén jártunk, és Nergál baljós fénye végre feltűnt a keleti égbolton, elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. Előre megbeszélt jel szerint, mikor is középső ujjamról levett aranygyűrűmet játékosan föl-föl dobáltam s elkapdostam, és baráti hangon odakiáltottam Rosinszkinak, hogy vajon kellemesen érzi-e magát, és hogy higgye el, még csak most kezdődik az igazi élvezet, a lányok súgva-búgva fölszedelőzködtek a bársony kanapéról, magára hagyva az addigra már teljesen meztelen férfit, aki kéjleső mosollyal, nyugodtan várta a további fejleményeket.

A következő pillanatban a politikus alatt megremegett a padló, amit az egyik ajtónálló a lambéria mögé épített titkos kallantyú meghúzásával idézett elő. A kanapét azon nyomban elnyelte a föld, s vele együtt Rosinszkit, aki még kiáltani sem tudott döbbenetében. Körülbelül két méter mély aknába pottyant, majd mérnökeim kitűnő tervezésének köszönhetően a puha aljzat, amely felfogta a zuhanást, lassan, mintegy hatvanfokos szögben megereszkedett, és több emeletnyi, csúszós, csigavonalú szűk alagútba borította az „oroszt”, aki hosszas, minden bizonnyal kényelmetlen szánkázás után viszonylag sértetlenül landolt odalent, a sziklakastély egyik külön a számára létrehozott, szalmás udvarán, közvetlenül kedvenc vadállataim  territóriuma mellett. Mindannyian az erkélyre sereglettünk, és a már igencsak spicces és vidám társaság remek mókának vélte a látottakat.

Rosinszki, miután magához tért, sokáig hitetlenkedve üldögélt a szalmán, aztán felugrott, és tébolyultan válogatott szitkokkal illetett mindahányunkat, melyek szövegét nem jegyezhetem ide. Szó volt bennük arról, hogy bezárat és vasra veret minket, ha azonnal nem engedjük ki onnan, katonasággal zúzat szét, gályarabságra vitet, és ezekhez hasonlók. Alpári káromkodásai és fenyegetései nem sértették fülünket, a mérnökök úgy tervezték a máskülönben igen terebélyes büntetőkörzetet, hogy a lenti zajok legkevésbé se zavarhassák a kastélybeliek nyugalmát, s ez a külön épületrészből nyíló pazar erkélyterasz volt az egyetlen hely, ahová viszonylag még felhallatszott valamennyi hang, de bántó regiszterei  elhaltak a környező kiszögellések meredek, mohás szikláin és a kastélyfal bástyáin, ha pedig az inasok behúzták a szárnyas erkélykapukat, akár ezer Rosinszki és mégannyi oroszlán is bömbölhetett. Kijárata természetesen nem volt az udvarnak, mindenfelől gránitkőzet vette körül, a szomszédos, vadállatoktól nyüzsgő rezervátumon keresztül sem lehetett menekülni, már csak azért sem, mert hatalmas, lánctépő kopasz törökjeim, (egykori janicsárok) vigyáztak rájuk. Aznap éjjel tehát kiváló kalandban volt részünk a kártékony politikus megleckéztetésével, és amikor eluntuk szidalmait, visszatértünk a nagyterembe, s folytattuk a kajánul tobzódó mulatozást.

Így ment ez másnap és később is, aztán ahogy teltek a hetek, hónapok, újabb és újabb vendégeim – már akiket beavattam számos szórakozásaim közül e legremekebb, cseppet sem haszontalan delectatiómba – természetesnek vették, hogy a kastély elzárt szárnyrészének hangulatos erkélyteraszáról pompás kilátással egybekötött, különleges élményekben lehet részük. Azt hiszem, fölösleges magyaráznom, hogy álságosnak tűnő terveimmel nem csupán emberiség boldogítását szerettem volna elősegíteni. Talán az is nyilvánvaló, hogy szociális érzékenységem jelentősen különbözött a legtöbb grófétól, Minszki nagybátyámétól még inkább, viszont nem tagadhattam le, hogy titkos lelki oldalágon Vlad Ţepes leszármazottja vagyok.

Egy szó mint száz, börtönöm rövid idő alatt benépesült, nagyjából hasonló körülmények között, mint Rosinszki esetében. Mindig alapos vizsgálat és mérlegelés előzte meg az illető politikus lefokozását foglyommá, mondhatnám udvari alattvalómmá. Egytől-egyig magas beosztású, orgyilkosságokra uszító, pénzsóvár bűnözők voltak, nagyhatalmú gazemberek, akik érdekeik szerint irányítottak egész tartományokat, és aljas módon manipulálták a lakosságot. Foglyommá lett többek között a nápolyi herceg tanácsadói közül két mindenre elszánt szicíliai nemes, a szárd királyság több rangos külügyi megbízottja, jó néhány sötét alak a lengyel, a porosz és a bajor udvarból, a francia és a magyar királyság számtalan diplomatája és uzsorás bankárja, de legfőképpen hazám védelmében próbáltam megtisztítani a közéletet a Rosinszkihez hasonlóktól. Időnként, szeszélyeim szerint, vagy ha kedves vendégek érkeztek hozzám, kopasz törökjeimmel kinyittattam a rezervátum acélkapuját, és rájuk eresztettem néhány tigrist vagy oroszlánt. Ilyenkor kellemes italozás és szivarfüst közepette fogadásokat kötöttünk az erkélyteraszon, és ha nem voltunk megelégedve a látottakkal, hatalmas sugarakban lehugyoztuk őket. Így végül is megvalósulhatott a természetes kiválasztódás, az erősebb életben maradt, az elhulltakat pedig mindig új politikusokkal pótolhattuk.

Próbáltam elképzelni, hogy nagybátyám, Minszki gróf elégedett lenne-e velem, s úgy gondoltam, ő is élvezné ezeket a játékokat, és még számtalan kedélyes büntetéssel fűszerezné foglyaink megérdemelt megpróbáltatásait. Bennem azonban inkább az emberiség iránti szeretet és a jövő miatt érzett aggodalom munkált. Tapasztalnom kellett viszont, hogy erőfeszítéseim ellenére sem javul a világ sorsa, hiába tüntettem el a leggaládabb lények tucatjait, nem szűnt meg a földön a rossz, tehát hogy művem valóban beteljesítse azt a nemes célt, amelyet munkám kezdetén kitűztem magam elé, megpróbáltam világos fejjel felmérni, miként használhatnék leginkább az emberiségnek. Hamarosan rájöttem, honnan származik minden baj, miféle rejtekutakon, a lélek miféle bugyrain keresztül ölt testet és teszi tönkre a jóravaló nemesek és polgárok életét, miféle eszmék és tévképzetek mérgezik történelmünket és filozófiáinkat, befolyásolva egész országok közérzetét, honnan veszik fontosaink rettentő hazugságaikat s merészségüket, s mennyi fölös hír, irigység, harag és nemtelen vetélkedés bünteti dicső fajunk...

Ettől fogva elkezdtem tehát begyűjteni az írókat is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.