Ugrás a tartalomra

Kortárs versdialógus – az Irodalmi Jelen költészet napi versösszeállítása

 

 múzsák

 

KORTÁRS VERSDIALÓGUSOK

 

Az Irodalmi Jelen költészet napi összeállítása az elmúlt egy évben lapunkban publikált szerzők verseiből: Acsai Roland, Ayhan Gökhan, André Ferenc, Alexandru Petria, Áfra János, Ármos Lóránd, Bogdán László, Böszörményi Zoltán, Csehy Zoltán, Csobánka Zsuzsa, Csuhaj-Barna Rebeka, Dimény H. Árpád, Eszteró István, Filip Tamás, Géczi János, Horváth Eszter, Jász Attila, kabai lóránt, Laboda Róbert, Lackfi János, Láng Orsolya, Lőnhárt Melinda, Markó Béla, Kupihár Rebeka, Oláh András, Payer Imre, Papp-Für János, Pál Dániel Levente, Pethő Lorand, Petőcz András, Rónai-Balázs Zoltán, Sántha Attila, Simándi Ágnes, Ştefan Baghiu, Szőcs Géza, Turczi István, Turcsány Péter, Török Panka, Viola Szandra, Vesztergom Andrea Vörös István, Zudor János, Weiss Raoul.
 
 
         A magyar költészet napjára, József Attila születésnapjára valami különlegessel szeretnénk kedveskedni olvasóinknak: az elmúlt egy évben lapunkban publikált versekből készült reprezentatív összeállítással.
         Ahogy görgettem a honlapon, és visszaolvastam az egy év gazdag lírai termését, bevallom, nagy gondban voltam, hiszen mindegyik vers valamiért a szívemhez nőtt a szerkesztési munkafolyamat, a szerzőkkel való levelezés során. Minden publikáció másért volt öröm a számomra, és más okból nyerte el a tetszésem. Egyes versek az érzelmeimre, a lelkiállapotomra, pillanatnyi hangulatomra hatottak, míg más művek a gondolatiságuk, a metafizikai témájuk révén sodortak magukkal. Egy-egy verskép hónapok után is a fülemben csengett, hatást gyakorolva a saját alkotómunkámra is.
            Néhány költeménytől ugyan kissé idegenkedtem az első olvasás után, kezdetben furcsák, szokatlanok voltak, többszöri befogadási kísérletet követően azonban meggyőztek költői erejükről, a kortárs líra újító szándékát, más költészeti irányvonalak kibontakozásának lehetőségét csillantva meg.
            A szívemnek legkedvesebb versek mindközül mégis a fiatalabb, pályájuk elején járó költőké. Az új tehetségek felfedezése, a fiatalos lendület, a lelkes hozzáállás, a nyelv másként kezelése, az újító jelleg, az olykor világot megváltani vagy megváltoztatni akaró szándék az embert olyannyira lenyűgözi, hogy legszívesebben újból húszéves lenne. Egy-egy elsőre logikátlannak tűnő versből, zavarosabb költői képből kihámozni a poétikai szándékot a szerzővel közösen nem kis kihívás, és néha csak akkor lehetséges, ha teret adunk az ösztönszerűségnek, megtanuljuk nemcsak érteni, hanem érezni is a verset.
        Miközben olvastam a lírarovatban publikált költeményeket, azon kaptam magam, hogy egyes művek „beszélgetnek” egymással. Először érzéki csalódásnak véltem, hiszen nem megrendelésre, tematikus blokkok köré építkezve készültek, a kapcsolódás, az egymásra hangolódás puszta belemagyarázásnak tűnt. De aztán a lírai dialógusok tovább folytatódtak, meggyőzve, hogy véletlenül is egymásba fonódhatnak a művek, hiszen bizonyos habitusú költőket hasonló témák érdeklenek.
      Az összeállítás első költeményei a versre, az irodalomra reflektálnak. Van-e ma még értelme a költészetnek, láthatja-e a vers a jövőt, a szavak mágikus ereje meghatározhatja-e a sorsunkat? Hol metafizikusan, hol húsbavágó iróniával, Homéroszra, Villonra, Baudelaire-re, Verlainre-re, Adyra, József Attilára is utalva az irodalom veszélyességéről, a literatúra provokatív szerepéről, a vers értelméről írnak a költők. A nehezebb, súlyosabb versképeket könnyed gondolatsor zárja, amelyből kiderül, milyen is a költészet az Égei-tengeren.
       A metafizikus, elvont lírai vonal sem hiányzik összeállításunkból: ebben a szépségről, a semmiről, a szabadságról, mint szép szeretőről, a bennünk lakó árnyakról, a múltról, az álarcokról, a maszkokról, az énről, a természeti környezetről, az Istenről, az örök városról, Rómáról olvashatunk.
      A szerelem és a testpoétika központi és – megkockáztatom – talán legizgalmasabb szervezőeleme ennek a verstörténetnek a szem mögött pörgő pornóval, puha bőr körüli nyelvruhával, testtérképpel és szív-GPS-szel, amely mindig tévedhetetlen. Máskor meg városimpressziók ihlette versek, így Kolozsvár panorámája villan föl egyes költeményekből, de ugyanígy jelen vannak a magány, az elszigetelődés, a tragikus és kellemes gyerekkori élmények pillanatképei, örömteli hangulatokat idéző sorok, apró megfigyelésekből összerakott leheletfinom versek is. 
      A közéleti téma migránsválsághoz, közel-keleti konfliktushoz, mindennapjaink rémtörténeteihez, terrorizmushoz kötődő szövegei összeállításunk legmeghökkentőbb darabjai. Átokbolygó, háború olajfoltos emlőn, a történelem egy sötét úszó test – felkavaró fogalmak, amelyeket a közelmúlt eseményei ihlettek.
     Persze voltak olyan szerzők is, akik „nem akartak” bekapcsolódni e lírai párbeszédbe, s amolyan magányos farkasként elkülönültek a többi költeménytől. Műveik erejéből mindez nem vesz el semmit, majd egy másik összeállítás részeként őket is szóra bírjuk.
 
Varga Melinda
 
 
Euterpé
Arnold Böcklin (1827–1901) festménye 
 
 
 
BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN 
A vers nem lett osztályharcos
 
(elment a vers nem lett osztályharcos
bejárta Párizst látta Ady Bandi                              
Moszkvában Puskint kutatta fel makrancos
arcára volt hirtelen kíváncsi                           
a szabadságot szerelmet kereste
míg fekete lett a nappal felette
ágyékot vágyat hangos emléket               
imádott vállán hordta a várost
vasláncot csörgetett talán enyémet
a sarkon fehér ajakkal megállott)
 
kiáltottad „eredj, légy osztályharcos!
a tömeggel együtt majd felszállsz!”
csak közben megszűntek az osztályok
én meg kikoptam az időből
sűrű ködben lopakodtam
hiábavalónak éreztem minden próbálkozásom
hidd el nem volt elég erős ökle a szónak 
 
a kenyeret azóta felették                         
a kását is megfőzték
a tej elfogyott
pedig tele vannak áruval a boltok
tele minden jóval
a fél világ mint egykoron
most is koplal
 
senki sem éhes a szóra
de kívánja a kimondhatatlant
a feltörő öröm ízét
a koriander illatát
a tüzet a lázadást
a pillanatot amikor nem kell
megalkudni senkivel és semmivel
és hazudni sem szükségszerű
 
ki önmagával szembesül 
tükörbe tekint?                                                                               
 
hazudik minden tükör
korcs időt szül a pillanat
vermeli a szót
holnapra is legyen
nyugalmas hely
hol kitelelhet
a nemlétező lélek
 
beszélj a semmiről
 
köddé foszlott az idővilág
aki kötélen táncol
áhítattal nézi a sűrű valóságot
táncol
lép(eget)
lépéseit tátott szájjal bámulja
a szakadék
s fellángolnak a kövek
ha félrenéz
 
beszélj a semmiről
 
csak szándék marad
a patakból a fűből
a délutánok hamvas bőréből
a kitapintható álomból
a szertehullt csodákból
a várakozás felfokozott öröméből
 
ma a fák közerkölcse kifogástalan
ma nem tüntetnek a kormány ellen
ma a háború vércséi vijjognak felettünk
s tömött sorokban vonul fel a félelem
az Akropolisz tetején még fehér zászló leng
Kína nagyon olcsón vette meg vágyainkat
a világbörzén most fillérekért kaphatók
 
vers
látod a jövőt?
 
minek is lettél volna osztályharcos
ha az elvetett szó kóc és csepű
hazugok pofonjától fáj az arcod
és képmutatók mosolya a derű
tudatod égboltján keserű felhők
úgy érzed most igazán minden eldől
s merev falakba az ész nem botolna
gyűlnének a fény kazlai az égen
ó nagybecsű hamutartó a lélek
 
(és megvádolnak mert nem voltál erős   
szerszámot ihletet lángot és hitet               
ebre hagytál kiáltoztál mint kitett
kire mennykövek hullnak és ledől)
 
vers
látod a jövőt?
 
tér ágyán fekszik a teremtő semmi az álom
ködbe veszett a sekély éj vére lobog ma elébed
és hínár ring benne erek mosolyán libeg hozzád
ezzel fűzd magad ódon egekhez emeld szemed énrám
bár elodázza a vágy minden kellékét tapad izmod
húrján értő félelem állj fel vélem a bércre
s képzeld hogy a ma erejét ismét magad éled
 
vers
látod a jövőd?
 
 
 
DIMÉNY H. ÁRPÁD
 
Adyde a csókod
 
emlékszem még a romlás illatára,
lépdel mögöttem búsan, fénytelen
az elhagyottak vakító hiánya.
s szerelmed, jaj, azt is elhiszem.
 
elhittem én már annyi hazugságot,
nyállal ragasztottad rám ál-hited,
férfitestemből boldogság szivárog,
kékesfehérje majdan megpihen.
 
magad köré vontad a nap délkörét,
követtelek csíkjain a vérnek,       
már nem kell régi csókjaimtól félned.
 
én csak dalolok a szépek szépiért,
míg büszke melled mögött a kegyetlen
az élet friss szelétől visszaretten. 
 
 
 
PETHŐ LORAND
 
Párizsban járt az ősz megint 
 
párizsban járt az ősz megint
de endrét nem találta
és engem sem ki ott feküdt
szent mihály útján a sárban
züm züm röpködtek fejemben
tréfás falevelek
etilbe mártott kis dalok
arról hogy találkozom veled
füstösen-furcsán-bíboran
feküdtem meztelen
szent mihály útján egyedül
kánikulában halk lombok alatt
itt járt itt járt
súgta valaki
majd kacagva
a szajnába szaladt
 
Párizs 
 
LÁNG ORSOLYA
 
A kör zegzugosítása  
         (párizsrekonstrukció)
 
Balra: köves utak, fák közé vezetnek.
Jobbra: köves utak, fák közé vezetnek.
 
Az uradalom körbejárható.
Látogatható, bár várrom a château.
 
Valaki átlovagolt előttünk a törékeny gallyak között.
Szétszóródott, elkallódott minden: 
patán burkolat, orrlikakban gomolypára,
egyenes derék az egyenes derékon.
A kompozíció poétikája.
 
Rigók a törzsek rovátkáiba ékelődve.
Mint egy gobelin hemzsegő
hernyóiban kirajzolódó szűzleány,
vagy maga a titok: unikornis.
 
Lásd, én már látom:
vaddisznót szaggatnak széjjel
tarka ebek túl a vizesárkon.
 
Nem is a terek.
Hanem, hogy szívem tüdővé változott,
és belélegezte a szabadságot,
a kötődés pedig mindeközben egyre leplezhetetlenebb.
 
                        *
 
Magam is csodálkozom fölényes mosolyomon.
Gyerekes trapp a kies futtatón.
Minden, ami szándékos – ormótlan és elnagyolt.
Csak a félrehallások érthetőek igazán,
a félreértésekből születnek lépések.
Toporog a szívem. Jó volna félreérteni.
 
Ez már a Gilles-völgye, ahol
súlyos kezek csüngenek esetlenül
vaskos fehér combokon kívül.
 
Az esendőség állandó felmutatása –
hogy azt a filigrán kis hálózatot,
azt a tévedésekből tökéletessé szövődött csodát,
ami a lelket tartja bennünk,
megóvjuk mindentől.
 
Bizalmába fogad a tökély, kifejti magát:
hibáin keresztül a szimmetriát.
A törzs nélküli királyfőkön csak csonk az orr,
de a szemek sarkában leheletnyi finom
legyezőívben szarkalábak,
a száj sarkában roppant félmosoly.
Vörös mezőn aranyvirágok,
a levelek tövében ezüstnyulak.
Mint egy kitűző, úgy különül el
tárgyától, amelyet önmagán visel
az ámulat.
 
Megfigyeléseid pontatlanok.
Összekaszabolod
az eléd terített finom anyagot.
Nem látod a mintát,
a séta rejtett nyitját.
Széthullt térképedet
összeölti majd az emlékezés
vagy a képzelet.
 
                        *
 
A föld alatti fényes birodalom – zenéből a falak.
Ott állsz, kitisztultan,
arra vágyva, hogy az űr betöltsön.
Egy hátad mögötti alibivel
szemmel tartom gyanútlan arcodat.
 
A lakatoktól súlyos híd előtt
egy férfi megcsókol egy fiút.
Az ólmos ég,
mint egyetlen, nagy sörét,
átüti kettejük szívét.
 
Állunk a fehér szavakon, és nem lesz szavas a cipőnk.
Ez a folyam is igazi, noha nem tudtuk, hogy létezhet ilyen.
Szavakkal felcserélni a látványt legalábbis szemfényvesztés.
Fényből vetített fehér szavak kavarogtak a talpunk alatt.
De ez mindenképpen lehetetlen.
 
                        *
 
Nyílnak-e még a jégvirágok a homlokzatok feliratán?
Csemegéznek-e még a rigók a festőszobor mellkasán?
Tartja-e magát a meleg szobánkban, mely most már a tiéd egészen?
Mozgólépcső fut bennem egész nap, hogy téged utolérjen.
 
                        *
 
Mert ott minden úgy volt, ahogy a létezés egyszerű öröme megkívánja.
Az utcákon emberek,
a tereken gyermekek,
a termekben szellemek,
a réteken fellegek árnya,
öregek tekintete az égen.
Behatolás a miniatúrákba.
 
A derengő székről tudom már: helyem hajnalodik az ablak alatt.
 
Napok – átlátszó rétegek.
A pikkelyekről éj pereg.
Mintha hidegvízben tisztálták volna ki.
Félek elfelejteni.
Ami elmúlt tőlem, térkép maradt,
összehajtogatva kabátom alatt.
 
A piros kör a város szívében:
Vous êtes ici. /vagy csak hiszi/
Ott: voltam.
Itt vagyok, c’est fini.
 
 
 
LŐNHÁRT MELINDA
 
Rózsaujjú hajnal
 
Tudod, a rózsaujjú Hajnal
is egy szajha,
de néha mégis rádtalál,
látja Párizst, és benne téged.
Kétélű kardvirág a július,
elgurult aranyalma a nyár.
Hány születés és hány halál,
amíg a szó, a sebészkés,
a kindzsál felszeletel,
szíven talál.
 
 
VESZTERGOM ANDREA
 
Az álomfogó
 
Álomfogó lebben a kilincsen,
az árnyak teste elnyúlt, úgy merül:
az alkonyra szederszínt terítsen
az éj, s lélegzik lustán, emberül.
Fény most ne legyen. Elég a bája:
játsszon a sötét, amint itt leül,
ne olvasszuk el, mert hátha fájna,
s a hiánya húzna kellemetlenül.
A hold még kifli. Pár nap és kalács,
s a láthatatlan felhő ráharap,
fodros testének szinte csak falás,
csalóka hold, de mindig vártalak.
Az árnyak még egyre kergetőznek,
szórakoztatóan szürreális,
lehetnek erdők, szép szemű őzek
és városok: Orléans vagy Párizs,
a Szajna partján mindig él az éj,
fruskák nevetnek, talán úgy öten,
hangjukból felfakad a szenvedély,
amint a vízbe kiáltják: zsötem,
s kacagva billegnek tovább várván,
a folyó vajon mit felel nekik,
mert szívükben, mint amolyan zárvány,
mindnek egy-egy titkos arc rejtezik.
A szél átkarol. Furcsa lendület,
mellyel a szürreálból átemel,
de meghagy minden villanást, tüzet,
és végre most mosollyal alszom el...
Euterpé 
 
ALEXANDRU PETRIA versei RAOUL WEISS fordításában
 
provokálok, tehát vagyok
 
provokálnak, és provokálok,
amennyi provokáció, annyi levegő,
a hó nem hullhat mellém,
nem számolhatom hiába a réce csibéit és a konyakkortyokat,
s ha nő az iszony,
hemzsegésben a könyökömet sem vakarhatom szenvtelenül,
mint marslakó az angol királyné vacsorájánál,
amennyi provokáció, annyi levegő,
jegyezzétek meg jól:
az író, aki nem provokál, olyan,
mint az ivartalan here!  
 
 
 
VASILIJ BOGDANOV
 
 A költői verseny XIII. A vendég
 
 Alberto Caeiro súg a túlvilágról, és ismeretlen kéz fogta, láthatatlan toll jegyzi be Vaszilij Bogdanov szibériai füzetébe
 
1. A szerelmes pásztor homályos árnya
 
Vendég vagyok, akit nem várt senki,
szerelmes pásztor homályos árnya.
Ne faggassatok mostani alakomról.
Fénysugár vagy gömb vagyok? Olyan mindegy.
Se kezem nincs, hogy tollam foghassam,
sem szám, hogy bort igyak veletek.
Elértem a vágyott teljességet,
gondolatok vibrációjaként
kerenghetek a sötét éjszakában.
 
  
2. Annyi vagy, amennyi látszik belőled
           
                        egy régi dal visszhangja
 
Misztikus vagy,
mindenbe valami más jelentést látsz bele.
Mindennek rejtett értelmet tulajdonítasz.
Titkokat képzelsz mindenbe, amit meglátsz.
Mintha csak azért látnál mindent,
hogy valami mást láthass.
 
Az én szemem –
amíg volt szemem természetesen –,
csak látásra való volt,
s mindannak, amire ránéztem
nem volt semmi jelentése.
Láttam és rögtön meg is szerettem, amit láttam,
és azonnal el is felejtettem,
hiszen tudtam, valaminek lenni annyi,
mint nem lenni semminek,
nem jelenteni semmit.
Tudtam, valaminek lenni azt jelenti,
hogy nem lehetsz megmagyarázható,
se így, se úgy,
csak annyi vagy, amennyi látszik belőled.
 
 
3. Tükör vagyok, megmutatlak titeket, nem tévedhetek…
 
Mi látszik tehát belőletek, barátaim,
Tahitin, a fénylő szigeten,
ahol láthatatlanul is jelen vagyok életetekben,
és ahol, a költői falanszterben,
annyit emlegetitek balszerencsés mesteretek,
az árnyak honában bolyongó pásztort,
a soha nem is létezett nyájak őrizőjét.
Hízhatna a májam, annyit dicsértek,
persze ha lenne májam, de nincs.
Momentán egy gondolatoktól villódzó,
boldogtalan fénygombolyag vagyok,
de érzékellek titeket,
tükör vagyok közös életetekben,
és a tükör mindent megmutat,
nem tévedhet soha.
Boldogok vagytok a falanszterben,
és kiteljesíthetitek életművetek.
Már nem gátol semmi.
Írjatok és éljetek szabadon.
 
 
4. Mirandolina színháza
 
A legnagyobb élményt közös életetekben
Mirandolina színháza jelentette.
Én pisztolylövés-rövid életemben vidéken éltem,
az Isten háta mögött,
nem voltam színházban soha.
Néhány vándortársulat előadását csodálhattam,
cirkuszi porondon. Ez volt minden.
Kissé úgy voltam ezzel, mint az arab bölcs,
aki Arisztotelészt fordítva találkozott a színházzal,
és nem értette.
Nem is érthette, hiszen az ő korában,
kultúrájában ismeretlen volt a színház.
Nem tudta, mi az.
A Mirandolina maorikkal előadott
Antigonéja megdöbbentett,
Lear királya elborzasztott,
a Fösvényen jókat derültem,
elméláztam Rómeó és Júlia halálán,
s elhatároztam, ha még engedi erőm,
amely most, fénysugárként ide-oda lobbanva is
végtelennek tűnik, drámát fogok írni,
illetőleg súgni fogom neked, drága António,
és te mintegy transzban írod le majd.
Drámám címe A felfedező lesz,
és Magellánról fog szólni,
aki körülhajózta a földet.
Mindez misztikusnak tűnhet, de nem az.
Nem is háborodtam meg, árnyéklétemben.
Tudhatjátok, hogy halálom után hosszú évekkel
még írtam verseket,
illetve Fernando írta le, neki súgtam.
Mivel már ő is itt van velem,
Antóniónak súgok. Döntésem végleges.
Tejve báróját arra kérem,
járjon közbe a drága Mirandolinánál,
és mutassátok be majd A felfedezőt,
a Tahitin lévő görög színházakra emlékeztető,
minden égtáj felé nyitott, kör alakú színpadotokon.
Ennyit akarok még nincs-életemben.
 
 
5. A Mérhetetlen Vének
 
Megkíséreltem lejutni a föld alá,
rejtelmes birodalmukba,
de valami már
az alászállás pillanatában visszariasztott,
egy olyan érzés,
amelynek létezéséről
árnyéklétemben már meg is feledkeztem,
az ismeretlentől való rettegés,
az egyre növekvő félelem.
Pedig tudtam, nem vagyok veszélyben,
nem árthatnak nekem
ott, ahol jelenleg én tartózkodom,
nincsen hatalmuk,
jelenlétem nem is érzékelhetik,
számukra én nem látszom,
tehát nem létezek.
És mégis,
az egyre nyomasztóbb félelem
erősebb volt, mint a kíváncsiság,
és visszafordultam.
Érdekes, környezetetekben
ez a rugóként összeszorító félelem elillant,
mintha nem is létezett volna soha.
Ez minden jel szerint
az alkimista ősömtől örökölt
és Ricardónak ajándékozott, fekete
varázstükör hatása lehetett,
melynek védőhálója megvéd titeket.
A Mérhetetlen Vének gondolatai
nem hatolhatnak át,
nem befolyásolhatnak titeket,
nem vagytok veszélyben,
élhettek, írhattok nyugodtan, testvéreim.
De a Hold Arca nevű bálványt
ne látogassátok többé!
Érdekes, a tükör ott is védett.
Véletlenül Lídia zsebében rejtőzött,
amikor először láthattátok
a bálvány fölött láthatóvá váló,
repdeső, szárnyas polipokat,
és ők is láthattak természetesen titeket,
és mély álmot bocsátottak rátok,
amelyből, ha nincs Lídiánál a tükör,
bizonyára nem lett volna felébredés.
De a tükör megvédett.
És meg is fog védeni,
éppen ezért tanácsolom,
ne látogassátok a bálványt,
hagyjátok a véneket,
éljék a maguk titokzatos,
számotokra amúgy is fölfoghatatlan életét,
s inkább a költészet végtelen hatalma
nyűgözzön le.
Ezért, és csakis ezért érdemes élni!
                         
 
6. Ők féljenek!
               Vaszilij Bogdanovnak
 
Leírtam valamikor a nyájat őrizve
a nem is létező nyájat,
hogy zúdulnak a lovasok a síkon,
feltartóztathatatlanul zúdulnak
a szirtcsúcson álló vár felé.
A vár zárt – idéztem valakitől,
valamilyen szövegből?
De már nem emlékszem, kitől, honnan.
Csak a szabadság érzésére emlékszem,
amit a minden égtáj felé nyitott síkság keltett bennem,
a síkság, amelyen zúdultak előre a lovasok,
megállíthatatlanul robogtak.
Most, Szibéria végtelen síkságán és rengetegeiben,
melyek fölött fénygombolyagként pörögtem,
újra eltöltött ez az érzés,
a szabadság érzése,
a szabad terek mámorító távlatai.
Mondtam is rögtön,
a beidegződések, igen: a vár zárt,
csak tudnám, kitől idéztem akkor.
Hát nem mindegy?
Itt amúgy sem volt semmifajta vár,
miért is lett volna?
És lovasok sem zúdultak előre, gyorsított galoppban,
csak lehajtott fejű, rabruhás alakok vánszorogtak
Szibéria végtelen terében,
és valahol, a földalatti járatokban
ott állottak ugrásra készen a rájuk várakozó démonok.
Egy szögesdróttal bekerített,
barakkokkal zsúfolt hely felé igyekeztek,
és akkor rájöttem, nemcsak a vár zárt
a büntetőtábor is,
és ők ide vannak bezárva,
innen hajtják ki reggel őket,
irtsák a rengeteget,
törjék a parlagot.
S ide hajtják vissza őket este.
Ha szemeim lettek volna, megtelhettek volna könnyel,
de nem voltam szemeim,
csak gondolatok izzó gömbje voltam.
S onnan tudtam, hogy mégis a hajdani,
valaha szerelmes pásztorlényem
folytatódása vagyok valamiképpen,
hogy a gondolataim egy irányba mutattak,
és elöntött a szánalommal keveredő düh.
Mindig tudtam, hogy rosszul van berendezve a világ,
és lázadni kell az alattvalóit lágerekbe záró,
üldöző, meggyilkoló zsarnoki hatalom ellen,
mindenképpen lázadni kell,
még akkor is, ha esélyeink egyenlők a nullával.
Más megoldás nincs!
A szitává lőttek helyére mások állnak,
de egyszer elfogy a lőszer,
a katonák egymás ellen fordítják fegyvereiket,
vagy ellenük.
Mi többen vagyunk, ezt ne felejtsétek el soha.
Ők féljenek!
 
 
7. Sírfelirat a légbe
 
Vendéglétünk merő gyötrelem,
együtt suhanunk át az életen.
Mögöttünk görögnek álmatag
a végtelen ó-k, az orosz szavak.
 
 
 
KABAI LÓRÁNT
 
motyogás, hajnal
 
álmomban börtönbe kerültem,
pedig mit sem követtem el,
csak zárult a nehéz ajtó mögöttem,
bent voltam — és bár nem volt rossz,
mégsem éreztem jól magam,
érdeklődtem a tőlem szokott bambasággal,
ugyan mikor is engednek ki,
ha már ok nélkül hoztak be,
s mire válasz jött volna, felébredtem.
 
álmomban szemét voltam,
mert írtam valamit, és megjelent,
valaki, noha semmi oka nem volt rá,
magára vette — mintha nem az irodalom
veszélyességéről beszélnék annyit.
 
álmomban voltam.
 
 
 
MARKÓ BÉLA
 
Költészet az Égei-tengeren
 
Ahogy a tenger évmilliók óta
ismétel egyetlen történetet,
s szétmorzsol közben sok-sok életet,
őrli kitartón, a partra kihordja,
 
mintha apró betűkre törne szét
egy részletet a végtelen eposzból,
mert kiköpi, amibe belekóstol,
s mi eddig volt, csupáncsak törmelék,
 
eltűntek mind, kagylók, csigák meg rákok,
szirének, Kirké, küklopszok, phaiákok,
és elmúlt már az otthon, Ithaka,
 
hűséges asszony, áruló vagy hérosz
homokká lett mind, de a vak Homérosz
világa él: hullámzó éjszaka.
 Calliopé
 
 
VÖRÖS ISTVÁN
 
Szép
 
A semmi szép. Az anyag ronda.
A lélek szép. A szépség ronda.
A világ egyetlen szülőcsatornából
bújt elő. Nem a semmiből,
hanem a rajta átvezető alagúton
a semmi túloldaláról.
Mint egy homokóra nyaka.
De bármilyen szűk, egyszerre
pottyan rajta át a minden.
Nem mérhető az időn kívüli idő,
nem tudjuk, meddig tart az útja
a mindennek a semmin át,
nem tudjuk, honnan indult
minden, de biztos, hogy nem
sehonnan, mert az már az út
volt. És nem tudjuk, hová
érkezett meg, csak azt, hogy mi
is itt vagyunk. Ha egyáltalán
megérkezett, és nem tapadt
föl belőle valamennyi
a  semmire, mint konyhai
lefolyócső falához a zsír,
morzsák, rizsszemek,
egy-egy galaxisnyi idő.
A semmi van. Az anyag elveszett.
A lélek ránk erőszakolja magát.
Pedig csak csupa gond vele.
Halálfélelem. Önismeret.
Szorongás a szépségtől.
Az anyag megtalálása,
mint egy elveszett gyűrűé.
Egy maroknyi fémes
mag. A semmi fiai.
 
 
 
ÁRMOS LÓRÁND
 
Lélegzésnyi
 
Leszívni mélyen, teli tüdőre.
Mindig melletted fedezem fel,
hogy a szabadság friss levegő,
de te csak hétvégente lélegzel.
 
Nem kérek kávét, ne főzz ebédet,
a vacsorával ne várj meg este;
mert a szabadság szép szerető, és
nincs más boldogság, csak a teste.
 
Valami igazi, nagy kaland kéne!
Jöhetne már az igazi élet!
Hol maradnak szép szavaid, ha
vége a mellébeszélésnek?
 
Lehetne pár jó nap legalább.
De egy óra is elég lenne:
egy lélegzésnyi szabad álom
bármiről, de ne legyél benne.
 
 Kővári Attila festménye
  Kővári Attila festménye
 
 
ÁFRA JÁNOS
 
A fa születése
 
Húzódj vissza a sötétségbe,
a porladó állatok és gyűrt arcú emberek
elszámolt mindennapjaiból, a vad villogástól.
Előled a napot varangyok takarják el,
gázokat eregetve masszává oldódnak fönt,
de te sodródj zajtalan, csendülj a mélyég övén,
és csak a sárkány égette utakra lépj.
Mozdulataid karctalan hangok rajzolják,
a megszokás csábításainak ne add át magad.
Ismerd meg múltad burjánzó árnyait,
és befelé tekintve fedezd fel az árnyalatokat,
melyeket a fényes időkben észre sem vettél.
A gyümölcsöskert óriása vakvezetőd
és mestered lesz, vállad fogva tart és enged,
hátad mögül irányít. Nem érhetsz hozzá,
csak bízhatsz benne. Egy ujjal eltüntethetnéd,
de ha uralkodsz magadon, felszabadíthatod,
miután a kígyólombokhoz ért veled.
Ott már nem óv meg a harapások záporától
sem ő, sem bizalmad, sem saját lendületed.
Gyorsaságod örök körforgást gerjeszt,
míg a mérgek szét nem vetik mellkasod.
Fogadd el, ahogy feketül, ami összetart,
mert az elbizakodottakat magukhoz szorítják,
bekebelezik az indázó testek. Ha nem mozdulsz,
békét nyersz köztük, hagyd szétáradni
a beléd oldott feketeséget. Az erjedésben
ébredsz, lassulva érkezel az érzések legvégéhez.
Nem gyógyulsz fel, az út tüze szabadít meg,
s minden, mi volt, lenyugszik szenesedve,
ahogy a szárnyas testek közti légáramlás elül.
Jön a pihenés, a belőled támadt fehér por-
réteg alatt, hét pokoli éjszaka és hét tiszta éjjel,
miután sáskavihar porolja le rólad
a világos hamuréteget, szabaddá téve
kitisztult érzékeid. Fokozódó látásod
láthatatlanná lassítja mozgásod, és talajt nyersz,
amibe aztán vörös gyökereid eresztheted.
Szilárdságod igazolás lesz az érkezőknek,
fölemelkedve évszázadok alatt uralni kezded
a lépteket, a biztonságot vesztő tájakat,
ahol egymást már kiabálva sem hallják
nehezedő levegővételek közt az emberek,
és észre sem veszik majd, milyen kitartón
felügyeled értük a szabadító enyészetet.
 
  
 
SIMÁNDI ÁGNES
 
egyedül a fáknak
 
magamra formáltalak
volna mint az időt
az eltűnőben lévő
délutánt
 
iskolásként mikor hátrébb
löktek a sorban tudtam
hogy egyedül a fáknak
 
szavazok bizalmat
tavaszi rügyeik jogán
 
 
VIOLA SZANDRA
 
Tájból a vers
 
Fekete vaj a levegő,
szétkenve a tájon a jelen,
a Nagy Kutya épp csak kiszagolja
a csillagképeket,
alig ragyognak.
A sötétség befogja
a világosságot,
a ma a holnapot,
a Földcentrifugában,
fényszennyezés.
 
Az összes holnapból ma lesz,
idegpályákon halad visszafelé az idő,
egy nagy Rák az emlékezet.
Nem is tudom már,
a tájból lesz a vers,
vagy versből a táj.
 
 fák
 
 
TŐZSÉR ÁRPÁD
Hóharang          
            Variáció Gottfried Benn-motívumokra
 
A szoba furcsán perceg:
kocka alakú óra,
mintha éppen lejárna,
macska lép így hóra.
 
Osonnak ősfák között
lemúrok, kísértetek.
Ez itt földkori éjfél,
rémképet lát a beteg.
 
Idegen kiterjedés a
téli ablakon túl:
az Én az égre kötve
hóharang hangján kondul.
 
 
 
LACKFI JÁNOS
 
A sajtóérzékeny pápa-paradigma
 
Lehet-e egy pápa olyan ember, mint a többi?
És hogyan legyen olyan? Hiszen ott a nagy pucc
meg a felhajtás egyetlen fehér ruhás emberke
miatt, templomőrök, pápamobil, svájci gárda,
nyári rezidencia, helikopterek, műgyűjtemény,
az egész hóbelevanc, plusz a padlótól plafonig
telifestett Sixtusi kápolna Michelangelo pucér
Krisztusával, akire fürdőgatyót húzatott
egy korábbi őszentsége. Csak a villanyszámla
mekkora összegre rúghat, és a jól fekvő, központi
ingatlanok Rómában, az átlagember bezzeg tudná
mire költeni a lóvét, limuzin, jacht, pezsgő , szivar
meg szuper macák, igaz, jobb, ha hallgat, mert az
asszonynak nagy a szája, ki győzi azt ideggel...
Na de a frászkarikát se érdekelné a pápa,
ha rágózna, szotyit köpködne az utcán,
susogóban járna, dobozból inná a sört
a diszkóban, rappelne egy tehetségkutatóban,
a Szent Péter téren csövezne egy lakókocsiban,
két spangli közt végiggördeszkázna az oszlopcsarnokon,
a lóvét meg szétosztotta volna a röntgenkapunál
sorban álló turisták között. Erre jön egy másféle
pápa, tele  vannak vele a lapok, mert nagycsütörtökön
börtöntöltelékek lábát mossa, széket ad a hosszú
órák óta őrködő svájci gárdista alá, és elbeszélget vele,
csak úgy, spontán beül a személyzeti misére kertészek
meg konyhás nénik közé, magához engedi a gyerekeket,
de nemcsak egy-egy kamukép vagy futó áldás erejéig,
a szoknyájához bújnak, és a trónján ücsörögnek,
személyesen felveszi a telefont egy csóringer vidéki
plébánosnak, és mikor az illető egy kifogástalan állapotú,
öreg, fehér,  Renault 4-essel akarja megajándékozni,
először rákérdez, nem marad-e akkor autó nélkül
a plébi, majd köszönettel elfogadja az adományt,
és másnap már sofőr nélkül, az ódon járgányon
közlekedik. Rajong a fociért, meghívja kedvenc
argentin csapatát, a San Lorenzót. Megcsókolja
a bőrbeteget, akitől mind undorodnánk. Pápamobilján
elviszi egy körre a down-szindrómás fiatalembert.
Hitre bátorítja a melegeket és elváltakat. Telefonon
felhívja a megerőszakolt nőt. Kiszökik éjszaka,
hogy ételt vigyen a hajléktalanoknak.
Jótékony célra elárverezi a Harley Davidsonját,
ami dupla menőség, egyrészt mert ezek szerint
volt neki, másrészt mert ettől fogva egy keményfiú
a pápa mociján viríthat. Megölelgeti az ateista
uruguayi elnököt, és arcon puszilja nagy ellenlábasát,
az argentin miniszterelnöknőt.
Elítéli a szíriai háborút, szót emel az esőerdőkért,
menekültek befogadására buzdít, szelfizget a tömegben,
pedig a biztonság őrei ilyenkor egész biztosan
milliméteresre nyírt hajukat tépik. Cikázik, minden
áldott nap van egy új ötlete, mindenkinél előrébb jár
egy lépéssel. És ha mindez csupán marketingfogás,
kérdezik a szkeptikusok, hiszen minden rendhagyó
akcióról fotók, cikkek járják be a világot, annyi
talán az egész, hogy a Vatikán végre észre tért, és
gerillamarketinggel akarja feljavítani az emberektől
elidegenedett egyház pedofil-ügyek miatt megtépázott
imidzsét? Bizony, ha megkaparjuk látványos
kijelentéseit, mögöttük a szokásos katkó tanítást
találjuk, se többet, se kevesebbet, a melegek
keressék csak Istent, aki őket is szereti, de ettől még
sem a melegházasságot, sem a szexualitást nem
szentesíti őszentsége, és ugyanígy semmi elmozdulás
a házasság felbonthatatlansága terén vagy a
cölibátust, női papságot és egyebeket illetően,
amit ádázul számon kérne minden rendes szabadelvű
azon az egyházon, melytől amúgy nem győz elhatárolódni.
Nem tudhatjuk, a kamerák látószögén kívül
mennyi hasonló cseles és vagány kalandra
képes még a pápa, Jézusról is az áll az Evangéliumban,
hogy ha minden tettét, mondását, gyógyítását
feljegyeznék, a világ minden könyve kevés lenne hozzá.
Igen ám, mondják a roppant éberek, de azzal,
hogy Ferenc kopott cipőjében fogadta a megválasztása
utáni gratulációkat, és nem vette fel az ilyenkor
előírásos bíbor sarut, mintegy kilépett Jézus vérének
megszentelő köréből. A szimbolikus aranykereszt
helyett viselt vaskereszt is az uralkodói, földi helytartónak
járó hatalom elutasítását jelzi. És ahol Isten embere
nem veszi át az uralmat, ott támad a Sátán, jaj nekünk,
jaj az Anyaszentegyháznak, ha egy ilyen reflektorfényben
fürdő bulvárceleb szítja a melegek és elváltak önérzetét,
és úgy bátorítja a migránsokat, hogy nem is ismeri
valójában a helyzetet! Ferenc pápa, miközben körberajongják,
a radikálisoknak túl kevés, a konzervatívaknak túl sok,
mindig csak a gond van vele, mindig eleven, nem lehet
beskatulyázni, pedig annyi pompás skatulyánk van előre
gyártva papírból, fából, bélelve, béleletlen, illő lenne már
belepasszolni valamelyikbe. Emlékeztet nagyon Valakire,
akit folyton szemrehányásokkal nyaggattak, anyád és rokonaid
itt várnak rád, te meg papolsz, Uram, szólj a testvéremre,
segítsen a házimunkában, Uram, add, hogy mi ülhessünk
majd az égben jobbodon és balodon, Uram, az nem lehet,
hogy téged keresztre feszítsenek, gondolkodj már, Uram,
ki viseli ezt a kemény beszédet, Uram, mi ez a langyos beszéd,
keményítenél már be, Uram, nem kéne rohadó síroknak
nevezni a hatalmasokat, Uram, nem kéne
meghunyászkodni előttük, szedd már elő a kardot,
és csapj oda nekik, Uram, nem vonulhatsz be szamárcsikón,
amikor ott a limuzin, Uram, nem hozhatsz kardot és tüzet,
mikor puha kenyeret várunk, és nem szaporíthatsz kenyeret
csak úgy, mert rontod a pékek üzletét, Uram, úgy szeretnénk
megmondani neked, milyen legyél, és ehelyett caplathatunk
a nyomodban, ámulva, háborogva, zavartan, és közben
hogy lángol a szívünk, elképesztő, hogy lángol!
 
Róma

ZUDOR JÁNOS
 
Itt
 
Itt minden összemosódik,
mint az aszfalt, és minden
homályos, mint  becsinált,
 
homályos kín az egész,
mint mondjuk az egyszeregy,
nincs kettőzött győztes, nincs
macskaremény, sem tojás,
 
minden út Rómába vezet,
itt nincs vesztett remény, se szeretet,
itt csak ferdepofájúak vannak,
és nincs nikkelezett szemmérték...
 
Itt Isten sem fizet kártérítést,
hanem összevissza mocskolja a kátrányos eget!
 
 Erato
 
CSEHY ZOLTÁN
 
Zárkózzunk be
 
Zárkózzunk be a szagba, vagy a szemhéjak
mögé? Nem tudom,
hogy kell aprólékosat képzelni,
egyre felületesebb vagyok a szemhéjlezárásban, szaglásban,
aztán meg úgyis kezdeni kell valamit, és
nem egy mondatra gondolok, sokkal inkább a puszta
ott levésre: mintáink azért vannak,
de a körülmények! Az anyag túl engedetlen,
a tér túl nyirkos, a szemhéj mögött pörög a pornó.
 
 
 
OLÁH ANDRÁS
 
minden gyanú felett
 
tested térképén vakon is tájékozódom
ismerem a titkos ösvényeket
a suttogások helyét
részeg örömöd forrását
a mámor rám zúduló cseppjeinek ízét
ahogy a vágy fölissza testemet
s bár egyszer elárultalak
itt vagyok melletted újra
minden gyanú felett…
 Bartholomeus Spranger (1546 – 1611) festménye
 Bartholomeus Spranger (1546–1611) festménye
 
 
PÁL DÁNIEL LEVENTE
 
Puha álmok jöttek, meséljem hogyan?
 
Elmeséljem, mi volt az álmom,
mit álmodtam tegnap éjszaka?
 
Szemed fényes puhasága
bontott s vont feléd.
 
Elmeséljem, mi volt az álmom?
 
Széthajtottad szemhéjad lapjait,
az onnan felreppenő bogár
szemem bogarához telepedett,
álmos, lassú bájjal átrágta magát
gyanakvásom sötét betűin.
 
Hogy mit álmodtam tegnap éjszaka?
 
Tekinteted vetkőztetett –
puha szavak gyűltek két szemedbe,
halkan sírdogáltál vállamra hajtott lelkiismerettel.
 
Engedted, hmm, hogy tekintetem
mire besötétedik, meztelen találjon –
hogy nem szülhetett anya,
se nappal, se éjszaka –
s ha többet nem szóltam,
puha bőröd körül
nyelvem lett ruhád,
gyolcs szemérmed elé hangtalan vonod,
ahogy fény körül libbenő bogárhad
falja a fényt, míg le nem kapcsolod.
 
 
 
ACSAI ROLAND
 
Negyvenegy hiszekegy
                            Juditnak
 
Hiszek egy évben, legalább egyben,
A negyvenegyben.
 
Hiszek egy névben, a legszebben,
Amíg kiejtem.
 
Hiszek egy sorsban, mi írjuk, ketten,
Egy az egyben.
 
Hiszek a reggel csinált szendvicsedben,
Egyre éhesebben.
 
És nem hiszek már a nélküledben,
Csak a veledben.
 
És nem hihetek a kegyetlenben,
Csak a kegyben.
 
Hiszek egy szóban, hiszek a percben,
Az időtlenben.
 
Hiszek egy álomban, mert felébredtem,
Hiszek a sebben,
 
És abban, ami sebezhetetlen,
Benned és bennem.
 
Hiszek egy útban, a szív-GPS-ben –
Tévedhetetlen.
 
 Kolozsvár
 
SZŐCS GÉZA
 
A százéves Winnetou, avagy indiántemető a sötét Sétatéren
 
Barátaim! Ott, ahol a
Szamos, Maros, Oklahoma
találkozik éjjelente:
ott, ahol a három folyó
összeér,
s mégsincs oda
nagyon messze Kaposvár:
ott lakom.
 
Én ott lakom a
Szamosnál.
 
Pálinkámat megkapom a
csaposnál.
Hideg szél fúj, jólesne a
pálinka,
Isten áldja érte, drága
Bálintka.
 
Hej, a mai napon
esküvőmet tartom,
itt, a Fellegvár alatt, a
téli Szamos-parton.
 
Menyegző a temetőben
szülinapomon!
 
Szamos-part és Róka-koma,
Arizona, Oklahoma,
tüzes víz és görögtűz,
szülinapi rock-lakoma.
 
 
 
ȘTEFAN BAGHIU versei ANDRÉ FERENC fordításában
 
Valami kémia
(a meredek vers)
 
Mondhatni, kétbalkezesek apró dolgai közt élek,
saját apró dolgaim közt,
 
nem könyvekben és nem zenében,
néha épp bánatban és unalomban,
olyan világban, ahol drone ritmusok árasztják
el a zsúfolt teraszokat.
 
Már nem tudom, ki mondta, de némiképp igaza volt,
hogy az élet lenyűgöző, bármi is legyen,
 
főleg, miután láttam Lioret
nagy port kavaró darabját,
a szenvedésről szóló projektjével.
 
Nem a tablettás éjszakák közelében, gyenge a szívem
és veszélyesek a drogok a magamfajtákra,
 
nem a boldogság közelében,
talán néha úgy, ahogy a vágy
hallatja szavát régi barátok és naiv kamasz lányok közt,
 
a szerelemben, amelyik másnap lelépett,
és amíg szedte össze ruháit, nem találta, hogyan távozzon,
 
a szerelemben, amit legyűr a kor
és az elegancia hiánya.
 
Szerelemben, mint a filmeken,
szigorú mozgáskorlátozással és szélesvászonnal,
 
amelyik elkapná még a bulit a ház hátsó felében, beleférne
az euforikus és a gyengéd szórakozás is,
 
testközeli táncokkal, beleférnének a rendezésbe
az elcsábított arcok és ölelések a kemény jelenetekkel együtt.
 
Mindez eszembe juthatna biciklizés közben,
este, a teraszfényes csatorna partján,
és elkapna a nosztalgia,
 
ideális pillanat volna egy rövid visszatérésre a valóságba,
egy jó pillanat, hogy a rövid és tartalmas életre gondoljak,
 
“ne félj visszaemlékezni”, ne félj, Adi,
emlékezni, hogy mit csináltál, amikor gyakran eszedbe jut,
 
és azt mondod, hogy ez a végeérhetetlen forgatókönyv része,
amit valahol az állomás mögött rendeztek,
kiszámított vágással.
 
Bűntudattal teli perceken mész keresztül, mert másképp nincs, ahogy rájöjj,
milyen nagy titok rejtőzik az életedben. Egy titok túl a magányon – ami
egy nagyon jó önmegismerési forma – túl az elszórt
találkákon és líceum akácfái alatti sietős szerelmeken,
túl a csoporttársak bizonytalan barátságán.
 
Az életed olyan, mint egy panoráma Kolozsvár felett,
ahonnan látszik a bank üveg székháza,
 
és a folyó, amit oly gyakran figyelünk:
tökéletes környezet jövőbeli tervekhez és elcseszett lehetőségekhez,
 
ideális pillanat, hogy eldúdoljunk egy rövid darabot a First light-ból,
ami szétlocsolja a fájdalmat az egész testedbe – hagyd! –,
a folyó könnyű ringatózása és az emlékeid
egy rövid láz perceibe csorognak.
 
Szerettem volna későig maradni,
hogy kitágítsam az érzékeim, de csak kínos voltam és felajzott.
 
Létezik egy kapcsolat a szív és az agy között,
és nem tudom, ma este melyiket mérgeztem meg jobban.
Van valami a nyirokban, ebben a törékeny,
de a nap többi részében erős testben,
 
“tulajdonképpen mit is akarsz?” kérdezte aztán, és
az ablak előtt ledobta blúzát,
a fényben olyan kimerültnek látszott,
túlexponált arca banálisnak tűnt, ott vettem észre,
és gondoltam arra, hogy ez a nyomorult élet
még hosszú is néha, túl hosszú ez nekünk.
Mert mi nem szerettünk, csak muszájból,
míg agresszív dub ritmusok szóltak,
mert nem hazudtunk magunknak,
pedig néha igazán kellett volna. Emlékszem,
egyeseknek egy egész életbe telik megérteni, hogy az igaz szerelem
megegyezés arról, hogy ha egyedül vagyunk,
gondolhatunk egymásra,
és ettől megnyugszunk.
 
Van, mégis, egy utolsó kérdésem,
valami kémia,
ami meg tudná oldani, hogy
ez az egész boldogság
honnan jött egyszer és maradt itt végül,
de már nem jut eszembe.
 
 Vándor
 
RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN
 
A nemigráns
 
én fel nem szállok erre az idegenszívű buszra
inkább megyek gyalog, a magyar lábamon,
és viszem ezt a nehéz, neve-sincs-már-mit
a magyar hátamon, a magyar hátamon
az átírtat, amit szégyellni kell, azt viszem,
és sosem jutok el Londonba, mert messzi, messzi
Ferihegy gyalog, felszáll közben nélkülem, elmegy
a nyomor turbulenciáin át a repcsi
engem tehát ne várjatok odaát, akik nem is
vártatok, mert csak itt található leszek,
itt üt szíven minden ócska frázis, mindegy, jöhet
árulás is…, ugyanarra itt mondok igent, majd nemet
 
 
 
HORVÁTH ESZTER
Dunkelschwartz
 
Mióta karomat idegszálgyulladás gyötri a hidegtől, félek, megfázik a többi testrészem is. Őszi pozsonyi délután. Sétára indulok a Fekete harisnyámban, a Városban, amelyről mindig azt hiszem, önmaga paródiája a látszatsokféleségével, belül üresen kongó dunkelschwarz egyhangúságával, míg más város vendégmunkásaiból él, mert Bécs közel van, a lakás, az meg olcsó. A combomban lévő ideg sajogni kezd. Félelmem fekete. Hideg szél fúj, elvész a huzatban a Város álmos vonatállomása, ahol még a menekültek is szlovákul beszélnek hozzám. Mindenségit a nyelvtörvénynek – emlegetik. Inkább felszállok a bécsi vonatra, leszek ott magyar migráns. Fejemre kendőt kötök, sajgó idegeimre vastag feketém húzva én saját hazámban idegen.
 
 
 
 
TURCSÁNY PÉTER
 
Átokbolygó
 
            Könyörgés összeomlás ellen –
            a Földanya gyermekeiért
 
Mi lesz a milliókkal,
kik elhagyták leégett
házaikat, fölperzselt
kunyhóikat, kik éhezés
elől tengerekre kelnek,
kik utolsó pénzüket
kufárokra bízzák,
és belevágnak egy kétesnél
bizonytalanabb jövőbe,
és biztos talaj nincsen
alattuk, és biztos fedél
nincs felettük, de izmuk ép
és erejük erőben,
miért, miért jönnek felénk,
kiktől rettegnek és
mire is vágynak ők? Csak
erdők, mocsarak homálya,
csak vizesárkok sora,
határőrök gépfegyvere
fogadja őket és szögesdrót,
csak kufárok, kufárok,
vámszedők, mint hiénák
csapatban körülöttük,
csak tengeri betegség és
cunami, parti rendőrség,
s értük a Pápa távoli
könyörgése, ez a kétes
ringás, a hajóé, esetleg
gyermeké anyja karján,
a jövendő kétes ringása,
mindannyiunké, fegyvereseké
és a fegyverteleneké,
uzsorásoké és a pénz-
teleneké – Délről Észak
felé és Nyugat felé
szakadatlan áramlás,
megfeketült gyászidő,
káromlás-vörös harapások
az égen, fulladásos sápadt
hullámok a kikötőkben, jaj,
szakadatlan felfordulás,
embercsomagok sínek mellett,
pályaudvarok, aluljárók
megszállása, politikus-had
hangos kapkodása, az ember
alászállása gyűlöletbe,
kétes megaláztatásba,
mi lesz ebből, te Föld,
Egyenlítő fölötti pezsgés,
felszálló embermilliók
buboréka, nincs Isten ajkán
annyi szó, ami ennyi ember
megtérésére elég lenne,
emberben annyi lelemény,
hogy csapdájából a jövőbe
kilépjen, nincs népekben
annyi összetartozás,
hogy földrészek ne essenek szét,
egymásba összemocskoltan
belegabalyodva, össze-
keverve, nincs Pokol,
mely földre törve a mainál
nagyobb kínt okádna,
kínok, mint korallzátonyok
napról-napra elképesztő
sebességgel alakítják
bevándorlók szigetcsoportjait,
Átokbolygó lett ismét a neved,
te Föld, ó „átokföldje",
megfogantak az elátkozottak
átkai, egymásra nézve
fél az ember, ki-kit szorít ki
otthonából, hogy kire omlik
rá a maga építette fal,
és milyen zátonyon
zúzódnak szét az emberfaj
jövőt remélő álmai!
 
Lesz-e még élet az új
népvándorlás után, népek
keveredésében elvész-e minden
nemzet, vallások keveredésében
elvész-e maga az Isten,
Jézus áldása, ha az Óceán
mélyéről emelkedik föl,
elegendő lesz-e, hogy a békesség
magvait vesse el újra közénk,
 
ó, választásaink terhe alatt
görnyed ma, aki ember,
görnyed a lenézett lélek,
de lesznek-e lelkek, kik
vállaikra helyezett terheinket
egyetlen mozdulattal
a tengerbe hajítják,
hogy szabad lépésekkel
táncolni kezdjük újra
a Megváltó táncát,
hogy ringásnak indult
gyönyörű lépteinkkel
körtáncba virágozzuk újra
a meggyötört Földanyát?
 
(Florida állam, Islamorada-Tavernier, 2015. augusztus 25.)
 
Csontváry Kosztka Tivadar
Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) festménye
 
 
AYAN GÖKHAN
 
A bécsi szemétégető  
                  Tolnai Ottónak
 
Beszélgetés figyelmet szakította be
egyestésebb sötétje, páros, olyan hihetetlen
a kihelyezett tárgy a metróállomáshoz
közel. S mint egy lépcső páratlan foka,
úgy fog meg a szem tapasztalata. A metrómegálló
közelében Hundertwasser remekműve, a
 
bécsi szemétégető. Hogy egy szemétégető
ennyire szép, soha nem gondoltam volna.
Örömömhöz úgy simul az épület, mint
hang melege a hidegebb erényhez.
Elhagyást tűrő állomások néznek ilyen
álmélkodva egy visszaérkezőt, óvatos
 
tényként. Hulladékművészet, óvatlan tárgy-tetem,
tetem-tárgy. Tetem feldolgozását végző épület,
a metróállomás segítette a tetem-tárgy feldolgozóhoz
az eligazodást. Belső kényszer, hogy élek, s van
lépéselőnyöm  a tárgytetemhez képest. Mint borotválkozó 
 
tükör, s egy benne felejtett, öreg férfi,
a szemétégető páros tetem-tárgyai között, keresem a
látáshoz  megfelelőbb szemsúlyt. Nem sikerül, egy
szakáll szálkája megsért, mint hosszú beszélgetést
figyelemszakító, egysötétes estébb.
 
 
 
FILIP TAMÁS
 
Hiába
 
Az ostromlott város összeírja, mire van
szüksége. Valaki magához ragadja a szót
egy alkalmi csődületben, egy mozgalom
kiskátéját kezdi fölolvasni, kifütyülik.
 
A macskakőre köp, szitkozódva távozik,
kisvártatva a többiek is hazamennek.
Magukra zárják lakásuk ajtaját, és
folytatják a felmentő seregnek íródó levelet.
 
Közben eszükbe jut, hogy másnap lenne
a lomtalanítás, de nincs, ki elvigye, ha
utcára hordanák használhatatlan kincseiket.
Sőt, esetleg kapóra jönne azoknak, akik szeretnék,
hogy szerte a városban barikádok emelkedjenek.
 
 
 
TURCZI ISTVÁN
 
A történelem egy sötét, úszó test
 
Egy sötét, úszó test közeledik
és távolodik egyre.
Fedélzetén ki-be sétálnak
a világ hírei.
Egyik oldaláról a másikra
átmenni sose
biztonságos;
buktatók vannak, átfúvások,
szinte lehetetlen kerekedni
pusztán felül,
és a hajóvonták találkozása is
jócskán tilos.
Oldalazva a jövőbe menni azért
jó kis hecc,
ha visszanézel, sóbálvány leszel
a tankönyvekben,
és áldoznak talapzatodnál
kisfülelők,
bombaszták, rettenthetetlenek.
Olvassa jelmondatod a tömeg:
„Aki uralja a múltat, uralja
a jövőt,
aki uralja a jelent, uralja
a múltat”,
olvassa és sehogy sem érti.
 
 
  
ESZTERÓ ISTVÁN
 
Karácsonyi krónikásének
 
Szentestére az én szülőfalum
kitárja tágra hópehelykapun
nyíló mentsvárát a szeretetnek,
hol emlékek járhatnak-kelhetnek
dimben-dombon boruló szánkóval,
csodavárással, csengettyűszóval,
leskelődhetnek gangon bujkálva,
rebben-e tündöklő légen szárnya,
merre van, jön-e mennyből az angyal
ünnepi fenyőt hozva arannyal,
felragyogtatva eget és földet,
milyet gyermeki képzelet költhet,
amikor csend csendülhet a dalban
dúdolva halkan, nagyon halkan.
 
Szétvándorolt tájainkon máig
megsápadtak a karácsonyfáink,
akár anyókák hátán a gallyak,
se díszt, se levelet nem akarnak,
mint összekulcsolt, törékeny ujjak
rimánkodnak a végtelen Úrnak,
visszamenőleg változzék a képlet,
nyújtson a kisdednek gyönyörű éltet,
ne áldozza fel, kit roppantul szeret,
holland templomról hullik a kereszt,
annyi gyűlölet, hazugság éget,
hagyja kárhozni az emberiséget,
évente, órára lebontva, percre,
szegezhetnék, jaj, másik keresztre,
nem győzné lemosni vére a szennyet,
amennyi áruló életből gennyed
körbe a földön, globális a tabló:
nagypénzű dús és nemzetközi rabló
hegyeket vesz meg, várost világhálón,
lesik üzenetét: mézhont ajánlót,
pénzzé tesznek földet, múltat, fészket
hiénaszimatú embercsempészek,
s mint rajzó méhcsalád kontinens-teste
zúdulnak zajongva új kontinensre,
gyümölcsfát csavar ki, elhal a törvény,
amerre köröz az emberi örvény,
mobillal, kővel, gyermekkel dobáló,
kerítést törő, adományt elhányó,  
merénylőt rejtő agresszív csődület,
és nem lobognak fel az őrtüzek
(dzsungelérdek csavaros liánja,
belefojt szót, lám, a médiába),
míg számító, szelfiző államnő
csődíti őket, s agyrémes álom nő…
Régebb is emberharácsos átok
miatt pusztultak néger- s indiánok,
mára, mint eső után a gomba,
hol itt, hol amott robban a bomba,
pár sorozat és Párizs, Brüsszel, London
életét mentve bezárkózik otthon.
 
Hiszek, amit hiszek, a világban
lopók lopakodnak, hamis világbank,
mit aggassunk a karácsonyfára
megváltó csoda fogadására,
hogy ne legyen ünnepre a tortánk
tovább fogyó feldarabolt ország,
minek okából lett kisebbségek
gyertyái lassacskán csonkig égnek?
Milyen játékát a szeretetnek,
amelyek össze nem verekednek?
Himbáljon fekete terrorista maszkot,
milyet játékbolt gyöngykardra akasztott,
csinos szaloncukorból rakétát,
amely felrobbanthat utcát, planétát?
Tán nyolc osztállyal uniós elnököt,
kit kapzsi játszma polcára fellökött,
csöpp tankokat, dió helyett gránát
aranyozza fohászkodók álmát,
vagy leégett, kilőtt koncertterem
pendüljön egy húrtalan hangszeren?
 
Háború dúl, olajfoltos emlőn
fejek hullnak egymásra gyülemlőn,
míg megmoccannak a nagyhatalmak,
valamit takarnak, kitakarnak,
de sápadt karácsonyfáink lázát
arrafelé aligha vigyázzák,
derék roppan, szaporodó kvóta
terhe alatt görnyed Európa,
ó, megerőszakolt gyermek, asszony
tényállása, úgymond: ne aggasszon,
meg is bocsájthatsz kisded ünnepére
annak, ki honi jogaival élne,
minek mini, tetőtől talpig burka
fedne, mint búvárt búvárruha burka,
s hogy erőt vegyél gyarló test tüzein,
imára szólít nyúlt hangú müezzin
széttárt karokkal, merre néhány mecset
karcsú ecsete festi az eget.
 
Szívünk azért mégse legyen gyarmat,
török, tatár után többség marhat,
mindenünk vették, a szó, történelem
leigázása lenne csak győzelem,
levert névtábla, számtalan priusz,
máig büntetlen fekete március,
határt őrangyal fújhat csak kürtből
lármatüzet szítva körénk az űrből,
annyit ér szánkban a szó is, mint kenyér,
Messiás arca búzaszemeken él,
betűnk hatalmát téren, váron, telken
lefesthetik, de átragyog a lelken
 (idegen tudja, nem vagyunk remekül,
ezért innen menekült is menekül:
nem kell zászlóper, nyelvpatvar, jogfosztás,
inkább németbe, pénz is van, jó koszt, más..),
nekünk szent örökség, itthon csak itt van,
utcák és hazák közt reménybe hibbant,
mellénk is állhat józanul igényes,
igaz az igazzal összesen esélyes,
erőt merítünk gyermekszemekből,
fényes forrásból Jézus jövendöl.
                                               Temesvár, 2015
 
 
múzsák
 
 
 
 
 
CSOBÁNKA ZSUZSA
 
Női minta
 
Látod a nőt. Mint az ostya,
szádban olvadna szét.
Hártyás tegnapok szakadoznak,
mikor a torkodra lép.
 
Mindenhol ő van. Nincs tárgy,
miben ne bújt volna meg.
Sarok lesz mindenből, motozva vár,
az íveket sóval szórja be.
 
Keringsz, a páncélos csönd roppan,
benned egy lámpa teste.
Szentjánosbogár koppan,
míg álmában üvegfalat festesz.
 
Az égen tartályok,
bennük lemezeket billegtet a lég.
Tudod a rendet, s tudod, a szabályok
átlátszóak, bárha ki is színezték.
 
Vaknak vesz meg, ne lásd,
hegymagas a só, süllyed bele.
Nézed, tenyereden hó a palást,
nem fázol, magad vagy isten hidege.
 
 
 
PAPP-FÜR JÁNOS
 
Grafitmagány
 
rajzoljuk le nyári élményeinket.
a ceruza, a hegyező a legutóbbi
költözéskor elveszett. azt
a tolltartót vágta anya apa fejéhez,
amikor ordibáltak. összeszedhettem
volna, de a barátaim kint voltak
a ház előtt. így kölcsönkértem
a szomszéd kislánytól.
az ő ceruzáinak mindig olyan
jó illata volt. a radírnak is.
a tolltartónak is. a hajának is.
azt beszélik, a szerelemnek éppen
ilyen illata van. nem hiszem.
mert belém soha senki nem
volt szerelmes. lehetetlen egy ilyen
karikás szemű kisfiúba beleszeretni.
leültem a szőnyegre, ott rajzoltam.
az asztal már egy másik lakásban volt.
sokáig nem bírtam térdepelni,
inkább hasra feküdtem. folyton
átlyuggattam a papírt a szövetek
hézagaiban. apa szemeinél még
meg is nyomtam a ceruzát.
anyánál viszont a combomra tettem
a lapot, nehogy még én is kárt tegyek
benne. rajta így is annyi lyuk volt már,
hogy amikor az ablakba állt, mindenütt
átvilágította a fény. magamra is csak
azért vigyáztam, mert nálam volt
a kislány illatos ceruzája. nehéz
szőnyegen rajzolni. nemcsak
a lyukak miatt. a színezés is lehetetlen.
végül egyszerű grafitceruzával rajzoltam
meg az egész családot, éppen csak
néhány vonallal, ki sem satíroztam.
kivéve azt, hogy anya száját kirúzsoztam
és kifestettem a szemei alatt,
majd elmázgáltam. legnehezebb
a sírást lerajzolni. nem elég lefelé
görbíteni a szájat, mint a rajzfilmekben.
csillagos ötöst kaptam a rajzra.
amikor anya megtalálta, elmentünk
fagyizni. amikor apának megmutatta,
másnap költözni kellett.
 
 
 
CSUHAJ-BARNA REBEKA  
 
teaidőben
 
füstként száll föl az agyból a gondolat,
majd víz lesz belőle, cseppje angyalkék,
szárnyaival fehér mocskot seper le,
reményt porol, bagóért,
körbejár puha talpaival,
közben makacsul ágál, pöröl.
a szoba csendje gigantikus,
csak a felrázott párna zavarja meg néha,
oldalán a kikandikál egy tollpihe:
a vége szúrós, fenyegető.
a tükörben épp csak a sarkam látom,
és ahogy tétova mocorgással kúszik
az ablakon egy apró lény,
hirtelen leesik  a padlóra,
halála a hangtalan semmi.
 
 
 
TÖRÖK PANKA
 
felismerés
 
könnyű kabátban indul útnak
mind akinek a moirák súgnak
fölötte összezárulnak a fellegek
az ég dörög hajába lődözi a fényeket
amikor visszatér kabátján moha nő
szemüvege repedt nyakán tarka sálidő.
 
Jacob Isaackszon van Ruisdael festménye
Jacob van Ruisdeael (1628–1682) festménye

 

PETŐCZ ANDRÁS
 
Arc és álarc
 
Ne beszélj nekem az arcodról, mondod, hiszen
nagyon jól tudod, hogy neked már arcod sincs,
már évek óta csak álarcaid vannak, maszkok,
azokkal pedig nem lehet mit kezdeni, menj be
a fürdőszobába, próbáld lemosni magadról
ezeket a maszkokat, mondod,  mindenkinek ez
lenne a legjobb, neked magadnak is, mondod,
és ezt már nem is mondod, de kiabálod, mint
akinek nagyon elege van valamiből, nyilván
belőlem van eleged, gondolhatnám, mégis azt
feltételezem, hogy önnön magaddal vitatkozol,
nem velem, nézel bele a tükörbe, bámulod sápadt
álarcodat, üres a tekinteted, nem is üres, sokkal
inkább fáradt,
                    belefásultunk a mindennapokba,
valami siker kellene, meg pénz, meg nagy-nagy
futás kellene, lélegzetvételek, valami felszabadult
ölelés, talán ez kellene, gondolom, ne a tükörben
bámuld magad, helyette inkább csinálj valami
rendet végre, például mosogass el, válaszolom
kissé ingerülten, dühösebben, mint szeretném, és
érzem, minden szavam hamis és pontatlan lesz,
alighogy kimondom, a baseball sapkámat a fejembe
nyomom, lemegyek, járok egyet, ezt kiabálom arra,
amerre – a lakásban – sejtelek, a kulcsomat keresem
percekig, nem találunk szavakat, suttogom látszólag
ide-nem-illő módon, aztán csak nyílik az ajtó, a huzat
meglebbenti a függönyt, ahogy becsapódik utánam.
 
 
 
KUPIHÁR REBEKA
 
Én
 
Életjeleket mutató,
Őgyelgő tetem. 
Nekem sem egyszerű
Együtt élni velem. 
 
Fejem fölött
Nyomorék védangyal.
Nekem sem egyszerű
Egy ágyban magammal.
 
Nem egyedül vagyok.
Osztozok a testen.
Nekem sem egyszerű
Szeretni engem. 
 
Végtelenül sok vagyok,
Mint Úr az ostyán.
Nekem sem egyszerű
Odabújni hozzám. 
 
Vakmerő és tudatlan
Az, aki átölel.
Hozzám még magam
Sem engedem közel.
 

 

 
GÉCZI JÁNOS
 
elzabál a nagyétkű árnyék
 
a semmi alkot meg és az asztallap vájata.
a név amelyet a keményfa asztalba véstek,
az enyém
háromszáznegyven éve készült el a két szó
az alám rótt dátumból látható.
Ekkora múltat számomra még senki sem adott,
mint e hősöm, ki után e tíz dőlt betű maradt,
mit úgy hívok én,
s akit egybefoglalt, mint az akác neve a sovány akácfát.
a jövőmről nincs szólni mit.
a múlt toszkán tercinákat érdemel, avagy gazdag svéd szeretőt,
esetleg csupán tartós, sárga asztaldeszkát,
melyen annyi mindent lehet lágyan elkezdeni
vagy lihegve befejezni.
E nevet, bár látom,
a semmiből olvasom. Rovátka, sekély késnyom,
farepedésnek tűnő, betűkön át kanyargó hasadék,
amelyben a féreggörbe, kékhúsú levegő még mindig behasal,
mint fénysugár teszi azt a langyos pocsolyába.
s olykor egy-egy tányér, kenyérszelet,
milliószor megfogott papiros, amelyre üzenetet írtak,
letakar.
Nem jut számára megtartható test,
csak az, amit felzabál a nagyétkű árnyék.
 
 
 
PAYER IMRE
 
Árnyék-dáma
 
Árnyék-dáma mulat,
sebesen surranva nyomja
a kilincset... De mit mutat
– megáll a szívverés! –
a szobában a lámpafénynyi rés?
A sunyi nyílás ezt láttatja:
aggastyán fej, ifjú tekintet,
vad-rettegéssel szól a hang:
ez vagyok igazán – meglékelt harang.
Nem ez vagy igazán! – sikít a dáma, mint a huzat,
a koszlott folyosót végigrohanja,
liftzúgás, kattogás adja:
lebeg roncsoltan tükrös árnyalak,
idő nélküli térben lépcsők és falak.
 
Rembrandt
 
Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606–1669) festménye
 
 
 
SÁNTHA ATTILA
 
Román szépanyámról
 
Egyszer az ősöket is elosztjuk,
te vigyázod ezt, én azt, magától kialakul.
Bajka Dávid ükapám sírját
a másikági unoka, Máthé Erzsike néni
gondozta, amíg élt.
 
Az ő lányát, Ildikót kérdem,
mit tud dédapjáról, ki nekem ükapám,
mondja, nem sokat, csak annyit,
hogy testvérével árván nőttek fel.
 
Annál többet tudott apám, szóltam,
ha nem is Dávidról, de annak apjáról,
így mondta el szinte balladában:
 
„Bajka Bálint még éfiú-korába
kitanult és béállt gazdatisztnek
egy hunyadi grófságba,
ott pedig szerelmes lett – vagy nem –
Vlád gróf Judit lányába.”
 
Meg is szöktek 1843 nyarán,
aztán Bálint és Judit nemzette Dávidot,
Dávid és Szabó-Pap Anna Rozáliát,
Biró Demeter és Bajka Rozália
Amált, az én bombázásban elhalt
nagyanyámat.
 
Visszatérve Judit és Bálinthoz,
hogy mi történt, nem világos,
elég, hogy Judit a férjét megölte.
Letartóztatták, majd lecsukták
néhány hosszú évtizedre
– nem végezték ki, alighanem
rábukkantak pár enyhítő körülményre.
 
Máthé Erzsike néni lánya Ildikó fia Attila
harmadik unokatestvérem aztán mondta,
egyszer kivitte volt a dédapja
a román temetőbe, nem szólt semmit,
csak egy helyen hosszabban megálltak.
Szépanyánk sírja lehetett,
ahogy most összerakja.
 
Eszerint leülte a büntetését
és a faluba visszakerült, szóltam,
szegény asszony pária lehetett,
ki tudja, vajon láthatta-e gyermekeit.
 
Igen, ki tudja, hagyta jóvá unokatestvérem is,
de már nem érintett meg
túlságosan a történet minket,
nagy idő az a százhetven év.
 
 
 
LABODA RÓBERT
 
Nálunk, palócföldön
 
húszból egy
sem köszön
előre
de még
vissza is
nehezen
mintha
agyukat
pálinkával
mosnák át
 
elfelejtesz
engem
palócföldem
elfelejtesz
pedig hiányzol
 
régi iskolám
betonplaccára
hasonlít arcod színe
hol először
tervezgettem
az életem
volt cimboráim egytől-egyig
megtört szalagmunkások
ballagnak  mélán
kezükben
átlátszó szatyorral
szívükben
szürke jövőképpel
 
 
 
YASHIRO ATIKO
 
Dalmát kavicsok
 
Napfény, tengerpart,
sirály csap le a vízre,
            hal, halál, álom.
  
Falevél rezeg,
kabócák zizegnek, szél,
            hosszú délután.
 
Árnyék a napon,
            kerülget, nő, eltűnik,
                        és milyen gyorsan.
 
Langyos szél, eső,
            vihar, éjszaka, reggel,
                        elázott remény.
 
Ülni a sötét-
            ben, hosszan és nyugodtan,
                       várni a reggelt.
 
demes élni!

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.