Megmaradni
I.
Az éjszaka rongyai parázslanak
a fák csupasz ágai között,
rozsdálló levelet lenget a szél.
Felsír a gazdátlan tél
a menekülttábor sétaterén,
jég pereg dermedt ujjairól.
Messze az otthontól
hűs kését forgatja türelemmel
hűség-alélt szívemben.
Mint koldus,
kinek ma is kevés jutott,
akarom, hogy örökké megmaradj,
suttogom.
II.
Hányszor szúrtak hátba,
hányszor sebeztek véresre
a kudarc tüskéi,
akiket nagyon szerettem,
hányszor szegték kedvem,
akikre vigyáztam,
és szívemen dédelgettem,
hányszor csaltak meg,
árultak el kevés pénzért, olcsón,
s feszítették keresztre lelkem.
Míg a világ kereke mohón forgott,
a történelem gyors vizű forrása fakadt.
Őseim téglái a szavak.
Belőlük építkezem,
suttogom, pedig kiáltanom kéne,
ébressze szavam
hazámat, e szelíd vidéket,
kitartásra biztasson,
téged is, aki még érted a magyar szót:
megmaradni, ez a küldetésünk,
megmaradni mindenáron,
mint soha nem múló fény kése az éjben.
III.
Csak szavakkal menthető meg
a fuldokló gondolat,
csak a magyar szó adhat
nyugalmat, békét az éjnek,
csak az ő izinkéje, porca
oldja véremben az örömtől részeg
boldogságos évet.
Testem melegét is ő adja,
ő szellemem izzó parazsa.
Ha megbetegszem, ő ápol,
ő az étkem, a jászol,
igyekezetemben a bőség,
minden tettemben a lehetőség.
Kincseit ha megosztom,
mézet ad és kolompot,
sebre írt örök vágyat,
csillog a pillanat, áthat
titoktól súlyos suttogása.
Suttogok, pedig kiáltanom kéne,
ébressze szavam
hazámat, e szelíd vidéket,
kitartásra biztasson,
téged is, aki még érted a magyar szót:
megmaradni, ez a küldetésünk,
megmaradni mindenáron,
mint soha nem múló fény kése az éjben.
IV.
Gazdagságból mi hasznom?
A magyar szó a rangom,
ő a dajkám, dédelget,
gőgös hatalma nyugodalmam,
béke száll minden kimondott szavamra.
Az életnek színpadot épít,
hogy elmondhassam, szép itt,
elviseljem a mocsár kínjait.
Minden egyes szavammal
a múlandó múlik,
izzó akaratomat hatja át.
Befogadja majd az elme,
minden kérdésre felelne
felmutatná, mindenki lássa,
elkísérje ebbe a zaklatott suttogásba.
