Ugrás a tartalomra

.

Jonathan Safran Foer: Hát máris ide jutottunk

 

Jonathan Safran Foer

Hát máris ide jutottunk

 

Nem tudtam jól arcokat rajzolni. Ritkán gondoltam komolyan a dolgokat. Képtelen voltam dönteni a próbafülkében vagy bárhol máshol. Állandóan elkéstem, mert virágokat kerestem. Mindig alagúthoz érkeztem, akárhányszor csak édesanyám hívott. Csak úgy tudtam pirítóst készíteni, ha közben szólt a rádió. Képtelen voltam megmondani egy bókról, hogy nem gúnyolódásnak szánták-e. Sosem voltam annyira fáradt, mint ahogyan állítottam.

Nem tudtál elmenni a bútorok kis hibái mellett. Túl keveset nyomtál ahhoz, hogy a súlyod működésbe hozza a légzsákot. Nem bírtad kinyitni a legtöbb befőttesüveget. Képtelen voltál eldönteni, hogyan hordd a hajad, így tízperces késésben, a lépcső felénél járva megvizsgáltad az egyik halott rokonod bekeretezett képében visszatükröződő képmásodat. Nem haragudtál, csupán próbáltad megőrizni a büszkeséged.

Képtelen voltam hosszú távokat lefutni. Olyan kedves voltál a húgommal, amikor én nem tudtam, hogyan legyek kedves. Amikor próbáltam eltüntetni egy foltot, csak még nagyobb folt lett belőle. Mindössze egy egyszerű kérdést tettél fel. Szinte mindig otthon voltam, de nem voltam mindig otthon az otthonomban. Nem tudtad elviselni, ha háromnál több könyv állt egy kupacban az éjjeliszekrényemen, vagy ha külföldi pénz keveredett az apró közé a tálban, vagy a műanyagot. Nem féltem az egyedülléttől; egyszerűen csak gyűlöltem. Imádtad nézni, hogy lesz egyre szebb valakinek a kertje. Nagyon untam az ételt.

Elmentünk az Atacama-sivatagba. Elmentünk Szarajevóba. Minden évben elmentünk a Tobey-tóhoz, aztán egyszer csak többet már nem. Átvágtunk harminc centi havon, hogy megnézzünk egy előadást a planetáriumban. Megpróbáltunk vacsorákat szervezni. Kipróbáltuk, milyen, ha semmink sincs. Ott hagytuk a kezünk nyomát egy kiotói mohakertben, és egy törölköző alatt kielégítettük egymást Jaffában. Erőt vettünk magunkon, és a szüleimnél töltöttük a hálaadást, a tieidnél pedig a többi ünnepet. Hogy lehet, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat az apám mellett, aki épp a saját testében fuldoklott? Ott feküdtem vele az ágyon, és kezemmel a homloka felé nyúlva azt mondtam: „Mindenek ellenére…” „Milyen minden?” – kérdezte, én meg azt feleltem: „Semmi” vagy talán semmit sem.

Állandóan kimostam az útlevelem. Sosem ment jól a becslés. Sohasem voltál hajlandó kedves tulajdonságokként értékelni a szokásaimat. Erősködtem, hogy már túl késő lenne megtanulnom hangszeren játszani vagy ilyesmi. Sosem beszéltél a fizikai fájdalomról.

Nem tudtam elmagyarázni a holdciklusokat papír és toll nélkül, de azzal sem. Nem tudtad, hol vannak az e-mailek. Nem voltam hajlandó addig gratulálni egy nőnek, amíg félreérthetetlenül nem közölte, hogy terhes. Minden nap perceket töltöttél azzal, hogy titokban szégyenkezz nem létező lustaságod miatt. Meg kellett volna bocsátanom neked mindazt, ami nem is a te hibád volt.

Vészhelyzetekben katasztrófa voltál, a Cseresznyéskertben csodálatos. Sosem panaszkodtam, mert a vita a halált jelentette számomra, és mert nekem szinte mindig szinte minden megfelelt. Éjszaka képtelen voltál az óceán közelében lenni. Nem tudtam, hol van a hangom az én telefonom és a tiéd között. Sosem álltál az ablak mellé bulikon, de valahogy mindig az ablakhoz kerültél. A kedves szavakról mindig hátsó szándékot feltételeztem. Nem voltam hajlandó az alagsorban nézni a híradót. Hősiesen próbáltad könnyebbnek láttatni a dolgokat. Képtelen voltam elismerni mások erőfeszítéseit. Nem voltál született kertész, de a nem elég jó sosem volt elég jó neked. Mindig szerettem volna csak egyetlen jó alkalmi inget vagy egyetlen bármit, amim sosem volt. Túlságosan is bántott a múlt ahhoz, hogy a jelen könnyű legyen. Állandóan azon igyekeztem, hogy javítsak a kézügyességemen. Sosem hagytak hidegen a váratlan ajándékok. Ritkán gondoltam komolyan a dolgokat.

Nem voltam idegbeteg, csak titokzatos. Állandóan kulcsokat másoltál, és szavakat kerestél ki a szótárból. Nem féltem a csendtől; egyszerűen utáltam. Így a kezem állandóan a zsebemben pihent egy olyan telefon mellett, amelyet sosem vettem fel. Nem voltál fukar vagy ügyes szaki, egyszerűen csak fájt, hogy engem nem érdekel. Sosem voltam közömbös az idegenek gyerekeivel szemben, mindössze idegesített saját érthetetlen optimizmusom. Meglepődtél, amikor azon az utolsó estén Norfolkban elvittelek a Tobey-tóhoz, és kézen fogva levezettelek a szederbokrokkal tarkított lejtőn, a rothadó deszkákon át, a vízben tükröződő csillagképekig. Ha megosztottuk egymással a boldogságunkat, kevésbé voltál boldog. Nem akartam táncolni az esküvőnkön, te pedig nem akartál beszélni. Egyetlen porcikám sem volt ideges azon a reggelen.

Amikor épp nem üvöltöztél, énekeltem neked. Amikor végre elaludtál, a nővér elvitte őt megfürdetni, te pedig, még mindig álomba merülve, kinyújtottad a karod.

Nem aludt olyan rosszul. Senkinek sem ismertem el, hogy képtelen vagyok nyugodt lenni mellette vagy bárki más mellett. Nem voltál túlterhelt, mindössze túl fáradt. Sosem féltem attól, hogy összenyomom alvás közben, de rengeteg éjjel ébredtem arra, hogy biztosan a földön fekszik, a víz alatt. Nagyon szerettem lerombolni dolgokat. Imádtad azokat az apró zoknikat. Nem voltál depressziós, csak boldogtalan.

Nem távolodtam el tőled a boldogtalanságod miatt; mindössze utáltam. Csakis akkor érezte jól magát, ha karba vették. Imádtam falhoz vágni a dolgokat. Gyűlölted, hogy nincs saját életed. Titokban megfordult a fejemben, hogy talán süket. Utáltam azt a gyötrő sóvárgást, amit azért éreztem, mert megvolt mindenem. Tanulgattuk, hogyan vegyük észre, mit nem vesz észre a másik. Rákerestem az interneten azokra a kérdésekre, amelyeket nem tudtam feltenni sem az orvosunknak, sem neked.

Arra biztattak, kössünk biztosítást. Azért szeretkeztünk, hogy eljussunk a csúcsra. Imádtad újrakárpitozni a bútorokat. Elmentem az edzőterembe, csak hogy menjek valahova, és belenéztem a tükörbe, amikor volt valami, amit reméltem, hogy nem fogok látni. Gyűlölted az ágyunkat. Egyedül fel tudott állni, de visszaülni már nem. Megbüntettek minket a szomszéd szemete miatt. Alig vártuk, hogy elkezdődjön és véget érjen egy nyaralás. Nem tudtam belelátni az alaprajzba a felújított konyhát, úgyhogy inkább kivontam magam az egészből. Mindig ebédnél jelentek meg az ajtónknál, de beszéltem velük, és adtam nekik valamit.

Visszafelé számoltam a másodperceket, amíg el nem aludt, majd megint csak visszafelé, amíg fel nem ébredt. Mindig ugyanott és ugyanott sétáltunk, és mindig ugyanabban és ugyanabban az olcsó étteremben ettünk. Azt mondták, rájuk hasonlít. Állandóan filmelőzeteseket néztem a számítógépemen. Folyton törölgettél valamit. Számtalanszor hallottam az apám nevetését, de sosem tudtam visszaidézni az arcát. Mindenkinek összetörted a szívét, amíg egy nap már nem voltál rá képes. Hirtelen elkezdett rajzolni, beszélni, írni, érvelni. Egyik este nem tudtam segíteni neki a matekleckéjében. Megnősült.

Londonba utaztunk, hogy megnézzünk egy darabot. Próbáltunk felszabadítani egy kis időt, hogy csakis olvasással töltsük, de végül nem csináltunk mást, csakis aludtuk. Sosem hoztuk szóba, mert nem tudtuk, mi az. Huszonhét évig csak téged kerestelek. Még azt sem tudtam, hogy működik az elektromosság. Próbáltunk több időt külön tölteni. Nem reagáltam védekezően az unalmadra, de a boldogságomnak semmi köze nem volt a boldogsághoz. Imádtam, hogy az alkalmazottaim őszintén szeretnek. Állandóan tologattuk a bútorokat, és sosem néztünk egymás szemébe. Utáltam, hogy nem vagyok képes anélkül elutazni egy idegen városba, hogy ne kezdenék el arról ábrándozni, veszek ott egy házat. Aztán meghalt az apád. Gyakran nem is olvastam a kezemben tartott könyveket. Sosem fordult elő, hogy ne mentél volna be valaki másnak a kertjébe. Az anyáink mindent megtettek volna, hogy a semmiről beszélgethessenek.

Egyszer csak meg voltál győződve arról, hogy mindig az előző napi újságot olvasod. Egy nap már nem küzdöttem azért, hogy megértsenek, és elkezdtem túlzottan is rábízni magam a kocsim GPS-ére. Nem tudtad elviselni, ha maradt egy kis krém a mogyoróvajas üvegben. Nem bírtam az indokolatlanul lármás nevetést. Egy nap képes voltam ürügy és bocsánatkérés nélkül bámulni valakire. Hát nem vicces, hogy ha Isten egyszer csak felfedné magát, és megmagyarázna mindent, a világ nagy része elkerülhetetlenül csalódna? Egy nap nem használtál többé naptejet.

Hogyan magyarázhatnám meg, hogy ráztam le magamról a nukleáris világégés veszélyeit, de közben halálosan féltem egy kis eleséstől? Nem tudtad elviselni azokat, akik nem tudták elviselni a kisbabákat a repülőn. Nem bírtam azokat az embereket, akik váltig állították, ha megisznak egy kávét ebéd után, egész éjjel képtelenek aludni. Egyszer csak elkezdtem érezni a térdemet, és már nem láttam szükségét, hogy kijavítsam mások nyelvtani hibáit. Mivel indokolhatnám, miért váltak a külföldi városok olyan fontossá a számomra? Hirtelen nem gyötört többé a becsvágyad, de aztán egy nap csak úgy feladtad. Nem tudtam elviselni azokat a bűvészeket, akik olyasmit csinálnak, amit valaki, aki valóban természetfeletti erővel bír, sosem tenne meg.

Mindannyian jól voltunk. Még mindig imádtam az olimpiát. Hagytam, hogy annál többet jelentsen számomra a jóváhagyásod, minél kisebb dologról van szó. Újabb és újabb dolgokat gyártottak, amire semmi szükségünk nem volt, de muszáj volt megvennünk. Jobban vágytam a jóváhagyásodra, mint bármi másra. A húgom egy étteremben halt meg. Az anyám mindenkit biztosított róla, aki csak meghallgatta, hogy jól van. Kicseréltettük a szűrőket. Látni akartad az északi fényt. Meg akartam tanulni egy holt nyelvet. A kertben voltál, nem ültettél semmit, csak álltál ott. Kétmaréknyi föld hullott ki a kezedből.

Hát máris ide jutottunk: nem vagyok már huszonhat, és te sem vagy hatvan. Nem vagyok negyvenöt vagy nyolcvanhárom, és senki sem kap a vállára, hogy belegázoljon velem akármilyen tengerbe. Nem tanulok sakkozni, és te sem veszíted el az ártatlanságodat. Nem építesz tornyot kavicsokból sírköveken; engem pedig nem rabolnak el a pihenő anyám karjából. Miért nem őrizted meg nekem az ártatlanságod? Miért nem fordultunk be a kereszteződésnél egy ezredmásodperccel korábban, és haltunk meg ahelyett, hogy halálra röhögjük magunkat? Minden más megtörtént – de miért nem azok a dolgok, amik történhettek volna?

Nem gondolkodom többé irreálisan. Te nem vagy érzéketlen. Már nem érdekelnek a hírek, de igazából sosem érdekeltek. Sőt, feltehetőleg kétkezes vagyok. Valószínűleg arra hívattam, hogy minden könnyedén menjen. Most igazán önmagadnak tűnsz. Nagyon lassan változtam meg, de megváltoztam. Lehet, hogy jó teniszező voltam, ahogyan az apám mondogatta mindig, újra és újra.

Változtam és változtam, és ahogy egyre több idő telik el, egyre többet fogok még változni. Nem vagyok csalódott, csak csendes. Nem meggondolatlan, csak vakmerő. Nem szándékosan zavaros, csak úgy próbálok elmondani dolgokat, ahogy nem is voltak. Minél többre emlékszem, annál távolabbinak érzem a dolgokat. Olyan gyorsan elértünk a közepére. A sok minden után olyan, mintha semmi sem lenne. Mindig is sosem voltam itt. Micsoda szégyen, hogy nem volt könnyű! Mennyi elpazarolt – mi is? Kész vicc. De gyere! Nem kell megmagyarázni vagy rendbe hozni semmit. Légy mellettem valahol: ezen a fél bárszéken, e szakadék szélén, e kölcsönzött kocsi ülésén, e hajó orrában, e kopott kanapé mindent megbocsátó párnáin ebben az egyszintes, réz könnycseppeket hullató, felújítandó viskóban, melynek ablakain egykor órákon át kukucskáltunk be, mielőtt észhez tértünk volna: „Mégis mihez kezdenénk egy ilyen házzal?”

 

Fordította: Mohai Szilvia

 

 

A szerzőről

Jonathan Safran Foer amerikai író 1977-ben született Washingtonban. A Princetoni Egyetemen folytatta tanulmányait. Leginkább Minden vilángol (2002) és Rém hangosan és irtó közel (2005) című regényeiről ismert. Jelenleg kreatív írást tanít a New York Egyetemen.

 


 

Fotó: pixabay.com

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.